Valóban jól használjuk a feminizmust, vagy csak még nagyobb falakat építünk? – könyvajánló

2022. július 20. |

Szemellenzős feminizmus – A nők, akikről megfeledkezett a feminista mozgalom címmel jelent meg 2020-ban Mikki Kendall Az év könyvének választott kötete, ami, ahogy már a címe is mutatja, tükröt tart a mainstream feminizmus elé. Nem szabadkozik, nem kertel és nem finomkodik. Éppen ezért hatol a csontjainkig.

Eddig is tisztában voltam azzal, hogy sokakhoz képest privilegizált helyzetben vagyok, most viszont 400 oldalon keresztül szembesültem azzal, hogy milyen nagy felelősség is ez. Persze az egzisztenciámért, a jövőmért aggódni valid és jogos érzés, ám össze sem hasonlítható azokkal a nehézségekkel, amikkel a marginalizált csoportok, és főleg azok női tagjai szembesülnek nap mint nap. Éppen ezért a cikk hátralévő része nem is rólam vagy a hozzám hasonló helyzetben lévőkről fog szólni, hanem azokról az USA-ban élő közösségekről, akikről Mikki Kendall ír Szemellenzős feminizmus című könyvében, valamint az elnyomott csoportokról a világ minden táján.

feminizmus-konyvajanlo-usa-interszekcionalitas

A könyvet olvasva az első és legnagyobb felismerés az a döbbenet volt, amikor szembesülnöm kellett a saját hibáimmal, hogy bizony az általam ismert és gyakorolt feminizmus gyakran nem veszi eléggé figyelembe a marginalizált közösségeket, bármennyire is éppen az ellenkezőjéért küzdünk. Az író felnyitja ugyanis a szemünket arra, hogy a szőrkérdés vagy az egyenlő fizetésért való küzdelem nemhogy napirendi ponton nincs, de egészen nevetségesnek is tűnhet egy olyan nő szempontjából, akinek nap mint nap azért kell küzdenie, hogy egyáltalán kifizessék a munkáját. Ez nem azt jelenti, hogy ne várjuk el ugyanazért a munkáért ugyanazt a pénzt, éppen ellenkezőleg, csupán feministaként nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy nem küzdünk azokért, akik még nálunk is rosszabb helyzetben vannak.

A sztereotípiák károsak, akkor is, ha pozitívak

A Georgetown Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának 325 felnőtt részvételével készült kutatása megállapította, hogy az emberek (kivétel nélkül az összes alany) idősebbnek látják a fekete lányokat a velük egykorú fehér fiataloknál, valamint azt hiszik, hogy ezeknek a lányoknak kevesebb támogatásra és gondoskodásra van szükségük fehér társaiknál. A kutatásban résztvevők 75%-a fehér, 62%-a pedig nő volt, mégis mind azt feltételezték, hogy a fekete lányok érettebbek szexuálisan kortársaiknál. Ez a sztereotípia nemhogy káros, de egyenesen melegágya a színesbőrű személyek tárgyiasításának.

De ha ez nem lenne elég, Kendall rámutat, hogy társadalom nagy része úgy gondolja, hogy a fekete nők bármit kibírnak – közben a szomorú valóság az, hogy azért él róluk ez a kép az emberekben, mert a közösségükben a férfiakat gyakran bebörtönözik vagy megölik, így megtanulták, hogyan kell több személy helyett helytállniuk. A toxikus maszkulinitás narratívái által egy olyan rendszer jött létre, amelyben sok közösség tagjai nehezen kapcsolódnak a kultúrájuk nemi szerepeihez, a fiatal fiúk ezért azt a fajta tiszteletet, amit máshol nem kapnak meg, rossz társaságokban keresik. Ennek ellenére például az USA-ban élő fekete közösség női és férfi tagjai sokkal összetartóbbak, ahogy Mikki Kenddal fogalmaz, a nők nem hagyják hátra fivéreiket és apáikat még azon patriarchális nehézségek miatt sem, amit a posztkoloniális örökség hagyott rájuk.

