Már kiskoromban kivert a víz, elég volt csak néznem, ahogy anyukám, mint a nyolckarú Síva, sürög-forog a konyhában és nagyjából egy kisebb országnak megfelelő mennyiséget süt és főz. (Persze nem csak egyfélét, az milyen kispályás lenne már!) És még bele is szédültem, amikor fejbe vágott a gondolat, hogy egyszer nekem is így kellene majd tennem? Mindenesetre kiskoromban még éltetett a téli szünet és az ajándékok gondolata, valamint a sütik halma, azonban ahogy idősödöm, ráeszméltem, hogy egyre kevésbé szeretem a karácsonyt.
Amíg az ember egyetemre jár, addig a karácsony és a két ünnep közti időszak nagyjából arról szól, hogy ehetsz kuglófot és töltött káposztát, miközben tolod a fejedbe a rémisztően január elejére kitűzött vizsga anyagát. Vagy miközben ajándékot bontogatsz, fejben még az egyik utolsó beadandódat írod. Miután antimenyasszonyként tavaly férjhez mentem (és az egyetemet is befejeztem persze azóta), egy ideje elkezdtük kialakítani a saját kis hagyományainkat – ugyanis a párom szereti a karácsonyt, én meg őt. Ennek egyik eleme a bolognai marharagu, amivel még problémám sincs. Míg ő a lakás feldíszítését tervezi, én gondolatban még nagyon mélyen az előttem álló cikkek befejezésénél (és elkezdésénél) tartok. A karácsonyfa állításához volt néhány kitételem: ne legyen mű, mert a mű az mű és ne legyen vágott sem. Nincs szívszorítóbb látvány, mint karácsony után a rövid ideig körülrajongott, feldíszített fák egy kis idővel később a belváros járdaszélein, kopottan, száradtan hevernek. Árván, amíg akár hetekkel később el nem viszi őket a kukás autó. Így egyedüli opcióként maradt az élő fenyő. Le is szerveztük a szüleimmel tavaly, hogy utána kiültethetjük náluk a fánkat a kertjükben. Világ életünkben élő fenyőnk volt, amelyek az udvar egész éves díszeit képezték, csak karácsonykor költöztek be a lakásba egy dézsába ültetve. Pici élő fenyővel indítva egész sokáig elég egy fa – amíg befér a bejárati ajtón. Szuperfenntartható! Újdonsült férjem pedig tavaly egy nagyjából 150 centis fával – és egy boldog „ez volt nagyon szép formás” felkiáltással – jött lelkesen haza, amit kénytelenek voltunk a negyedik emeleten, a nappali közepén elültetni néhány vödör föld kíséretében. Parádés volt, nem tudom, hogy a könnyeim sírva röhögés vagy tényleges sírás eredményei voltak. Lényeg a lényeg, idén egy körülbelül 30 cm-es araukária lesz a fenyőfánk, így eggyel kevesebb a stresszfaktor.
Most őszintén, kit lelkesít a gondolat, hogy miután mindenki szabadságon van ilyenkor, a lakás kitakarításával és sütés-főzéssel üsse el napjait? (Nem panaszkodom, a házimunkát demokratikusan elosztjuk.) Nyilván nem vagyok egyedül azzal a felindulással sem, hogy idén milyen jó lenne saját készítésű, személyes ajándékot adni mindenkinek, amit ultragyorsan javítok „lehetőleg időben elkezdeni ajándékot vásárolni” opcióra, amiből természetesen az lesz, hogy szenteste előtti nap(okban) futok egy hisztérikus kört a legközelebbi plázában a hiányzó elemek beszerzése végett. A novembertől az arcunkba ömlő karácsonyi akciók, időnként tényleg hasznos ajándékötletek, füzérek és a minden egyes üzletből az alattomosan, megkerülhetetlenül a fülünkbe kúszó karácsonyi dallamok nálam december elejére már enyhe (és az karácsony közeledtével egyre súlyosodó) idegrángást váltanak ki. Gyerekként elég volt néhány hópehely és csettintésre elkapott a karácsonyi hangulat, most már viszont minden egyes hangulatfokozó inkább csak a pánikot fokozza bennem, hogy mennyi minden van még előttem és mennyire igazságtalan, hogy ilyenkor is csak 24 órából áll egy nap.
A házassággal ráadásul nyertem magamnak még egy „családot”, időnyerőt és klóngépet viszont nem. És mikor máskor kívánna minket látni, kettőnk összes családtagja és rokona, mint legalább karácsonykor? Így az elmúlt évek (vagyis mióta komolyabbra fordult a kapcsolatunk) ünnepi időszaka a nyilván egymástól távol, ellenkező irányba lévő városok pontjainak lehető legoptimálisabb útvonal-tervezéséről, vagyis maratoni családlátogatásról szólt. (Az én családom egy „kupacban lakik”, de legalább összegyűlnek, nagyon hálás vagyok ezért nekik!)
Mindeközben persze félve vallom be, hogy valójában csakis kizárólag arra vágyom, hogy egy kicsit mindenki békén hagyjon. Ünnepekkor könnyebb elérni, hogy ne záporozzanak az emberre a különböző kérdések, megkeresések és telefonok. Én legalábbis egész évben a sajtóesemények, interjúk, találkozók és utazások viharában egyensúlyozom a cikkírással. Szívem vágya, hogy ezt a nyugis időszakot arra használhassam, hogy már rég tervbe vett témákkal, nem feltétlenül szoros határidőhöz és sürgető aktualitáshoz kötött anyagokkal foglalkozhassak. Igazából azzal, amit az év azért jelentős részében amúgy is csinálok. Vagy egyszerűen elutazni, világgá menni és magunk mögött hagyni ezt a vallásiból fogyasztóivá vált ünnepet. Hogy ehhez a család mit szólna, az még kiderül!
Fotó: AK Photography, Jay Wennington – Unsplash.com
