Mi már láttuk: Kenneth Branagh új filmjét, a Belfastot

2022. február 24. |

Valami soha nem változik: az emlékek például örökre velünk maradnak. Elmúlnak a nagyszülőknél töltött csodapillanatok és az első szerelem is, a szeretteink eltávoznak. A világ változik, a feje tetejére áll, és hiába szeretnénk, sajnos mindenkit nem tudunk megváltoztatni – gyakran az egyetlen út az, ha a saját, közvetlen környezetünket alakítjuk. A Belfast egy gyermek naplója, egy memoár, egy vallomás azoknak, akik elmentek, azoknak, akik ottmaradtak, és azoknak, akik már nem tudtak útra kelni. Egy óda Kenneth Branagh szülőföldjéhez, amitől hirtelen és álnokul szakította el őt az élet.

Kenneth Branagh, akinek egyébként színészi tehetsége páratlan, most ismét megmutatta, hogy író-rendezőként is tud kiemelkedőt alkotni, ha a történelem egy-egy szegletét kell feldolgoznia. Most a saját életébe enged betekintést, mégpedig észak-írországi gyermekkorába – 1969 augusztusába, mindezt pedig a saját, gyermeki szemén keresztül teszi.

Az, hogy a kilencéves Buddy gyermeki látásmódjával, fekete-fehérben figyelhetjük az eseményeket, nemcsak azért ad különleges filmélményt, mert egy meglehetősen tehetséges fiú (Jude Hill) alakítja a főszereplőt, hanem azért is, mert a közönség háttérinformációk nélkül maga is csak annyit hall az egyre forrongó indulatokkal kapcsolatban, amennyit a kis Buddy lát és megért belőle.

ajanlo-film-belfast

A belfasti munkásnegyed pici, de annál családiasabb utcájában mindenki ismer mindenkit, a legkisebbek pedig a gyermeki ártatlanság soha vissza nem térő, felhőtlen pillanatait élvezik, legalábbis a film első pár képkockáján. Aztán Buddy előtt robban fel egy Molotov-koktél, és így lesz vége a reményteli gyermekkornak egy vallásháborúnak álcázott politikai ellentét miatt. A Belfastból kimaradtak a zavargások legvéresebb pillanatai, de nem is volt rájuk szükség, mert a képsorok így is visszaadják az összecsapások embertelenségét – ahogy egy gyermek látja, még ijesztőbben, és alulnézetből –, és a szülők dilemmáját.

ajanlo-film-belfast

Menni vagy maradni? Milyen jövője lesz ezután Belfastban egy gyermeknek? A felnőttek szerint az utóbbira a válasz egyértelműen az, hogy nincs, de a költözés gondolatának halvány pislákolása is kétségbeejti Buddyt, aki ezzel mindent elveszítene, amit eddig ismert, és amit éppen csak kezdett megismerni: az első szerelmet.

Az óvó család szerencsére jelen van, éppen próbálják összekaparni a szanaszét hullott jövőt, a védelmező édesanya pajzsként menekíti fiát az egy nagy véresszájú szörnyeteggé alakuló embermasszából a szülői házba. A Caitriona Balfe által alakított, gyermekeit jórészt egyedül nevelő anya belső küzdelmei és tehetetlensége megrázó a 21. századi mobilis néző számára. A Londonban kenyeret kereső, és ezáltal fizikailag távol levő édesapa (Jamie Dornan) hiányát és a disszidálás irányába tett erőfeszítéseit Buddy érzi, de nem érti. Szerencsére ott vannak a nagyszülők Judi Dench és Ciarán Hinds személyében, akiktől mindig számíthat jótanácsra, ha éppen arra van szüksége, és akiket nézve mindannyiunkat elfog egy édes vágyakozás az elmúlt idők ma már talán megfoghatatlan romantikája iránt.

Kenneth Branagh nem boncolgatja a miérteket, és nem mesél nekünk az észak-ír zavargásokról, de eljutott oda, ahová mindannyiunknak kéne: a felismerésig, hogy lehetünk akár katolikusok, akár protestánsok, vegetáriánus antikrisztusok, déli baptisták vagy hinduk, a bőrünk alatt mindannyiunkban ugyanaz lakozik. Úgy tűnik, hogy ezt Hollywood is így gondolja, ugyanis a Belfastot hét kategóriában is Oscarra jelölték a legjobb film, a legjobb női mellékszereplő, a legjobb férfi mellékszereplő, a legjobb rendező, a legjobb eredeti forgatókönyv, a legjobb eredeti dal és a legjobb hang kategóriájában. A kanadaiakat már meggyőzte, onnan ugyanis a fesztivál fődíját is hazahozta.

A filmet mától itthon is láthatod a mozikban!

Fotó: UPI-Duna

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra