Színésznőként a fél ország rajong érted, azt azonban talán nem mindenki tudja, hogy elismert fotós is vagy. Mikor találtál rá a fotográfiára?
Már gyerekkoromban is mindig az én kezemben volt a fényképezőgép vagy a kamera, szerettem megörökíteni a családi nyaralásokat, ünnepeket. Idővel én lettem a család fotósa. Bár az első komolyabb gépemet gimnazistaként vásároltam, akkoriban csak hobbiként tekintettem a fotózásra. A főiskolás évek során szinte teljesen elhanyagoltam, semmi időm nem maradt fényképezni. Fordulatot a 2010-es év hozott: vettem magamnak egy profi gépet, és magammal vittem Egyiptomba, majd az ott készített fotókat feltöltöttem a Facebookra. Nagyon meglepődtem, ugyanis rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Sokan rácsodálkoztak, hogy fotózom, mások biztattak, hogy csináljam komolyabban. Akkor fordult meg a fejemben, hogy miért is ne tanulhatnék ebbe bele. Ekkor kezdtem el megörökíteni a kollégáimat.
Majd egymást érték a felkérések.
Az első hivatalos munkát a Katona József Színháztól kaptam, a társulat színészportréit kellett elkészítenem. Bár rettentően örültem a feladatnak, akkor még fogalmam sem volt arról, hogyan kell egy stúdióban világítani, deríteni. A fotós barátaim segítségét kellett kérnem, akik elméletben elláttak ugyan tanácsokkal, de a gyakorlatban nekem kellett helytállnom: közel harminc embert kellett befotóznom. Akkor még nem sejtettem, hogy a képek annyira jól sikerülnek, hogy ez egy karrier kezdetét jelenti. Egyre több felkérést kaptam: fotóztam plakátot, készítettem sorozatot Palya Beáról, de Csemer Bogi lemezborítóit is én fényképeztem. Szépen lassan beindult az egész.
Mielőtt címmel nemrég egy fotóalbumod is megjelent, amely a kollégáid fellépés előtti pillanatait mutatja meg. Mi történik ezekben a percekben pontosan?
Különleges folyamatok zajlanak a színész lelkében, amelyre egyszerre van hatással a darab műfaja – legyen az könnyed vígjáték vagy klasszikus tragédia –, a szerep bonyolultsága, súlyossága, az aznapi lelkiállapota. Ráadásul minden színész másképp készül. Van, akinek egyedül kell lennie a szövegkönyvvel, van, aki zenét hallgat, van, aki dumál, röhögcsél, majd az utolsó pillanatban belép a színpadra.
Nálad hogyan zajlanak a színpadra lépés előtti percek?
Nem vagyok elvonulós típus, és alapvetően szeretek belelazulni, és nem ráfeszülni egy szerepre, de voltak olyan komoly darabok, amelyekben sok a hosszú, bonyolult monológ, azokat szeretem újra és újra elmondani. Ilyen volt például a Macska a forró bádogtetőn vagy a Hosszú út az éjszakába, amelyekben fajsúlyos íve volt a szerepeimnek.
Hogyan tudsz belehelyezkedni egy szerepbe akkor, ha mentálisan, netán lelkileg mélyen vagy?
Számomra a zene a mankó. Ha rossz napom, időszakom van, ha nem tudok megfelelően koncentrálni, vagy nehéz a szerep, a zene segít. Például Nyina szerepe a Sirály utolsó jeleneteiben különösen megterhelő, lelkileg mélyponton van – és van olyan rész, ahol kisírt szemmel kell a színpadra lépnem. Ezt nem lehet úgy megugrani, hogy nem készülök fel rá. Ilyenkor olyan számokat hallgatok, amelyek beindítanak bizonyos lelki folyamatokat.
A kollégáid hogy vették, hogy ezekben az bensőséges percekben fotózod őket?
Bevallom, eleinte azt hittem, nehéz lesz: féltem, hogy zavarok, hogy nem tudok észrevétlen lenni, hogy megtöröm a felkészülés intimitását. Szerencsére ezt sikerült megoldanom: úgy tudok jelen lenni, hogy nem vagyok jelen. A képek között rengeteg az olyan elcsípett momentum, amelyet az alanyok észre sem vettek. Színészként óriási előnyöm, hogy pontosan tudom és érzem, mikor nem szabad megzavarni egy-egy pillanatot.
A kamerán túl is jellemző rád a megfigyelő szerep?
Abszolút. Kiskoromban is mindig arra vágytam, hogy bárcsak pislogással is lehetne fényképezni.
Mindig van nálad fényképezőgép?
Jó lenne, de az nem túl életszerű. Viszont mindig van nálam egy szuper mobil, amit a profi kamerája miatt vettem meg. Az Instagramon látható fotók zömét azzal készítem. Persze ezek sem hangulatukban, sem minőségükben nem versenyezhetnek a kamerával lőtt képekkel.
Analóg vagy digitális: melyik áll közelebb a szívedhez?
Teljesen más a kettő, de az analóg fotózás a szívem csücske. Az analóg kép hangulatát egyetlen digitális fotó sem tudja visszaadni. A szerelemprojektjeimet éppen ezért mindig analóg kamerával készítem, de a munkáim során digitális gépet használok. Azt azért be kell vallanom, egyszer nagyon szívesen kipróbálnám, milyen lehet egy magazinfotózást analóg géppel megcsinálni.
Vannak olyan fotóművészek, akik nagy hatással vannak a látásmódodra?
Mindig azon voltam, hogy megtaláljam a magam stílusát, látásmódját, de azért az vitathatatlan, hogy számos fotós munkáját nagyra tartom: Dobos Tamás, Emmer László és Tombor Zoltán fotóit, az általuk teremtett fényeket, hangulatot, képi világot például nagyon szeretem.
A kamera mindkét oldalát jól ismered. A modell szerepében milyen vagy?
Nincs vele bajom, de hivatásszerűen soha nem tudnám csinálni. Megterhelő. Nem megy lazán a pózolgatás. De be kell vallanom, amikor engem fotóznak, akkor is mindig azt nézem, hogy mit csinál a fotós. Amikor például Emmer Lászlóval címlapot fotóztunk, megmutatott jó pár trükköt, beállítást. Sokkal jobban lázba hozott, hogy tanulhatok tőle, mint az, hogy hogyan nézek ki a képen. Rengeteget tanulok ezekből a helyzetekből.
Mit jelent számodra a fotózás? Mi történik veled, amikor gép van a kezeden?
Fantasztikus élmény. Megáll az idő. Elfelejtek enni, inni. Igaz flow. Egy pillanatra sem megerőltető, nincs olyan, hogy megunom, hogy abbahagynám. Igazi szenvedély ez!
Fotó: Trokán Nóra, Faragó Bence
Az interjú rövidebb verziója a Marie Claire 2021/8. lapszámában jelent meg.
