Heti kultkedvenc: az álmok királya minden idők legszimpatikusabb emója a Netflix Sandman-adaptációjában

2022. szeptember 10.
Pár hete érkezett meg a Netflixre Neil Gaiman adaptálhatatlannak hitt képregény-sorozatának adaptációja, és máris mindenki a Sandmanről beszél. A keményvonalas rajongók elégedettek a sorozat hűségével, de valószínűleg azokat szippantja be a leginkább a Sandman misztikus világa, akik korábban semmit nem tudtak az álmok királyáról.

Az Amerikai Istenek és a Csillagpor szerzője, Neil Gaiman még 1988 és 1996 között publikálta a Sandman képregényt, ami Gaiman univerzumának egyik legizgalmasabb, és talán legtöbb rajongót vonzó darabjává vált. Sűrűn szőtt egyéni mitológiájával a Sandman tökéletes példája annak, hogyan lehet hipnotikus erejű világokat teremteni a semmiből – ezt a képregények sötét, de magával ragadó vizualitása is fokozta. Sokáig kérdés volt, hogyan lehet (és egyáltalán lehet-e) hozzányúlni ehhez az anyaghoz, hogy méltó filmes adaptáció születhessen belőle, de idén végül megérkezett a Netflixre a Sandman, ami annyit egészen biztosan bizonyít, hogy az adaptáció lehetséges. Hogy mennyire jól sikerült az átültetés, azt két nagyon eltérő perspektívából kell megítélni: a keményvonalas rajongók szigorú, vagy épp elfogult szeretetének, és a Netflixen kattintgató fogalmatlanok szemszögéből – én az utóbbi csoportba tartozom.

sandman-sorozat-tom-sturridge-neil-gaiman

És engem már az első részben beszippantott ez a csontos, fehér srác, az arcába logó fekete hajjal, aki ránézésre olyan, mint egy emó-karikatúra, miközben azt állítja, hogy ő az álmok királya, az egyik legerősebb lény az univerzumban. A Tom Sturridge által megformált Álom (Dream) a világ fájdalmától elmélyült hangjával, kimért gesztusaival együtt szerethetővé, sőt, kifejezetten esendővé válik a szemünk előtt, ahogyan fokozatosan kibomlik személyisége és küldetése. A sorozat elején még egy elméletileg hihetetlen erejű lényt látunk mindentől megfosztva, állatként, kiszolgáltatottan kuporogni egy üvegkalitkában, mohó és öntelt emberek fogságában, aztán megismerjük terheit, magányát, vívódásait. Mindeközben kibontakozik előttünk a világ, amiben a Végtelenek (The Endless), elvont koncepciók emberi manifesztációi irányítják és szolgálják az emberiséget: a sorozatban Álom mellett megismerjük például a meglepően barátságos Halált (Kirby Howell-Baptiste) és a lenyűgöző jelmezekbe bújtatott Vágyat (Mason Alexander Park), de az első évad egyelőre nem vállalkozott az egész család bemutatására, amibe beletartozik még Kétségbeesés, Pusztítás, Delírium és Végzet is.

A sorozat cselekménye sűrű, bonyolult, ráadásul valahol a széria felénél teljesen új fordulatot vesz, új konfliktust felvetve – ez egyébként kicsit zavaró is, de a sorozat állítólag nagyon hűen követi az eredeti képregényt, és valószínűleg elég nehezen birkózott meg a feladattal, hogy egy ilyen szerteágazó univerzumot – még ha csak annak egy szeletét is – pár epizódba préseljen. A széria első felében azt nézzük, hogyan próbálja Álom visszaszerezni ellopott ereklyéit (varázserejű homokját, maszkját és az álmokat valóra váltó rubint), míg a második felében családi konfliktusokkal és a valóság szövetét megbontó álomvortexszel küzködik. De ezt felesleges lenne ennél mélyebben fejtegetni: szökött rémálmoktól sorozatgyilkos-gyűlésen át beszélő hollóig rengeteg fantasy elem vonul fel, a sorozat mégis úgy vezet minket keresztül ezeken, hogy nem veszítjük el a fonalat, akkor is tudjuk követni a történetet, ha egyáltalán nem vagyunk képben a képregénnyel. Kifejezetten izgalmas, hogy az egyes epizódok hangulata nagyon eltérő: a felvezető részben szinte semmi nem derül ki Álomról, egyenesen védtelennek látszik a kapzsi okkultisták fogságában, az álmok világába visszatérve viszont már megismerjük az ő meseszerű birodalmát, amiben (akár az álmokban) minden lehetséges. A negyedik részben alászállunk a pokolba, és végignézhetünk egy hihetetlenül szép jelenetet Lucifer és Álom furcsa harcáról, de a valódi poklot a 24/7 című epizód mutatja be, ami végig egy klasszikus amerikai diner fullasztó terében maradva beszél az emberi természetről, lassan építkező, mégis kegyetlen brutalitásával.

Olyan szempontból egyébként mindenképpen megérte várni az adaptálással, hogy a modern technológia jól szolgálta a Sandman világának megfestését: a pokol megjelenítésétől az álmok birodalmáig elképesztő képeket látunk, amikkel még tapinthatóbbá és átélhetőbbé válik a történet. Vágy “otthona” fényes vörös felületeivel legalább annyira igéző, mint a pokol kicsavarodott emberi testekből álló bejárata vagy az álmok birodalmának lényei. Azt nem tudom, mennyire váltja valóra a Sandman a legelkötelezettebb rajongók álmait, de “idegenként” elképesztően jó volt becsöppenni ebbe a világba.

Fotó: Netflix

Olvass tovább!