1931 szilveszterének idején nehéz volt egyensúlyozni a világhírnévre törekvés és az otthon melege között, pláne, ha az ember lányát sztárként ünnepelték a Kék Angyal mulatóban. Ott, ahol az éjszakák varázslatosak, és ahová a vendégek elmenekülhetnek a nappal valósága elől. De a Kabaré nem csak erről szól.
Sally Bowles nemcsak gyönyörű, hanem elsöprően tehetséges is – ő a Kék Angyal mulató főattrakciója. Vágyik a sikerre és keresi önmagát, az áttörés mégis elkerüli őt. Hiába toppan be az életébe egy tehetséges amerikai író is, aki útlevelet és biztonságos életet kínálna neki a tengeretúlon. A csodálatos és pimasz Sally úgy siklik ki Clifford Bradshaw kezei közül, mint egy „angolna”.
A Vígszínház nemrégiben tűzte műsorára a Kabaré című musicalt. Lisa Minelli helyett Szilágyi Csenge és Dobó Enikő (váltásban) alakítják az énekesnőt, méghozzá úgy, hogy aki látja, nem tud nem búbánattal telített szimpátiával tekinteni az éjszaka árva pillangójára. A nézők vállára a kellemes kezdet után hamar ránehezedik a fájdalmas tudás súlya: lassan elfogy a levegő a Weimari Köztársaság utolsó perceiben, és aligha lesz menekülőút.
Mi ugyan nem élhettük meg a múlt század eleji berlini éjszakák varázslatos és rejtélyes világát, de ha láttunk róla a filmet, akkor nem nehéz elképzelnünk: itt bármi megtörténhet, és meg is történik. Akár csak Párizs, a német főváros is vonzotta a különös figurákat, az inspirálódni vágyó művészeket és mindenkit, aki el akart merülni a 20. század egyik legvonzóbb kulturális forgatagában, ahol a táncoslányok olyan csodálatosan adnak elő, hogy a közönség ha erőlködne sem nem tudna máshova nézni.
Ebben a Berlinben szabadon lehetett alkotni és szeretni, a művészet absztrakt volt és nem dogmák határozták meg – egészen a harmincas évekig. Hitler hatalomra kerülésével minden megváltozott: az élénk színek elmosódtak, a vidám hangok csendesedni kezdtek. Szinte elhisszük, hogy még a Kern András által megformált, zsidó származású idős zöldség-gyümölcskereskedő Herr Schultznak és az Igó Éva alakította panziótulajdonosnak, Fraulein Schneidernek is megadathat a szerelem. A nácik azonban egyre nagyobb teret nyernek, a művészetet pedig a saját arcképükre igyekeznek csiszolni, egyre gyorsabban és egyre radikálisabban. Eljön ugyanis az idő, hogy már nem csak az nem mindegy, hogy mit adnak elő, hanem az sem, hogy ki.
Kern András és Igó Éva
„Willkommen, Bienvenu, Welcome!” – köszönti a közönséget a keserű átmeneten átsegítő Seress Zoltán a konferanszié szerepében, akinek legfőbb küldetése, hogy a művészet segítségével felejtesse el a mindennapi valóság nehézségeit közönségével. Az éjszakai pillangók és a szellemi szabadság védelmezője egy majomnak öltözött lánnyal táncolva arról énekel, hogy ha megismernénk, akkor megértenénk miért szereti őt, de ha nem, akkor egyszerűen csak fogadjuk el.
„Maguk nem élhetnek szabadon ebben az országban? Azt csinálnak, amit akarnak” – hasítanak a közönség sorai közé Ernst Ludwig náciszimpatizáns szavai, látva a konferanszié és a fura szerzet előadását.
A kabaré örök darab, és sajnos ijesztően aktuális – nemcsak világszinten, hanem Magyarországon is. Bár a szerelem már több mindenkinek megadatik, sokaknak még így is csak rengeteg szenvedés és küzdelem árán: a Kabaré arra hivatott, hogy ezt ne felejtsük el soha. Ez a darab nem engedi, hogy elhomályosult emlék váljon abból, hogy milyen undorító mételybe tud süllyedni az emberiség, és emlékeztet minket arra, hogy minden korszakban lehetőségünk van csírájában elfojtani a tragédiát. A szemünk előtt elevenedik meg, hogyan tudja átformálni a nép agyát egy téves eszme, ami pillanatnyi hatalmat ígér az egyszerű emberek számára.
Christopher Isherwood amerikai író maga is átélte Berlin átváltozását, élményeit pedig Isten veled, Berlin! című művében jegyezte le. A novelláskötet alapján John Van Druten által színpadra írt I am a camera Oscar-díjas filmváltozatának musicalkiadása a Vígszínház falai között elevenedik meg.
Fotó: Dömölky Dániel, Vígszínház