Sepregessünk a saját házunk táján

Azt gondoljuk, hogy csak azért, mert valaki kisebbségi, hátrányos helyzetű vagy marginalizált közösség tagja, már nem is alkalmas a gyereknevelésre, és illegitimáljuk a gyermekeik saját kultúrájukkal való kapcsolatát. Kioktatjuk, kéretlen tanácsokkal látjuk el és még a gyermekvédelem kihívása is eszünkbe jut, miközben mi magunk még akár anyagi stabilitás esetén is rengeteg rossz döntést tudunk hozni. Hasonló felfogás vezetett a Mississippi vakbélműtétek néven elhíresült tömeges csonkításhoz, amikor eltávolították a fekete nők méhét a déli államok oktatókórházaiban, vagy az őshonos amerikai nők kényszersterilizációjához, akiknek petevezetékét még az 1980-as években is elkötötték, ennek eredményeképpen pedig az indián nők 25-50%-át sterilizálták 1970 és 1976 között.

Ezek a külsőségekből és elnyomásból fakadó ellenérzések mutatkoztak meg társadalmi szinten akkor is, amikor az Éhezők viadala Amandla Stenberg által megformált Rue-jának halálakor a fehér rajongók kevésbé éreztek részvétet csupán azért, mert a lány fekete volt. Néhány rajongó még a közösségi médiában is hangot adott a szereplő bőrszíne miatti felháborodásának, annak ellenére, hogy a karaktert a könyvben is sötétbarna bőrűnek írták le. Ha egy marginalizált közösség tagja eltűnik vagy holtan kerül elő, a privilegizált helyzetben élők egyből drogra, rossz társaságra, alkoholra asszociálnak a halál okaként, míg, ha egy fehér személyt keresnek, napokig, sőt hetekig hangos tőle a média.

Valóban feminizmus az, ha arról írunk, hogy felháborító a hidzsábviselés, de nem kérdezünk meg egy érintettet? Valószínűleg már tudjuk a választ: nem. Az igazi feminizmus az, ha hátralépünk, megfigyeljük, hol van valójában szükség segítségre és a hangunkra, majd megvárjuk, amíg az érintett közösség nyit felénk és velük együtt küzdünk azért, amire szerintük szükség van – nem pedig azért, amire szerintünk igényelnének. Fel kell tennünk magunknak magunknak a kérdést, hogy mindezek után még jogunk van-e arra, hogy magunkra öltsük és használjuk a marginalizált közösségek kulturális jegyeit – a hajviseletüket, öltözetüket, kiegészítőiket –, miközben ugyanezek viseléséért megalázzuk ezen csoportok tagjait?

Amikor valódi segítség helyett magunkat mentegetjük, ne azzal példálózzunk, hogy „egyeseknek mégis sikerült kiemelkedniük a közösségükből”, hanem küzdjünk az egyenlő feltételekért és forrásokhoz való minél szélesebb hozzáférhetőségért. Sokan és sokat beszélünk arról például, hogy a marginalizált közösségeket nem támogatja az oktatási rendszer, de arról elfelejtünk kommunikálni, hogy mit kéne tennünk a változásért, kész tervek nélkül nem fog történni semmi. Amikor pedig felemeljük a hangunkat a lakhatási nehézségekkel szemben, elfeledkezünk az idősekről, akik abszolút a családjukra és a körülöttük élőkre tudnak csak támaszkodni, miközben sokkal több ház áll üresen és kihasználatlanul, mint amennyi hajléktalan és rászoruló ember él köztünk.

Néha jobb kicsit megfigyelni, mint azonnal cselekedni

Mikki Kendall rámutat arra, hogy fehér nőként nincs jogunk kívülről, távolságot tartva megkérdőjelezni a fekete vagy bármilyen más közösség patriarchális rendszerét, mivel nem ismerjük annak működését. Először a saját portánkon tegyünk rendet: emeljük fel a hangunkat azért, hogy ne mindenre a börtön legyen a válasz, tegyünk valamit azért, hogy a társadalmunk be- és elfogadóbb legyen, és ne avatkozzunk bele egy közösség belső működésébe még nagyobb károkat okozva – kivéve, ha erre ők kérnek minket. Aztán, ha azt hisszük, hogy mindent megtettünk, gondolkozzunk el azon, hogy miért éri gyorsabb és több rendőri intézkedés egy kisebbségi, bevándorló vagy marginalizált csoport tagját csupán azért, mert egy padon ülve cigarettázik, mint bármelyik fehér embert. Erről szól Mikki Kendall nagysikerű könyve, ami még egy interszekcionális feministának is kötelező olvasmány.

Fotó: Pioneer Books

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Bodó Viktor a szorongásainkról rendezett a Vígben a kastély

Bodó Viktor a szorongásainkról rendezett a Vígben

A magány fájdalmáról énekel Kulka János dal

A magány fájdalmáról énekel Kulka János