Tamás Zsuzsa: Let it slow!

2018. december 22. |

Nevettem, amikor először olvastam a kifejezést: slow turizmus. Amikor a nyaralást nem zavarja internet, talán még telefon sem, amikor minden lelassul, mindennek rendelt ideje van. Te jó ég, ennek nevet kell adni? Hiszen ez a gyerekkor, ez a gyerekkori nyár, a Badacsony, a Balaton, a végtelenség. Ez volna a slow turizmus?

Azóta hallottam már slow beautyról, és épp a napokban lájkoltam egy ismerősöm kezdeményezését, amelyben a zene, a bor és az irodalom lassú, meghitt  – vagy ahogy a  Facebook-oldala hívja: slow – élvezetét propagálja, illetve annak körülményeit teremti meg. Itt tartunk tehát: aminek természetesnek kellene lenni – csak az utolsó példát tekintve: miért, lehet az irodalmat, a bort vagy a zenét igazán élvezni ráhangolódás nélkül? –, arra külön fel kell hívni a figyelmet, névvel kell illetni (lehetőleg jól hangzó névvel), és jó esetben meg kell teremteni a körülményeit, rossz esetben újabb iparágat lehet teremteni köré (ami önmagában paradox kissé).

Járom a boltokat, ez az évnek boltjáró szaka, olyan vagyok, mint egy űzött vad, dátumokat tévesztek és félretárcsázok: december van. Járom a boltokat, szólnak a karácsonyi zenék, rettenetes, az embernek mindene lesz tőle, csak karácsonyi hangulata nem. Járom a boltokat, felnőtt életemben sokadszor gondolkozom el azon, miért kell ilyenkor feltétlenül vásárolni, hogy is lehetne ezt másképp, és azon kapom magam, hogy magamban azt dúdolom: Let is slow!

A plázák hangszóróiból persze nem ezt hallom, jó ismerősünk, a test nélküli búgó férfihang természetesen azt énekli, hadd essen, tudniillik a hó, de nálam a snowból slow lesz, let it slow. És nem bánom, mert a belső hangnak igaza van. Csak még nem tudom, hogy kell. Hogy kell hagyni, hogy kicsit lelassuljon az élet, benne az ember, benne a lélek. Hogyan?

A női magazinok egyöntetű receptje szerint, legyen szó slow beautyról vagy másról, biztosan úgy kezdődne az útmutatás: hagyj időt magadnak! Légy harmóniában a testeddel! Egy kényeztető fürdő, egy masszázs, egy pakolás, meglásd, csodákat tesz!  Igen ám, csakhogy erre most tényleg nincs idő, illetve nem is ez a baj, hanem hogy… igen, tudom már, hogy a kutyafáját, a karácsony nem erről szól. Úgy értem: nem rólam. És a helyzet az, hogy igen, tényleg vásárolni is kell hozzá, ha nem is minden az anyagi javakon múlik. A karácsony számomra a gyerekekről szól, és persze őket sem kell arra szoktatni, hogy komplett bevásárlólistával bombázzák a Jézuskát – de meg kell őrizni és tovább kell hagyományozni számukra a csodát. Ahogy Bruno Bettelheim írja: „Ha (…) segíteni szeretnénk benne gyermekeinknek, hogy egészséges képet alkossanak a valóságról és megállják a helyüket a világban, nemcsak azt kell lehetővé tennünk, hogy egy ideig hihessenek fantáziájuk termékeiben, hanem azt is, hogy ezek a fantáziaképek időnként valósággá válhassanak számukra:”

Amikor benézek még egy boltba, valami tökéleteset keresve, rájuk gondolok. Hogy hol van ebben a slow, a lassulás? Ebben, a tülekedésben, sorban állásban, a kártyás vagy készpénzes fizetésben: sehol. Az én letitslow-m abban rejlik, hogy felidézem magamban a gyereket, aki voltam. Aki a testvérével egész nap arra várt, hogy délután legyen, és az angyalok csengőszava után végre ki lehessen nyitni azt az ajtót, ami mögött apa és anya rendet rakott, hogy a Jézuska méltó körülmények közé hozhassa az ajándékokat. És a végtelenül hosszú nap egyszer mégis csak eljut idáig, és kinyílik az ajtó, és ott áll a karácsonyfa, égnek rajta a gyertyák, és ajándék is van, igen, mert hozta a Jézuska meg az angyalok. És annyira, annyira jó együtt lenni, énekelni, megölelni egymást.

Ez a gyerek még a csodák világában élt, még védőburokként vette körül a mágikus gondolkodás, és bár manapság kicsit több felelősség nyomja a vállát, azért itt van bennem ma is. Úgy lassulok le, hogy megtalálom őt. Nekem például Marék Veronika egyik mesekönyve, a Kippkopp karácsonya segít ebben, nemcsak azért, mert gyerekkoromban olyan sokszor olvastam, hanem mert az abban bemutatott karácsony, az ott látható család éppolyan, mint a miénk volt. Vagy mostanában Gryllus Vilmos Karácsonyi angyalok című gyerekdala is, mert az is olyan mélyről-régről ismerős, hogy szinte visszarepít az időben: „Karácsonynak délutánján, sötét még a nagyszoba. / Kukucskálni sem, lehet, mert zárva van az ajtaja. / Csengőszóra kinyílik majd, s a sok gyertya felragyog. / Olyan jó, hogy meggyújtjátok, karácsonyi angyalok.”

Ezt a hálát, ezt szeretném érezni, hogy „olyan jó, hogy karácsony van, karácsonyi angyalok”, és mindennél jobban szeretném, hogy a lányaim is ezt érezzék. És miközben sürgök-forgok, ott bent, a titkos gyerek igenis lelassul bennem, és amikor kinyílik a nagyszoba ajtaja, együtt csodálkozik rá az angyalhozta káprázatra. Olyan jó, hogy karácsony van. Most már kicsit össze kell dolgoznunk, de köszönöm nektek, angyalok.

Szerző: Tamás Zsuzsa

Tamás Zsuzsa korábbi írását ITT olvashatod!

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek