Nagy Katica színész: „Megbecsülöm, hogy figyelnek rám”

2021. november 22. |

Két éve végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahová elsőre felvették, mára pedig a legjobb női főszereplőnek járó 2020-as Bujtor István-díjat is magáénak tudhatja a Magdolnában nyújtott alakításáért. Szabadúszó, kilencéves kora óta szinkronizál, és azóta sem állt meg: nemrég a Mintaapákban láthattuk heteken keresztül, játszik a Budaörsi Latinovits Színházban, a Forte Társulattal, de szerepelt a Rossz versek és a nyáron bemutatott Így vagy tökéletes című filmekben is. Nagy Katica színésznővel beszélgettünk.

Amikor megbeszéltük az interjút, azt mondtad, hogy a múlt héten rengeteg előadásod volt. Hogyan tudod összeegyeztetni a színházat, a szinkront és a forgatásokat?

Reggel nyolcra megyek a szinkronba, utána próbálok, majd este játszom. Ha nem játszom, akkor mostanában sokszor tízig próbálok, és megesik, hogy napközben is megyek szinkronba vagy forgatni. Ez folyamatos, intenzív szellemi munka. Jelenleg körülbelül százötven oldalnyi szöveg van a fejemben. Nagyon oda kell figyelnem, hogy ne menjek el semmi mellett, és ne legyenek ebből kellemetlenségek, de azt érzem, hogy most már van rutinom a szervezésben. Ha nem lenne ez a folyamatos rohanás, és nem érnének erős impulzusok, akkor nem érezném magam jól. Velem, színészként általánosságban rengeteg minden történik egy nap, hiszen az a feladatom, hogy ingereket váltsak ki az emberekből. Ha ez nincs, egy iszonyúan furcsa vákuumba kerülök.

Téged megtalálnak a szerepek, vagy neked kell utánuk menned?

Én most meghoztam egy nagyon fontos döntést. Szerződésben voltam egy kőszínháznál egy évig – ilyenkor a színház ad állandó munkát, illetve jöhetnek külső felkérések, amiket vagy elvállalsz, vagy az időhiány miatt nem tudsz. Kipróbáltam ezt a létezési formát, de a végén úgy döntöttem, hogy jobban szeretnék szabadúszóként élni. Ez ad egyfajta szabadságot, viszont folyamatos bizonytalanságérzetet is, hogy jön-e újabb felkérés. Szerencsés vagyok, mert most színházi és filmes munkáim is vannak. Decemberben a hatodik bemutatóm lesz augusztus óta, amiben két felújított darab van, de hallottam, hogy van, aki ebben az évben tizennégy premiert csinált úgy, hogy az év első felében pandémia volt. Ez szerintem tökéletesen lemodellezi, hogy hogyan élünk: mert nem lehet tudni, hogy miből hogyan profitálhatunk.

Volt olyan szerep vagy mű, ami nagyon nagy hatással volt a pályádra?

Nagyon szeretem Pilinszky Jánost, Csáth Gézát, Dosztojevszkijt, Isaac Babelt, Bari Károlyt. Általában azoknak a művészeknek a művei kötnek le, akik nagyon nyersek, érzékiek, sűrűk. A komplex dolgok vonzanak, amik ezeket egyszerre hordozzák magukban.

Ilyen a Requiem egy álomért is, amit a Budaörsi Latinovits Színházban játszol.

Igen. Ez a munka azért különösen nagy szerelem számomra, mert ez volt az egyik olyan film, amit fiatal gimnazistaként csodálva néztünk. Nagy hatással volt ránk, körbe adtuk a DVD-t. Nagyon szeretem a rendezőt, Darren Aronofskyt, zseniális filmjei vannak, átütő női alakításokkal – például a Fekete hattyú meg az Anyám, ami az egyik kedvenc filmem.

A Requiem egy álomért és a Magdolna is elég mély történet. Hogyan tudsz felkészülni egy ilyen komplex szerepre?

A rendező feladatának egy része megmutatni azt az utat, ami elvezet addig, hogy megtaláljam magamban a karaktert – ez az egyik fele. A másik, hogy vagy én veszem észre, hogy az életemben hasonló momentumok vannak, mint a darabban, vagy önmagát generálja egy folyamat, és elém hoz olyan eseményeket, amelyek segítik a szerep megértését és megformálását.

Magdolnáért Bujtor-díjat is kaptál.

A bemutatót eltörölte a pandémia – nagyon sok magyar filmet emiatt alig látott a közönség. Kevés visszajelzést kaptunk, a díj pedig egy egyértelmű visszacsatolás volt, hogy jó munkát végeztünk, és sikerült valami értékeset alkotnunk. Megható, hogy megkaptam a legjobb női főszereplő díját, nagyon boldog voltam.

Mennyire tudod levetkőzni a szerepeket az előadás után?

