„A háború nyolc évvel ezelőtt kezdődött, nem 2022 februárjában” – mondja Jevgenyij Afinyevszkij, a Szabadság, tűz alatt rendezője, aki Szíriáról és már a 2014-es Majdan téri Európa-párti tüntetésekről is dokumentumfilmek formájában tudósított, Winter on Fire címmel. Ez utóbbiból részleteket is láthatunk a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál szervezésében levetített filmben. Az akkor kirobbant forradalom tulajdonképpen nem ért véget, csak mi nem figyeltünk rá eléggé, így tudott egy még nagyobb konfliktusba torkollni. „Ez a harmadik világháború” – mondja az egyébként kazani születésű, orosz származású rendező arra utalva, hogy a sok ország támogatja valamelyik felet, így vesz részt a konfliktusban.
Afinyevszkij több oldalt is bemutat. Nem részletezi, hogyan fajult el a 2014-ben kezdődő konfliktus, de kitér arra, mennyire hatásosan hálózza be a propaganda az emberek agyát, és azokat az oroszokat is bemutatja, akik ellenezték a háborút – élükön Borisz Nyemcov ellenzéki politikussal, akit aztán egy „ismeretlen személy” agyonlőtt a nyílt utcán. A történeteket nem a politikusok, hanem civilek, újságírók, művészek, orvosok, egyházi személyek, illetve egyenesen a harctérről a katonák, a bunkerekből, lerombolt otthonokból pedig nők, férfiak és gyerekek szemszögéből mutatja be a háborút pontról pontra, a legfontosabb csomópontokon keresztül, a térképen utazva.
Túlélni a poklot
A rendezőt a közönségtalálkozóra Hanna Zajceva is elkísérte, aki több mint két hónapot töltött mindössze néhány hónapos kisfiával a mariupoli Azovstal acélerőmű bunkerében, mielőtt evakuálták volna őket. Bár valamennyi élelmet kaptak, a tápszer felét minden alkalommal félretette, mert nem tudta, meddig kell még bújkálniuk. Hanna annyit kívánt, bárcsak fájdalom nélkül meghalhatna a kisfiával együtt, mondta a dokumentumfilmben. A férje az Azov ezredhez csatlakozott, és tűzvonalból védte őket. Őt azonban nem evakuálták: végül letették a fegyvert, az ukrán katonákat pedig elhurcolták hadifogolynak. Hanna azóta semmit nem tud a férjéről, azon kívül, hogy megsérült. Még azt sem, hogy egyáltalán életben van-e.
A civileket az evakuálás után az oroszok meztelenre vetkőztették, majd megmotozták, átvizsgálták a sebeiket, hegeiket, a tetoválásaikat, minden nyomot a bőrükön, hogy így szerezzenek bizonyítékot arról, hogy nácik. Hanna számára viszont itt nem ért véget a tortúra: miután minden adatukat és jelszavukat lementettek az oroszok a telefonjaikról és az internetről, őt úgy mutatták be a putyini médiában, mint az anyukát, akit megmentettek a hős orosz katonák.
Sokkol, leköt, a székhez szegez
Ez az alkotás a legjobb példa arra, hogy a filmek, különösen a dokumentumfilmek mennyire fontosak, hiszen nem egyszerűen bemutatnak valamit, hanem képesek több aspektusból is körbejárni egy témát. Ráadásul életeket is mentenek: mint például Hanna Zajceváét és a fiáét, akik többek között az Azov ezred sajtósa által rögzített videók segítségével menekültek meg. Ugyanis, ha ezek a felvételek nem látnak napvilágot, akkor Oroszország tovább ragaszkodhatott volna ahhoz a narratívához, ami szerint Azovstalban csak ukrán katonák bújtak el, nem pedig civilek, nők és gyerekek húzódtak védelembe a háború borzalmai elől.
Ha megnézzük ezt a filmet, akkor garantált, hogy eszünkbe sem jut az óránkra nézni, ugyanis nemcsak a mondanivaló és az erős felvételek, hanem a ritmus, a vágás és a felépítés is a székhez szegez minket, nem hagyva, hogy akár egy pillanatra is levegyük a szemünket a vászonról. A kórházban fekvő tinédzser lány története, aki a csodával határos módon menekült meg, amikor az oroszok tüzet nyitottak a menekülő család autójára, a lebombázott mariupoli szülészet káosza, a lerombolt színház túlélőinek beszámolója, és a kislány, aki a bunker falát rajzaival díszíti ki, hogy otthonosabb legyen, miközben édesanyjával a környék macskáit is etetik, mind arra késztetnek, hogy visszatartsuk a levegőt és ne engedjük ki még a film végén sem, egészen addig, amíg hálát nem adunk azért, hogy biztonságos helyről nézhetjük a filmet.
Fotó: Bidf
Olvass tovább!
