A magyartenger (ezzel a kisbetűs írásmóddal) Bíró Bence első önálló darabja. A szerző fiatal kora ellenére sokrétűen tapasztalt színházi ember, fordító és dramaturg. Rengeteg nagyívű, klasszikus darabfeldolgozása után saját témát a hétköznapok kisszerűségében talált. Alföldi Róbert rendezésében két rövid felvonásban egy átlag magyar család három generációja feszül egymásnak, miközben ünnepelni gyűlnek össze a sokat látott balatoni nyaralóba. Ha eddig ismerős, utána még inkább az lesz.
A rendezés több olyan figyelemvadász ötlettel nyit (háttérvetítés, bohózatba illő antrék), amiktől azonnal élvezetes lesz nézni az egyébként nyers egyszerűséggel megírt jeleneteket. Hamar világossá válik, hogy az elrajzolt karaktereket és az ő gyakran parodisztikus megnyilvánulásaikat Gábor, az unoka (Szécsi Bence) szelektív szűrőjén át látjuk. Róla annyit tudunk meg, hogy színésznek készül és meleg kapcsolatban él egy befutott sorozatszínésszel, Örssel (Fehér Tibor). A rokonság egyik fele előtt titkolózniuk kell.
A családi találkozó apropója a nagyszülők kerek házassági évfordulója. A három felnőtt gyerek közül a legidősebb, Gyuri építési vállalkozó (Schmied Zoltán), öccse, Péter felsős tanár (Rada Bálint), nővérük, Patrícia (Balsai Móni) főállásban próbál teherbe esni: mindhárman kifejezetten rossz passzban vannak egy ideje. A két feleség (Pálfi Kata, Földes Eszter) egymással versengve törleszkednek a családfői előjogokért. Mindenki a maga módján elégedetlen a sorsával és választott párjával, de hozzánk, nézőkhöz mindebből annyi jut el, hogy gátlás nélkül sértegetik a másikat és össze-vissza hazudoznak (megdöbbentő, mennyi közhelyes kifogást engedünk meg magunknak); nyilván egymásra haragszanak vakvágányra futott életükért. Nevetségesek, ezért sokat nevetünk rajtuk.
Azért felmerül bennünk, hogy milyen gyerekkora lehetett ezeknek az embereknek, amitől érzelmileg ennyire sután közlekednek egymás társaságában. Az idős nagypapa (Papp János) tolószékből morogja végig az együttléteket, leginkább agybénító tévéműsorokat bámul, nincs öröme semmiben. A nagymama viszont egyszer sem jelenik meg a színen, végig őt várják haza. Nincs kimondva, de sejtjük, hogy nélküle lehetetlenül szétesik a rendszer. És valóban, életkortól függetlenül ránézésre anyátlanok a szereplők, ami annyit tesz, hogy éretlenek a felnőtt döntésekhez és alapvetően bizalmatlanok a világgal. Jobb híján a politikát vagy más külső tényezőket okolnak személyes kudarcaikért. Kollektív feldolgozási módszerük, hogy eszméletlenre isszák magukat.
Ehhez képest az előadás meglehetősen kellemes élményt nyújt. Egyrészt, mert a centrálos színészek minden szempontból kiváló formában vannak: jól betalált szereposztás, erős csapat állt össze. Arányosan oszlanak el a közönségkedvenc momentumok, egyikőjük sem dominál jobban a többinél. Tapintható, hogy szeretettel dolgoznak együtt. Ők valószínűleg jobban élvezik a szerepeiket, mint a megírt karakterek a saját életüket. Másrészt a maroknyi súlyos témát (válás, családon belüli erőszak, az idősek elhanyagolása, előítéletesség) gyerekkorunk diafilmjeinek színes-szórakoztató képkockákat pergető stílusában lapozzuk végig. Egyik traumatikus eseményszálnál sem időzünk sokat. Rohanunk tovább, mindig az újabb csattanóhoz, leleplezéshez, összeveszéshez. Útközben kirázzuk magunkból a tanulságokat.
Az amerikai Augusztus Oklahomában, a francia Az öldöklés istene, a dán Születésnap színpadi és filmes sikerei után készült végre egy magyar változat is a civilizált együttélés leple alatt fortyogó hétköznapi pokolról. Míg az előbbiek a nyugati jólét felszínét kaparják-karmolják fájdalmasra, addig a magyartenger fordított stratégiával a keleti önsajnáltatásból és vesztes(ség)élményből csinál idétlen kabarét. A felajánlott megoldás az úgynevezett magyar átokra tehát az, hogy ne merengjünk egyfolytában azon, hol rontottuk el, helyette értékeljük azt a keveset, amink van (lásd Balaton), és olyan defektesen szeressük egymást, amilyenek lenni tudunk. Tanulságos még a külföldre szakadt szereplők, a svájci nagynéni (Szabó Éva) és a Londonba emigrált szomszéd orvos (Ódor Kristóf) bárgyú mosollyal eltakart végtelen magányára ráismernünk.
A darabban szereplő meleg pár egyébként a két legnormálisabb figura, velük könnyen lehet azonosulni. A belvárosi közönségnek valószínűleg azzal lesz feladata, hogy közelebb engedi-e magához azt a szűk látókörűnek tetsző közeget, amely körülveszi őket, és amely valójában szeretet- és önbizalomhiányos, emiatt bosszúból kirekesztő. A párbeszédet ugye mindig a kivételezett helyzetben lévő bölcsebb fél tudja kezdeményezni. A csoda akkor jön létre, amikor két távoli világ megindul egymás felé. Erre látunk egy megható, szép példát a nagypapa és az unoka kettősében.
Ha lesz egyszer folytatás, érdekes lenne belenézni a kibékülések és elfogadások utáni mindennapokba. Megfigyelni, ki mivel tölti fel az életét, mikortól nem a többiekkel való hadakozásra pazarlódnak el az energiák. Példát venni újrakezdésről, gyógyulásról, közösségi összefogásról. A humor megmaradhat a réginek, az remekül működik. Minden máshoz bőséges tehetség áll rendelkezésre, itt helyben. Addig is örülünk minden csepp magyartengernek.
Fotó: Horváth Judit
Olvasd ez ezt is!
