Miért csinálja ezt magával? Ha őszinték akarunk lenni, valószínűleg ez az első kérdés, ami megfogalmazódik az átlagemberben, amikor megpillant egy dagadó izmokkal és dülledő erekkel pózoló, önbarnítóba mártott testet. Különösen, hogyha az a test egy nőé. Bár ha még őszintébbek akarunk lenni, erről a tényről leginkább csak a flitterekkel vagy kristályokkal kirakott, hangsúlyosan feminin fehérneműszettek árulkodnak – az izomtömeg már bekebelezte a puha, kerek combokat, a finoman domborodó melleket, a lágy ajkakat, tulajdonképpen az egész szexualitást is. Szoborszerű szépség, már annak, aki hajlandó meglátni benne a szépséget, másoknak kiüresített, felfoghatatlanságig roncsolt test.
Nemes Anna Beauty of the Beast című dokumentumfilmjében szintén felteszi a miért kérdést, de nem azzal a tágra nyílt szemű, szörnyülködő attitűddel, ahogyan az utcán végigmérik ezeket a nőket. Őszinte kíváncsisággal és nagy empátiával igyekszik megérteni, miért választja valaki a testépítő életet, hogy milyen sikerek motiválják őket, és milyen nehézségekkel, fájdalmakkal küzdenek, hogy milyenek is ők.
Nemes Anna alapvetően képzőművészként kezdett el érdeklődni a testépítők iránt, a Beauty of the Beast első filmes munkája, melyben négy testépítő nőt – Csonka Eszter, S. Németh Eszter, Balla Yvette és Szabó Noémi – követ. Később Csuja László rendezővel közösen életrajzi elemekből építkező játékfilmet is forgatott Csonka Eszterrel a főszerepben Szelíd címmel (Csuja Lászlóval készített interjúnkat ITT tudod elolvasni). Dokumentumfilmjében nem igazán akarja szisztematikusan körüljárni a főszereplő nők életét, nem kíváncsiskodik, nem faggatja őket, sokkal inkább megfigyelő pozíciót vesz fel. Leteszi a kamerát ezek elé a nők elé, és néz, sokszor percekig nézünk farkasszemet a statikus arcokkal, máskor távolról figyeljük, ahogyan Eszter pózol, vagy ahogy Yvette tévét néz a családjával. A dokumentumfilmben személyes monológok szövődnek egymásba, és a képsorok is inkább úgy váltják egymást, mintha egy laza asszociációs láncot figyelnénk. Persze azért a legfontosabb témák terítékre kerülnek: ilyen például a gyerekvállalás dilemmája, a nőiséghez és a nőiességhez, és legfőképpen a testhez való viszony, de ugyanúgy felszínre kerülnek a testépítő életmód praktikus részletei is, mint az egész szervezetet megterhelő gyógyszerek és hormonok szedése, a szigorú étrend és a pusztító edzések.
Nem akartam a kupáimmal megöregedni
Az egyik legmarkánsabb kérdés, hogy képes-e egy ilyen végtelenségig modifikált, a klasszikus nőideál képéből teljesen kiforgatott női test ellátni a társadalmi felfogás szerinti alapvető funkcióit. Képes-e ez a test gyereket szülni, gyereket nevelni? És hogy képesek-e ezek a nők lemondani a kemény munkáról – még ha csak ideiglenesen is –, hogy puhává, kerekké váljanak? Erre különböző mintákat látunk. Balla Yvette kétgyerekes édesanyaként már az edzőterembe is viszi magával két szőke kislányát. S. Németh Eszter megdöbbentő őszinteséggel vall 12 hetes magzata elvesztéséről, míg Csonka Eszter életéből leginkább egy párkapcsolat hiányzik. Szabó Noémi anyaként képzeli el magát, de még nem tudja, hogyan is válhatna azzá. Ez a kérdéskör azonban túlmutat az anyaság és a gyereknevelés praktikus kérdésein, a filmet nem igazán az érdekli, hogy ki akar gyereket és ki nem. Tágabban értelmezve azokról az értékekről, jellemzőkről és szerepekről szól, amiket a női létezéshez társítunk, és amik közül az anyaság az egyik legkiemeltebb és legszimbolikusabb tényező. Mi teszi a nőt nővé, amikor a teste olyan lesz, mint egy férfi teste? Ha az izom a férfiak attribútuma, míg a nőké a kerekség, a lágyság, akkor képesek vagyunk-e még nőként gondolni a testépítő nőkre? Fontos részlet egyébként az is, hogy a testépítő nők – ezen a szinten szinte egytől egyig – férfi hormonokat, tesztoszteront szednek a versenyzéshez, vagyis biológiailag is elkezdenek „férfivá alakulni”. Szögletesebbé válik az állkapcsuk, vékonyabbra préselődik az ajkuk, eltűnik a mellük, elkezdődik a férfias mintázatú kopaszodás. Ugyanakkor – és a Szelíd is pont erről szól – bármennyire is banális ezt kimondani, belül a legtöbben ugyanazt a klasszikusan nőiesnek címkézett érzékenységet, gondoskodási vágyat, a kimondottan nőkre jellemző szégyeneket és bizonytalanságokat hordozzák, mint a legtöbb nő. Amikor Eszter a családjáról beszél, azt mondja, nem tette volna boldoggá, ha a kupáival öregedik meg. Amikor arról kellett döntenie, hogy tovább versenyez-e vagy inkább megszüli második gyermekét, nem volt kérdés számára, hogy az anyaságot választja. Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ez a döntés magától értetődő bizonyíték a „nőiségnek”, vagy hogy a nőiséget az anyaságon keresztül kellene hitelesíteni (bár ezt még a mai Magyarországon is sokan így gondolják). A helyzet inkább csak azt illusztrálja, hogy a külső szemlélők gyakran elfeledkeznek arról, hogy ezek az óriásira pumpált testek ugyanúgy nők, ha biológiailag már kevésbé is, a társadalmi nem tekintetében mindenképpen, vagyis pontosan azok a szerepelvárások, (el)nyomások és nehézségek terhelik őket, mint a „hétköznapi nőket”. Csak erre még rakódik egy jó adag tárgyiasítás és megaláztatás is.