Ez egy tanulási folyamat. Előtte és utána is minimum egy-egy napig érzem, hogy dolgozik, pulzál bennem valami, amit én hoztam létre önmagamon keresztül, de már tőlem függetlenül működik. Kicsit ijesztő, de szeretem ezt az érzést: egy plusz impulzus, amire szükségem van. A meditáció például nagyon sokat segít, hogy kicsit ki tudjak szakadni ebből a folyamatból. Próbálok kikapcsolódni, színházba és moziba járni. Most többet is tudok pihenni, úgyhogy ez egy teljesen kivitelezhető.

Jól látom, hogy szereted elemezni a dolgokat?

Elemző típus vagyok. Pont most láttam a moziban Az utolsó párbajt, ami megmutatja, hogy egy történetet hány szemszögből lehet megmutatni, hány vélemény, megvilágítás, gondolkodásmód létezik akár egy eseten belül is. Én is szeretnék minden nézőpontot megérteni. Nálam egy nővé érési folyamat része az, hogy megértsem magam minden szinten – mentálisan, zsigerileg, lelkileg. Ehhez meg kell értenem azt is, hogy mi mások motivációja, álláspontja, mit képviselnek, mit éreznek, és hogy ők tudják-e, hogy mit éreznek.

Az Apa, anya, fiú, lány is önelemzésre késztet. A Budaörsi Latinovits Színházzal az iskolákat járjátok, hogy előadjátok ezt a darabot gyerekeknek, utána pedig beszélgettek is velük.

Olyan szituációkat vázol fel ez az előadás, amelyek megmutatják, hogy milyen egy diszfunkcionálisan működő család. Ez egy családállítós dráma: csonka családokból különböző emberek állnak össze – apa, anya, fiú és lány –, hogy együtt hozzanak létre egy családmodellt, ami egy ponton túlmegy a játékon és a valóságukká kezd válni. Mindenki a saját sérülését próbálja meggyógyítani, közben felszakítják egymás sebeit. A darabban kemény szituációk jönnek létre, amelyeket nagyon sok fiatal él meg otthon. Agresszió, verbális agresszió, akár manipuláció – így működik a világ.

A beszélgetések során mennyire nyílnak meg a gyerekek?

A kisebbek nehezebben. Szerintem párhuzamot vonnak a saját életükkel, de nem tudnak még beszélni róla. A 14–17 éves korosztálynak játszunk. Minél nagyobbak, annál jobban tudnak és akarnak az otthoni traumáikról beszélni, ami egyfajta terápiává alakul – döbbenetes élmény. A kicsik a szexualitásra teljesen másképpen reagálnak: nevetnek rajta, jobban foglalkoztatja őket, de azt hiszem, hogy bennük is ugyanúgy elkezd a darab dolgozni. Nagyon sikeres az előadás. Svédországban is vendégjáték lesz, amit nagyon várok. Egy gimnázium egy hetes szériát is megrendelt belőle, mert annyira fontosnak tartották. Ott minden osztály látta.

Hogy látod a gyerekekkel való beszélgetések alapján: tényleg egy népbetegségről beszélünk a verbális és fizikai abúzust tekintve?

Mindezek mellett a manipuláció is ott van, amikor esetleg nem történik agresszió, de talán még súlyosabb is lehet. Az is benne van a darabban, hogy egy szülő nem tud megfelelő minőségben foglalkozni a gyerekével, vagy a gyerekben harag van a szülei irányába, amit nem tud kezelni. Az ilyesmi nagyon jelen van, ezt kár is eltagadni. Biztos, hogy mindannyiunk életében történt otthon hasonló élmény.

Ért esetleg olyan élmény a terápiás beszélgetések során, ami nagyon élénked él benned?

Megdöbbentünk, amikor valamelyik kisebb gyerek hatalmas hálával levelet írt nekünk. Nem mert ott helyben köszönetet mondani, de nagyon mélyen hatott rá a darab és szép élményként tette el magában. Azt érezte, hogy segített neki, és megköszönte, hogy jöttünk.

Tapasztaltál különbséget a járvány előtti és a mostani terápiás beszélgetések között?

Mi is másképp játsszuk, sok mindenre máshogyan reagálunk. Szerintem ezután a másfél év után mélyebb rétegeit értjük saját magunknak és így a darabnak is. Amikor telt az idő és nem játszottuk, akkor úgy érzem nagyon sok dolgot feldolgoztunk az anyaggal kapcsolatban, gazdagabb tudást szereztünk róla.

Mennyire más egy iskolában játszani, mint a színház falai között?

