Kicsinálom a gyerekemet vagy jót teszek vele?

Apa, anya értelmiségiek, a családban mindenki egyetemre járt, ezért evidens, hogy a gyerek gimnáziumba megy, hogy legyen esélye később a továbbtanulásra. Igazi kamasz, fogalma sincs még arról, mi szeretne lenni, de mivel jó képességű fiú, ha egyszer rátalál majd arra a vonalra, ami igazán érdekli, folytathatja a családi hagyományt. Ehhez azonban be kell kerülni egy viszonylag jó gimnáziumba, ami csak egy jól megírt írásbeli vizsgával lehetséges. A nyolcadikosok január 19-én írják a központi felvételit magyarból és matematikából, tantárgyanként 45 perc áll a rendelkezésükre, hogy megmutassák, mit tudnak. Nincs olyan gyerek, aki ne izgulna ezen a napon, hiszen a vizsgát megelőző hónapokban mindenütt azt hallják: ez a döntő nap, most dől el a sorsod. Ha sikerül az írásbeli, mehetsz szóbelizni, és talán bekerülsz a jó iskolába, ha nem sikerül, akkor irány a szakmunkásképző, amit, valljuk be, a gimnáziumról álmodók közül nem sokan szeretnének.

Szeptemberben a szülői értekezleten még enyhe izgalmat éreztünk szülőtársaimmal, amikor az osztályfőnök a gyerekekre váró megpróbáltatásokról mesélt. Január, az írásbeli időpontja még oly messze van, bőven jut idő a felkészülésre! – gondoltuk sokan, és a gyerek is esküdözött, hogy minden tőle telhetőt megtesz az ügy érdekében. (Valószínűleg a nyári szünet kellemes emléke még tartotta benne a lelkesedést.)

Októberben már kezdett görcsölni a gyomrunk, amikor a felvételi előkészítő tanárai komor hangú e-mailekben figyelmeztették a szülőket, hogy a gyerekek nem teljesítenek jól a foglalkozásokon. Nem figyelnek, nem készülnek fel az előző órák anyagából. Amikor számon kértem mindezt a gyereken, teljesen kiakadt és lázas magyarázkodásba kezdett. A hetedik-nyolcadik órában, egy matek- és egy történelemdolgozat után – amikre a többi fontos tárgy mellett egész hétvégén tanult – nem maradt már energiája a felvételi előkészítőre. Képtelen ilyen sokáig koncentrálni, elege van az egészből. Megsajnáltam szegényt, ugyanakkor tudtam, a sajnálat nem sokat segít, tanulni kell. Nem szabad feladni, így hát a hétvégén beiktattunk plusz két óra tanulást. Anya és apa is aktivizálta magát a tananyag elsajátításában, ami újabb konfliktusok forrása lett.

A november kész katasztrófa volt, beindult az össznépi iskolalátogatás. Egymást érték a nyílt órák, a gimnáziumi szülői értekezletek, mindenütt azt hallgattuk, milyen sokan jelentkeznek egy-egy osztályba, és csak azokat a gyerekeket hívják be szóbelizni, akik jól írták meg az írásbelit. A sok megrettent szülő a gimnáziumok tornatermében egymás mellett szorongva hergelte egymást, és jobbnál jobb tanácsokkal látták el az ismeretlen szülőtársakat. A gyerek jól érezte magát a nyílt órákon a gimnáziumokban, tét nélkül nézhetett be egy középiskola hétköznapjaiba, felmérhette a terepet a lányok terén is, és örült, hogy egy picit kikerült az általános iskola számára oly nyomasztó világából.

Eljött a december, és rájöttem: az idei téli szünetnek a tanulásról kell szólnia. Vagy mégsem? Nem tudom eldönteni, hogy a pihenés, a kikapcsolódás vagy az újabb tesztfeladatok megoldása tesz jót a gyereknek a nagy megmérettetés előtt. A gyerekpszichológus biztos a pihenést javasolná, és a lelkem mélyén én is ezt szeretném. Mindenkinek sokkal jobb lenne, ha néhány napig csupa jó dologgal foglalkozna a család. De a lelkiismeretem nem enged, rémálmaiban látom a fiam megszeppent arcát, amint az utolsó, a legnehezebb matekpéldát igyekszik megoldani a felvételin, de nem sikerül neki. Ha a téli szünetben átvettük volna újra ezt a feladattípust…! Enyém a felelősség.

Ma reggel csodálatos módon megkaptam a választ a dilemmámra. Felmentem az egyik közösségi oldalra, és szembejött velem egy videó, amelyben egy Krisna tudatú szerzetes, tanító üzent az iskolába menő diákoknak. A videóban megfogalmazott bölcsesség hihetetlen nyugalommal töltött el, és végre egy egészen más perspektívából láttam magunkat, a gyerekeket és az egész világot. Azt hiszem, a közeljövőben minden napomat ezzel a videóval kezdem!

Fotó: Profimédia – Red Dot