Azt mondták, fujj, így az arcomba
Amikor felmerül bennünk a miért kérdés a testépítő nők kapcsán, valószínűleg azt sem igazán tudjuk megérteni, hogyan látják ezek a nők önmagukat. Hát nem látja, hogy mennyire férfias lett az arca? Dehogynem. De nem számít, vagyis nem ez számít. Mindegyik szereplő beszámol rendszeres utcai atrocitásokról, amikor a járókelők durva kommentekkel becsmérlik őket. „Azt mondták, fujj, így az arcomba” – mondja az egyikük, míg egy másik arról mesél, hogy a sarki boltba már nem mer trikót venni – az arca miatt úgyis megbámulják, nem kell, hogy még a dagadó bicepszét is megnézzék. A nőies jegyeit leginkább megőrző Eszter őszintén kimondja, hogy miközben a teste formálódott, látta, hogy „arca nagyon megsínyli” a dolgot. Ezzel mindenki tisztában van, ugyanakkor el is fogadják, mint a folyamattal járó szükségszerű áldozatot. Mert hogy szerintük – és ez az a nagyon fontos tényező, amivel senki nem számol – ezek a testek gyönyörűek. Az emberi test legmagasabb minőségét, tökéletesen kimért arányokat, szoborszerűre faragott izmokat látnak, egy műalkotást, amit keserves, fárasztó és pusztító munkával hoznak létre és gondoznak minden egyes nap, minden egyes döntésükkel. Rajonganak ezért a testért, és egyben disszociálódnak is tőle – a test munkává, feladattá, bizonyos értelemben a saját szemükben is tárggyá válik, egy folyamatos tökéletesítésre szoruló, a végtelenségig kontrollált szerkezet lesz. A külvilág tárgyiasító tekintete pedig csak felnagyítja ezt, mindegy, hogy a versenybírók szakmai szeméről vagy az átlagember borzadó csodálkozásáról van szó. Ezek a nők olyan életmódot választottak, amiben mindent ennek rendelnek alá, és amiben az egészségüket és akár az életüket is súlyosan veszélyeztető szereket is hajlandóak szedni azért, hogy eszerint a szépségideál szerint formálják a testüket.
A Szelíd leginkább arról szólt, hogyan tör ki a lélek egy ilyen test börtönéből, és hogy miként kezeli a test birtokosa és az őt körülvevő világ ezt a látszólag feszítő ellentétet a női lélek és a férfias test között. Hogyan tárgyiasítják ezt a testet, hogyan használják versenyzésre, uralkodásra, szexre, gyengédségre. A Beauty of the Beast megmutat, de nem patologizál, nem akar családi traumákra és személyiségzavarokra mutogatni, hogy aztán mindenki hátradőlhessen – hát ezért gyúrta így ki magát. Nem teszi látványossággá az izmos testeket, az arcokat, tekinteteket, érzelmeket keresi a kamerával. És végül is egyszerű választ ad a kérdésre: ezek a nők így döntöttek, egy nagyon speciális, zárt és kívülről nézve különös világot választottak maguknak, a saját szépségideáljaiknak akarnak megfelelni, ami mellesleg épp annyira önkényes, mint amit Emily Ratajkowski vagy Gigi Hadid képvisel. De talán nem is a miért a legfontosabb kérdés. Hanem valami jóval komplexebb, talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy mi van mögötte? Nemes Anna filmje az embert keresi a testben, és meg is találja, hogy aztán húsba vágó képsorokon keresztül mutassa őket be nekünk, lassan megszelídítve a bíráló tekintetet is.
Fotó: Beauty of the Beast (r.: Nemes Anna)
Olvass tovább!