Osztályteremben, színházban, könyvtárban szoktuk játszani. Nagyon szeretem az ilyen külsős helyszíneket, amik eltérnek a megszokottól, mert különleges, utánozhatatlan atmoszférát hoznak létre. Valahogy mindig megváltozik a hangulat és bekúszik az adott pillanat vagy környezet szépsége is. Ez egy beavató színházi előadás: az emberek nagyon közel vannak, körbeülik a színpadnak kijelölt teret, amitől az egésznek lesz egy szakralitása is. Ez áldás és átok egyszerre, mert a közelség miatt sokkal intenzívebben érzékelem a nézőket, olyan, mintha velük is játszanék. Itt gyerekekről beszélünk: ha nem tudnak koncentrálni, azt is feladatként fogjuk fel, amiből táplálkozni lehet. Ez egy pluszenergia, ami erőt ad, ettől izgalmas az egész.

Téged hogyan formált ez az előadás?

A szerepem egy elfogadó, mediátor típusú fiatal lány, aki nagyon tud figyelni másokra. Magdolna is ilyen. Felerősödik az empátiám. A személyiségemnek van egy ilyen aspektusa is, de én inkább olyan vagyok, aki megpróbál mindent megoldani. A szerepek által el kell fogadni, hogy másokra kell támaszkodni, és hagyni kell, hogy a másik vezessen. Amikor dolgoztunk a darabon, körbejártam ezt a témát, hogy egy kicsit feminimebb minőséget hozzak azáltal, hogy rábízom magam másokra és figyelmet adok cserébe.

Neked volt olyan meghatározó élményed, ami a darabhoz köthető, és hatalmas tüskét hagyott benned?

Igen. Bármi olyan történik az életemben, ami felkarcol vagy megsért, azt feldolgozom annak révén is, hogy a traumáimat bele tudom rakni a játékomba. Állandóan foglalkozom velük, gondolkodom rajtuk és analizálom őket. Általában egy ember védőfalat húz, és eltemeti a traumáit. Én ezt nem tudom csinálni és nem is szeretném, mert úgy érzem, hogy saját magamat terápiáztatom a színházon keresztül. Volt olyan szinkron munkám, amit nagyon szerettem csinálni, de durván megviselt. Mondtam egy ponton a rendezőnek, hogy álljunk meg, mert nem tudom abbahagyni a sírást. Annyira reflektált az életemben egy aktuális párkapcsolati nehézségre, hogy egyszerűen lefagytam. Megcsináltuk, és nagyon őszinte lett a végeredmény.

Mi lennél, ha nem színész?

Sokat írok: általában azokat a dolgokat próbálom terápiás módon kiírni magamból, amik velem történtek. Sokszor használom azt a mechanizmust, amivel József Attila a Szabad-ötletek jegyzékét írta. Elkezdek írni, nem gondolkodok, de foglalkozom vele utána, és főleg verseket írok belőlük. Érdekel az irodalom, sokat olvasok. Írással, vagy irodalommal kapcsolatos munkám lenne, de nagyon foglalkoztatnak az emberek is. Vonzanak a spirituális témák, tehát egy kicsit elvontabb, absztraktabb dolgot is el tudok képzelni. Az utóbbi időben a tánc is nagyon vonz, érzem, ahogy fejlődik tőle a testtudatom, a testemhez való viszonyom. A színészeten keresztül viszont ezeket mind meg tudom élni. Az esztétikummal kapcsolatos, anyagi dolgok nem annyira vonzóak számomra.

TV2, Mintaapák

Azt olvastam, hogy hívő vagy.

Árnyaltabban gondolkodom erről. Nagyon foglalkoztatnak a transzcendentális dolgok, szeretek elvont, spirituális teóriákat olvasni. Közelebb áll hozzám a buddhizmus, hiszek a reinkarnálódásban.

Szerinted miért kaptuk ezt az elmúlt két évet?

Két típusú embert látok a vírushelyzet után: aki szembesülni akar magával, meg aki eltartja magától a problémákat, és szenvedésként éli meg. Szennyezzük a környezetünket, nem figyelünk egymásra. Nem foglalkozunk a problémáinkkal, rengeteg dologgal nem törődünk, gyorsan élünk. Mindenkiben megkérdőjeleződött, hogy kik is vagyunk valójában. Szerintem egy purgatóriumi állapot volt a cél. Ha ez egy predesztinált dolog, akkor az a miértje, hogy fejlődjünk, változzunk és jobban lássuk, hogy mi az érték.

Ha létezik eleve elrendelés, akkor szerinted te miért kaptad a színészi tehetséged az élettől?

Létezik, de azt gondolom, hogy szabad akarat is van. Én azt gondolom, hogy az élet inkább a vágyat és az erőt adta meg arra, hogy minél jobban kifejlesszem a képességeimet, amiken keresztül el tudok jutni az emberekhez. A saját értékrendemnek is tisztának kell lennie ahhoz, hogy megtudjam, hogy én ki vagyok, milyen hatást akarok gyakorolni és miért. Ez egy oda-vissza játék: hatok másokra, és hat rám, ahogy hatok. Nagyon megbecsülendő, hogy figyelnek rám és visszajelzést is kapok.

Fotó: Ultz Mátyás és TV2

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra