Keresztény vagyok, római katolikus vagyok. Mielőtt kommentelsz, kérlek, olvasd el ezt a pár sort. Nyitott vagyok a világra, rád és mindenkire. Hiszek az elfogadásban, a párbeszédben. Hiszem, hogy a tolerancia oda-vissza kell, hogy működjön. Nem akarom megreformálni a jógatanfolyamokat, mert nem nekem szólnak, nem tartozom oda, és ezt tiszteletben tartom. De én mint római katolikus nem tudom támogatni a cölibátus megszüntetését vagy a női papokat. Az ugyanis már nem az én egyházam lenne. De abban hiszek, hogy sokkal többet kellene foglalkozni a papjaink lelkével, az elmagányosodással…
Ministráns tábori atya kontra családapa
Az HBO Maxon november végén debütáló A döntés című dokumentumfilm viszont nem egyszerűen a papok elmagányosodásával foglalkozik, hanem azzal a kérdéssel, hogy mit tegyen a plébános, ha szerelmes lesz. A történet főszereplője Polgár Róbert (Robi atya), egy vidéki római katolikus plébános, akiért rajonganak a hívek. Felvirágoztatta a közösségi életet, olyan fiatalos, lendületes pap, akiből egyre kevesebb van az országban. De Robi nemcsak atya, hanem apa is. Ugyanis családja is van. Három gyönyörű gyermeke és egy odaadó társa. Neki pedig dönteni kell a családja és a szolgálat között.
(fotó: HBO Max)
A stáb éveken keresztül követte Robit, a hívek és a család életét. Forgattak, de a végeredményt sokáig ők sem tudták. A történet első harmadában egy szorongó férfit látunk, aki maximálisan akar teljesíteni a szolgálatban, amit választott, de akinek kimondhatatlan bűntudata van, hogy nem lehet a három gyermekével, miközben ministránsokat táboroztat a Balatonon. De nem kevesebb szorongás van jelen Robi párjának az arcán, aki fogmosás után mesét olvas a gyerekeknek, és nyugtázza, hogy az apjuk ezen a héten is csak 12 órát tölthet velük. Miközben az atya úgy misézik, hogy az egyik ujján egy különös, jegygyűrűnek látszó ékszer van, a gyermekei még soha nem látták őt reverendában. A plébánia barátságos udvarán pedig egy hatalmas csúszda áll, azon viszont éppen Robi (atya) gyermekei nem csúszhatnak le.
„De miért nem mondott le, azután, hogy az első gyermekük megszületett? Miért maradt pap, amikor már pontosan tudta, hogy szerelmes, s ez számukra, egy életre szól?” – ezekkel a kérdésekkel ültem be a díszbemutatóra. Robi atya próbált erőn felül helytállni. Szolgálni a közösségében, és apa is lenni. Ő maga is tudta, hogy hazugságban él, s ennek a hazugságnak az árát a gyermekei fizetik meg, akiket titkolnia kellett. Amikor tehát egyik este leült az élettársával szembe, elmondta, hogy tudja, döntenie kell. A nő soha nem kérte, hogy adja fel a hivatását, ahogyan ő fogalmazott, félt, hogy akkor eltűnne a szeméből az a tűz, amit pont a papságnak köszönhet. De az atya időpontot kért a püspöktől, s egy év szabadságot kért, természetesen részletesen elmondta az életkörülményeit az elöljárónak, de sokat nem kellett mesélni, mert (és most a saját véleményemet írom) a katolikus egyházban ritkán vannak titkok, pusztán dolgok, amikről nem beszélnek.
(fotó: HBO Max)
„Kérlek, atya! Ne menj el!”
A film második harmada talán a szorongásnál is fájdalmasabb. Ez már a veszteséget mutatja be. Egy olyan közösségbe járok, ahol a plébánosunk néhány hete kért betegszabadságot egy évre. Ő nem azért, mert gyermekei lennének egy másik városban, hanem azért, mert kiégett. Az utolsó mise, a kiköltözés, az utolsó hittan vagy az utolsó „Minden jót, atya!” üzenetek viszont fájdalmat hagytak mindenkiben. Sírt az atyánk, és sírtunk mi is. Pedig ő ugyanúgy elérhető számunkra. Csak már nem ő tartja a hittanokat, nem tőle hallgatjuk meg a vasárnapi prédikációkat, és nem vele lehet grillezés közben csoportos repülőjegyet foglalni Rómába. De ez a „csak” ez nagy fájdalmat tud okozni. Ez a „csak” olyan lezárás, amit csak az egyik fél akar. Ez a „csak” A döntésben egy végleges búcsút jelent. Mélyen megrendítő jelenet, amikor a plébános leül az idős Jancsi bácsival, a sekrestyéssel, és elmondja neki, hogy családja van, és a gyermekei érdekében szögre kell akasztania a reverendát. Az pedig sírni kezd. „Jó, hát ha így döntöttél” – mondja, de arcán ott van a harag és a csalódottság, amit egyáltalán nem szabad neki felróni! Azonban később nemcsak Jancsi bácsi támogatja Robit, hanem az egész testület is.
Aztán elérkezik az utolsó mise, és az utolsó elköszönés a hívektől. Egy ifi srác pedig zokogva bújik oda az atyához, azt könyörögve, hogy ne menjen el, ne hagyja itt őket. Ezen a ponton én magam is sírni kezdtem. Nemcsak azért, mert nem is olyan régen hasonló jelenet tanúja voltam, hanem azért is, mert ebben a pár másodpercben benne van mindaz, ami a papi szolgálat szépsége és egyben hatalmas terhe is. Végigkísérni az embereket a kereszteléstől az időskorig. Tudni, hogy kivel, mikor, mi történik. Támasz lenni. Meghallgatni. Isten igéjére nevelni. Közösséget építeni, segíteni, a hitet növelni. Ez önmagában olyan feladat, amiben kiéghet az ember, de százszor nehezebb, ha közben három gyermek is várja otthon.
(fotó: HBO Max)
Robi úgy köszönt el az utolsó miséjén, hogy én továbbra is Jézus papja maradok. Ez teológiailag ugyan helyes, de gyakorlatilag, miután felmentik, már nem szolgáltathat ki szentségeket (kivéve haláleset esetén, ha más pap nem elérhető), sőt, addig ő maga sem járulhat az Eukarisztiához (vagyis nem áldozhat), amíg a Szentatya a laicizálásra engedélyt nem ad (a római katolikus egyházban így nevezik a klérus tagjainak visszahelyezését a klerikusi állapotból a laikusi állapotba). Ami számomra mégis megdöbbentő volt, hogy nem merült fel témaként a forgatás alatt, hogy az atya 9 évig úgy szolgált, s úgy keresztelt, temetett, gyóntatott vagy áldoztatott, hogy – ha titokban is, de – családos ember volt. Mert értem én, hogy mindenki megreformálná a római katolikus egyházat, s értem, hogy minden laikus eltörölné a cölibátust, de ez még igenis része a vallásunknak, s az így kiszolgáltatott szentségek számomra kissé hamiskásak, még akkor is, ha alapvetően szabálytalanok (és áldozás esetén szentségtörés), de nem érvénytelenek. Újra mondom, hogy azért, mert nem egy másik felekezetről beszélünk, ahol engedélyezett a házasság.
Családapa és új szolgálat
A film harmadik harmada már inkább az örömről, az új életről szól. De azért a kezdeti időszakban ott van egyfajta félüresség is. Robi azt érzi, hogy az egyik felét teljesen kitöltötte a családja, a csodálatos gyermekei és a párja, akikkel végre annyi időt tölthet, amennyit megérdemelnek. A másik fele azonban üres. Az a része, aki szolgálni szeretett, adni, meghallgatni, segíteni. Hogy oldjam kicsit a hangulatot, egy Halott pénz-idézetet hoznék ide: „Ha mindenkit boldoggá akarsz tenni, árulj fagyit.” Robinak pedig ez sikerült. Néhány évvel később, amikor eljött a polgármester-választás ideje, a helyiek támogatták és biztatták, hogy induljon a választáson. Bár kezdetben sok kérdést kapott a korábbi döntését illetően, ezeket hamar felülírta az, hogy az egykori plébános szinte felvirágoztatta az egyházközséget. Az atyából aztán valóban polgármester lett, s így megtalálta azt a szolgálatot, amely nem ütközik a családi életével. Ő azon ritka kilépők között van, akiknek minden űrt sikerült betölteniük azután, hogy szögre akasztották a reverendát.
(fotó: HBO Max)
Az egykori atya szeme csillog, amikor a családja mellett van. Csillog akkor is, amikor a település lakóinak életét jobbá, könnyebbé teheti. De fájdalmat lehetett látni benne azokon a képkockákon, amikor egy misén, hátul ülve, csak nézte, hogy a többiek magukhoz vehetik áldozásnál Jézus testét, ő pedig – mivel még nincs meg a Szentatya engedélye – ebben nem részesülhet.
Azzal kezdtem a cikkemet, hogy egy olyan közösségben vagyok, ahol a plébános most ment egy évre szabadságra. Most egymás mellett ülve néztük meg az egykori Robi atya vívódását és döntését. Mindketten sírtunk.
Hiszem, hogy a megoldás nem az, ha fröcsögve azt kiabáljuk, hogy töröljék el a cölibátust. Ugyanis nem minden pap azért ugrik ki, mert szerelmes lesz. A megoldás az, hogy kérdéseket teszünk fel a papjainknak. Néha csak annyit, hogy „Jól vagy?”, vagy meghívjuk ebédre karácsonykor, hogy ne legyen egyedül…
A döntés november 24-től lesz látható az HBO Max műsortárában.
