A színházadban, az Örkényben most lettetek készen Jean-Paul Sartre A legyek című darabjának felújításával Hegymegi Máté rendezésében. Milyen volt közel két év után újra színpadon állni?
Nagyon élveztem. Most valahogy másképp becsülöm meg ezeket a pillanatokat. A mának örülök, mert csak az a biztos. Reggel megcsináljuk a tesztet, kiderül, hogy negatívak vagyunk-e, és ha igen, akkor meglesz az előadás. De a holnap már bizonytalan.
Beszélgetésünk idején az aktuális szabályozás szerint a nézők maszkban ülnek az előadás alatt. Még jó, hogy a színészek játszhatnak nélküle. Körülbelül az jelentené a színház végét…
A mimika nyilván az egyik legfontosabb eszközünk, de azért maradna még néhány. Egyébként érdekes, hogy a maszkviselés mennyire megváltoztatja az emberi viselkedést. A tömegközlekedésben vettem észre, hogy ha az emberek ilyesmit viselnek, akkor úgy érzik, hogy láthatatlanná váltak. Jobban mernek figyelni, bátran leskelődnek; egyre többször akadok szempárokba.
Ha már bátorság… kevés vagányabb dolog van, mint kiállni egy színpadra vagy egy-kétszáz ember elé, és fejből előadni valamit. Miközben tudjuk, hogy a színészek is küzdenek olykor önbizalomhiánnyal, te is beszéltél már erről.
Ó, az önbizalmát folyamatosan próbálja normális szintre terelni az ember, ez folyamatos küzdelem. Mostanában viszont olyannyira ünnepnapnak számít az, ha színpadon állok, hogy még izgulni is elfelejtek. Egyébként nekem a magánéletben inkább vannak bizonytalanságaim. Tudod, egy darabban mindent kipróbálhatok következmények nélkül. Amit a színpadon mondtam, csináltam, az legyen bármilyen pofátlan is, nincs következménye. Az életben viszont viselni kell a döntéseink súlyát. És sosem tudjuk a „forgatókönyv” végét.
A legyek című darabban Jéger Zsomborral
Persze a bátorság nem az első előadással kezdődik, hanem már ott, amikor valaki jelentkezik a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Úgy képzelem, hogy azoknak könnyebb ez, akiket mindig is támogattak, biztattak. Neked ilyen volt a gyerekkorod?
Igen, nagyon jó volt, tele izgalmas dolgokkal. Versenytáncoltam, versenyekre jártam Budapestre, vidékre… Eredetileg marosvásárhelyi vagyok, de már egyéves koromban átköltöztünk Magyarországra, és Vácott jártam iskolába. A gimnázium utolsó éveiben a tanáraim is segítettek, tudták, hogy színésznek készülök. Édesanyáméknak persze kikerekedett a szemük, aztán annyit mondtak: ha ezt akarod, próbáld meg! Aztán a felvételi utolsó fordulójánál már nem engedtem, hogy elkísérjenek. Nem akartam, hogy ott legyenek, ha nem sikerül. Végül tűkön ültek a szomszéd kocsmában – apa, anya és nagytata –, s én bőgve hívtam őket, hogy sikerült. A sírástól viszont egy szavamat sem értették, úgyhogy kellett kis idő, mire tisztáztuk, hogy igen, bent vagyok, és akkor persze nagyon örültek.
Használod a jellegzetes „s”-eket a beszédedben. Más is megmaradt a „határon túliságból”?
Igen. Annak ellenére, hogy átköltöztünk, sokat jártunk haza nyaranta rokonokhoz. Meg a szüleim is sokat meséltek… ők ’90-ben úgy döntöttek, hogy megkönnyítik a helyzetemet. Azt hiszem, az sem véletlen, hogy a hivatásom egyik legfontosabb eszköze az anyanyelvem; ezt tényleg nehéz lett volna elérni Erdélyben.
Érzékenyebb vagy emiatt más kisebbségi helyzetekre?
Lehetséges… az előítéletek korlátozzák az embert. Nekem az a feladatom, hogy ne általánosítsak, például egy figurát ne sztereotípiákon keresztül vizsgáljak egy próbafolyamat alatt, hanem a döntéseiből, tetteiből, mások róla szóló véleményéből következtessek a személyiségére. Az életben is érdemes ezek alapján ítélni.
Az utóbbi időben mind a színházi közeget, mind a képzést érték kritikák. Te hogyan érezted magad az egyetemen?
Nagyon szerettem. Az első két évben csak az osztályfőnökeink néztek, én pedig kizárásos alapon dolgoztam: ez sem jó, ez sem jó, akkor nézzük meg ezt… és egyre jobban eltaláltam. Utána más tanárok is bejöttek a vizsgákra, majd az egyetemi diákság, külsős szakmabeliek… így, szép fokozatosan engedték ránk a nyilvánosságot.
Hogy bírod a kritikát?
Az egyetemen rengeteget kaptam, és utána hiányoztak is ezek a nem udvariaskodó visszajelzések. De magamon is érzem, hogy óvatosan fogalmazok meg véleményt kollégákról, főleg, ha csak a végeredményt látom. Pedig sokszor többet tudok kezdeni a negatív, mint a pozitív észrevételekkel.
