Előre leszögezem, hogy kifejezetten szeretem az antológiákat, ajánlottam is nektek nemrég egyet, és most ismét itt vagyok egy versválogatással. Sosem tervezem el, épp miről fogok írni, melyik könyvet választom a párhuzamosan olvasott kötetek közül, de a 99 magyar vers antológiának pszichedelikus hatása van – rendszeresen visszajárok a könyvespolchoz, újra és újra leveszem, fellapozom, jól emlékeztem-e arra a sorra? Hogy is hívták azt a költőt? Hogy végződik az a vers? Nem hagynak nyugodni a versek, ezért is írok róla, mert valami ilyesmit keresek egy könyvben – hogy olvasás után is, becsukva, el/letéve, az ismerős – és szeretett – szép-érzésen túl felzaklasson és kérdést tegyen fel és mélyre menjen. Hogy megrendítő legyen, Papám azt mondta, hogy a művészet elérje „a könny-pontot” – ez a cél. Elérjen oda, ahová ritkán látunk, ebben a sokszor kapkodó, felszínes, rohanó világban.
Szóval a 99 magyar vers kívül-belül ilyen erős hatásokat kiváltó könyv, nem mellesleg gyönyörű – az egész Helikon Zsebkönyvek sorozat arculatát szeretem, ez esetben az esti városba betévedt, egy pillanatra megálló szarva motívum telitalálat (nem, nem elcsépelt). Nincsenek itt instant üzenetek, bonmot-k, viszont van nagyon modern és döbbenetesen menő Petőfi-vers, van Petri – a Sári, ne vigyorogj rajtam -, Nagy László, Sziveri János, van Tandori Dezső, egy gyönyörű Szabó Magda vers és a kihagyhatatlan Weöres Sándor is. Meg sok ismeretlen, de azokról egy picit később. Azon gondolkodom, vajon mire elég 99 vers? Micsoda feladat kiválasztani 99 verset az elképzelhetetlenül sokból, és milyen nehéz lehet dönteni versek, akár életművek között… Erről ír a szerkesztő, aki a kötetet válogatta – Simon Márton, hogy szubjektív anyag és közelítési próbálkozás, föltárási kísérlet. A tétje a sejtés, miszerint a költészet négydimenziós tér, ami befelé tágul – e könyv versei ezt bizonyítják 99 módon. A célja pedig, hogy működjön. Működik.
Szarvas az esti városban
Ugorjunk vissza pár hónapot. Év elején jött egy levél, amiben engedélyt kértek Papám, Juhász Ferenc egy versének közlésére, innen tudtam meg a hírt, hogy készül ez az antológia. A Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb című vers ez, az egyik kedvencem, megrázó és fájdalmas, egy nehéz korszak lenyomata. Nem sokkal ezután ismét kerestek: Gutai Magda, a nagynéném Történések című verse is bent van az antológiában. Kétszeresen is érintve vagyok tehát, ezt szerettem volna tisztázni, meg azt, hogy mégsem ezért írom az ajánlót. Hanem azért, mert ez az antológia valóban működik. Az érzésekre hat, okoz meglepetést, ad mosolyt, bizalmat, hitet, és egészen új világokba kapunk bejárást – például a leginkább haiukiról ismert Fodor Ákos egy hosszabb verssel, míg Szécsi Margit, Nagy László költő-szerelme egy rózsaszín dzsipről szóló, összefoglaló művel szerepel. „Céljaink arany szemérme / impulzustól megtelik.”
„kérem: írják meg mit tegyek.”
Ismert szerzőket soroltam eddig, míg a könyvben sok az új alkotó nekem, és ez nagyon tetszik. Olyan szerző, akit nem ismertem, nem olvastam, vagy csak régen. Olyan szerző, aki más antológiából azt hiszem rendre kimaradt, és sok új, megrendítő vers is van. Másodszor írom ezt a szót, de talán ez fejezi ki leginkább, mit érzek: ez a válogatás szíven talál, a szerelemtől, a vágytól a játékig, a tapasztalásig, az igenig, a nemig, a talánig, a megbánásig és a meg-nem bánásig, majd a halálig, a fájdalomig nincs megállás és nincs pihenő sem – őszintén sodró lendületű az összeállítás. Persze kérdés, ti versolvasó emberek vagytok? S ha igen, mit vártok egy verstől? Nem tudom, a suli meghozta vagy elvette a kedveteket a versektől, nagyban tanárfüggő ez a téma, de bármi volt is eddig a tapasztalatotok, higgyétek el, megéri kézbe venni ezt a 99, magyar nyelven írt zseniális verset. Ami határok nélkül mutatja be a magyar lírát, ez például egy kapocs köztük, a nyelv, de van több is. Például az, hogy elemeznek a szerzők, megmutatják magukat, és ahogy haladunk előre, és látjuk saját reakciónkat, egyre inkább ismerünk önmagunkra: a valósra, a sokszor elesettre, a kérdéssel teli emberre, a mosolyra vágyóra, a gyászolóra.
Körülbelül tíz verset emeltem ki elsőre, ami a „felejthetetlen” kategória nekem (persze a fent említett családi kötődésű verseken kívül). Aztán jöttel az újabb rétegek, újabb kedvencek. Itt van például a 36 évet élt Bálint György, akinek egy verseskötete jelent meg Strófák címmel, egész életében újságíró volt, és szinte alig olvashattunk tőle korábban. Szerepel a kötetben Gulyás József szabadkai szerző, a vajdasági magyar költészet magányos alakja. Ott, ahol élt, a „végeken”, az élet azért olyan, amilyen, mert még az „órák is lekésik önmagukat”, a létezés levegő után kapkod. Utassy Józsefről nemrég olvashattunk Spiró György Malaccal teljes éveink kötetében, lenyűgöző nemzedéktársként említi a Kilencek tagját. És itt van Lesznai Anna aki éppúgy volt író, költő, mint grafikus, iparművész és könyvművész, Ady jóbarátja. „A vágy, amely a művészethez vitt, tulajdonképpen egy „mentési” vágy volt. A fák aranyát, a tulipán vonalait, az érzések testét akartam megmenteni a haláltól, az elmúlástól.” – olvashatjuk a Naplójegyzetben, a kötetben pedig a Rádolvasás versét.
Rám talán legnagyobb hatással Szilágyi Domokos és Hervay Gizella versei vannak, a drága, tragikus sorsú Hervay Gizella, aki vallotta, „Én a szabadságot cafatonként tépem ki magamnak. / Semmim sincs, ami eleve adott. / Szülőföldet, hazát, mindent magamnak kellett megszereznem, / míg más beleszületett.”
…Ami eleve adott. Ha lett volna Hervaynak, vagy más költőknek, vagy bármelyikünknek, azt hiszem azzal is küzd az ember, de itt az adottságok, a küzdelmek, az eldugott és vágyott otthonok mind mintha fátyol vagy függöny mögött lennének. Nem lefüggönyözött szobák, mint Pilinszkynél, de nem is szabad áramlások. Végszót keresek, Böndör Pál írja versében – „Nem találod a szót, amely most kellene.” Amíg meglesz, addig olvasom a verseket. Tegyétek Ti is. Megéri.