Az Örkény Színház közege támogatónak, befogadónak, szabadnak tűnik. Nem mellesleg egy igen sikeres játszóhely. Ilyennek képzelted, amikor jelentkeztél a társulatba?
Nekem – akkor még nézőként – az a munkamorál tetszett, ahogy előadásról előadásra dolgoznak. Szépen működnek együtt, bíznak egymásban. Arról nem beszélve, hogy mondjuk Pogány Juditot csodálatos dolog nézni próbafolyamat közben, és még sok embert fel tudnék sorolni, akiktől rengeteget tanulok.
Az üvegbúra
Ha valaki még nem látott téged színpadon, melyik előadást javasolnád, melyikkel kezdje?
Most például játsszuk a Sylvia Plath regényéből készült Az üvegbúrát Kókai Tündével és Dóra Bélával, Widder Kristóf rendezte. Nagyon szeretjük. Számomra leginkább azt ábrázolja, hogy egy fiatal mennyire nehezen találja meg a helyét. Hogy milyen az, amikor lassúnak és kevésnek érzed magad ehhez a felpörgetett világhoz képest, és úgy döntesz, inkább kívül maradsz. Én is sokszor vagyok olyan fáradt, hogy munka után már nem maradok együtt a többiekkel, inkább megyek haza. Amikor erősödött a járványhelyzet, sokat voltam egyedül a négy fal között.
Ezt azt jelenti, hogy egyedül is élsz?
Nem-nem. Párkapcsolatban élek, csak a barátom gyakran tovább dolgozik.
Ő szakmabeli?
Képzőművész, ami tulajdonképp közel áll a színészethez. Nagyon tetszik, ahogy egy tartalomhoz megtalálja a formát. Néha pedig én vagyok a témája, ami nagy büszkeség. És persze ő is ott van a bemutatóimon.
Mit szólt a Nagykarácsony című filmhez?
Nagyon élvezte. Hatalmas Egger Géza-fan lett, még sosem hallottam ennyire hangosan nevetni.
És a nagypapád? Lehetett olvasni, hogy ő is ott volt a bemutatón, bár már kilencvenéves.
Igen, és büszke rám! Nagy filmrajongó volt világéletében, de mióta átköltöztek nagymamámmal Magyarországra – vagyis harminc éve – nem járt moziban. A Nagykarácsony volt az első, amire eljött.
A Nagykarácsony című film egyik jelenetében
Te miért szereted ezt a filmet?
Azért, amiről szól. Lantos Arnold (Ötvös András játssza) egy kiváló tűzoltó. Hozzászokott már, hogy naponta életeket ment, másokon segít. De egy rosszul sikerült lánykérés és a frissen szerzett tériszonya kispadra ülteti főhősünket. Ezzel a számára ismeretlen helyzettel nem tud egymaga megbirkózni, és hosszú az út, amíg a tagadástól eljut a segítség elfogadásáig. Azt is szeretem, ahogyan ezt a témát feldolgozza a film. A sok apró részlettől válik olyan igazivá, ami az egész stáb munkáját dicséri. A színészek (Ötvös András, Pokorny Lia, Scherer Péter, Szabó Kimmel Tamás, Rujder Vivien, Csuja Imre – a szerk.) hatalmas játékkedvvel és élvezettel találták ki a rendezővel, Tiszeker Dániellel karakterük minden pillanatát, és ez a figyelem, törődés és szeretet érzékelhető a végeredményen.
Volt olyan újságíró, aki Meg Ryanhez és Sandra Bullockhoz hasonlított téged Eszter naivaszerepében. Ugyanakkor szerintem a te alkatodban van legalább annyi drámaiság, mint szelídség.
Mindannyian sokfélék vagyunk, és szerencsére sokfélék azok a szerepek is, amik megtalálnak. De azért van bennünk közös bőven Bárány Eszterrel.
Milyen lesz a te karácsonyod?
Hazamegyek Vácra a szüleimhez, öcsémhez és a tágabb családhoz, később a páromét is meglátogatjuk. Beszélgetünk, társasozunk és eszünk, eszünk és eszünk. A sütés a pandémia alatt lett a hobbim. Azóta mindenki nagyon édesszájú lett a családban, édesanyám meg örül, hogy legalább a desszertet nem neki kell megcsinálni. Előkerestem a nagymamám süteményreceptjeit, és sorra megtanultam őket. A régi ízek előhozzák a régi emlékeket. Tudod, azokban az édességekben jóval több van, mint liszt és cukor.
Emőke harminckét éves, 2015-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Korábban többek között a Nyitva és a #Sohavégetnemérős című filmekben láthattad. Őze Lajos- és Soós Imre-díjas színész, az Örkény Színház állandó tagja. Jelenleg játszott darabjai: Secondhand, Az üvegbúra, Anyám tyúkja, Édes Anna, A legyek, Zűrzavar 2045, ’84, 33 álom, 33 változat Haydn-koponyára.
Fotó: Horváth Judit
