Szupergyerek kell nekünk vagy boldog?

2019. április 29. | Szepesi Andrea

Amikor 5 éves voltam – írja John Lennon – anya azt mondta, hogy a boldogság a kulcs egy szép élethez. Később az iskolában megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, ha nagy leszek, erre azt mondtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést, pedig szerintem ők értelmezték rosszul az életet.

Nem könnyű a helyzete manapság sem a szülőknek, sem a gyerekeknek. Az egyre nagyobb elvárások közepette úgy tűnhet, hogy elég nehéz megtalálni a megfelelő nevelési metódust ahhoz, hogy csemeténk sikeres és kiegyensúlyozott felnőtt legyen. Természetesen minden szülő a legjobbat szeretné a gyermekének. Azt kívánjuk, hogy jól tanuljon, később találjon egy jó munkahelyet, boldog legyen, sikeres, egészséges, könnyen beilleszkedjen, önálló legyen, tudjon boldogulni az életben és ne riadjon meg az akadályoktól és az esetleges kezdeti kudarcoktól – és még sorolhatnám. Ennek érdekében egyre többet dolgozunk azon, hogy gyermekünk rejtett tehetségét és zsenialitását felszínre hozzuk. Rengeteg időt, energiát és pénzt szánunk a felvételi előkészítőkre, magánórákra, korrepetálásra, idegennyelv órákra, sportra, zenére, fejlesztő tevékenységekre. Azt azonban nagyon nehéz megmondani, hogy a sok akarás és segítségnyújtás közepette hol húzható meg a határ a biztató ösztönzés és a szorongáskeltő nyomásgyakorlás vagy a ráerőltetés között.

Ha gyermekünket nem valamilyen alternatív vagy magán, gyermekközpontú intézménybe íratjuk be, ahol minden tanulónak jut figyelem, akkor nagy valószínűséggel egy versenyistállóhoz hasonló intézményben kell, hogy felnőjön a csemeténk, ahol a jegyek, a pontszámok, az eredmények dominálnak és ez a siker egyedüli mércéje. Ha pedig valaki nehezen veszi fel a ritmust ebben a rendszerben, az komoly hátránnyal indul vagy lemarad és elbukik.

Az új tudás és tapasztalat megszerzéséhez természetesen mindig újabb kihívások elé kell állítani a gyerekeket, hiszen a fejlődés következő lépcsőfoka mindig a komfortzónájukon kívül esik. Ez erősíti az önbizalmat, növeli az alkalmazkodóképességet és a versenyszellemet, segít az egészséges életmód kialakításában, elmélyíti a szociális, társas és kommunikációs készségeket. Ezáltal sajátítják el a gyerekek a megküzdési stratégiákat és azt a képességet is, amellyel egy esetleges negatív tapasztalat után relatíve gyorsan újra talpra tudnak állni.

A szülői hozzájárulás ennek a folyamatnak az elősegítéséhez az, hogy már egyre korábban, azért küzdünk, hogy a csemeték a legjobb óvodába, iskolába, egyetemre nyerjenek felvételt, és ott is a megfelelő osztályba és a legjobb tanárokhoz kerüljenek. Mindeközben fennállhat a veszély, hogy a szülők is áteshetnek a ló másik oldalára. A környezet által támasztott követelmények terhe alatt, az ő elvárásaik is irreálissá válhatnak, ha például már nem elég, hogy a gyerekük jól tanul, hanem az kell, hogy mindenből a legjobb legyen. Amennyiben a szülő hajlamossá válik arra, hogy csak ezen a „teljesítménylencsén” keresztül szemlélje a gyerekét, ez a kiegyensúlyozott, érzelmi kötődés rovására mehet, mivel a gyerek a 22-es csapdájában vergődve folyamatosan rohan majd a szülői elvárások után, amelyeket nem tud teljesíteni, így az elismerés is elmarad.

A mai fiatalok és gyerekek egyre leterheltebbek. Az iskola utáni időben is folyamatosan elfoglaltak. Ennek viszont az az ára, hogy túl vannak stimulálva, és a sok különóra miatt, úgy be vannak táblázva, mint egy miniszter. Búcsút inthetnek a felhőtlen gyermekkoruknak, nem marad idejük magukra, az önfeledt, felszabadult játékra, a kortársaikra, barátságok kialakítására, nincs alkalmuk kibontakoztatni kreativitásukat, nincs idejük fellélegezni. Sajnos az is előfordul, hogy még a szülők is versengenek egymás között, hogy ki milyen „menő” foglalkozásra járatja a gyerekét, mintha kizárólag ez lenne a gondoskodó szülő védjegye. A szomorú tény az, hogy egyre több fiatal veszíti el a talajt a lába alól. Szoronganak és önbizalomhiánnyal küzdenek, teljesítménykényszerrel vagy pánikrohamokkal viaskodnak az eredményeik miatt, vagy a vizsgahelyzetekben. Ez megelőzhető lenne, ha mi szülők jobban figyelnénk rájuk és meghallanánk azt, amikor azt próbálják nekünk elmondani, hogy túl nagy a nyomás rajtuk.

Mire figyeljünk?

Meg kell találni az egyensúlyt a tanulás és az iskolán kívüli tevékenységek között. Minden gyermek alkata és személyisége más, így érdemes eleinte többféle foglalkozást kipróbálni, hogy közösen megtaláljuk a legjobban hozzá illőt. Ismerjük meg a gyermekünk tempóját. Van, akinek heti 2 alkalom is elég, hogy levezesse a felesleges energiáját van, akinek 4 is kevés.

Ne erőltessük a csemeténkre a saját ambícióinkat. Fogadjuk el, hogy nem lettünk balerinák, a férjünk nem egy izmos bokszoló és ne is akarjunk a gyerekünkből sem azt nevelni, ha teniszezni akar. Fedezzük fel az ő motivációit, mert abban a tevékenységben leli majd a legnagyobb örömét, hiszen sikerei is abban lesznek.

Engedjük, hogy érvényesüljön a gyermekünk saját akarata. Ne azért írassuk be vízilabdázni a kistesót, mert a bátyja is odajár és így lesz egyszerűbb a családi logisztika. Vagy ha gyermekünk mindenáron abba szeretne hagyni egy foglalkozást ne vágjuk rá zsigerből, hogy „egész évre befizettelek, így most már muszáj járnod, ha tetszik, ha nem!” Inkább igyekezzünk felderíteni az okokat. Egyáltalán nem mindegy, hogy azért nem akar a járni, mert az edzővel nem találja meg a közös hangot, vagy nincs sikerélménye, vagy a foglalkozás nem elég játékos, unatkozik és nem köti le a figyelmét, vagy egyszerűen tényleg nem passzol hozzá az adott sportág és netán mást szeretne csinálni.

Ha gyermekünk korrepetálásra jár, mert nehézségei vannak egyes tantárgyakban, ügyeljünk arra, hogy folytasson olyan tevékenységeket is, amelyet szeret, amelyben spontán sikerélménye van, annak érdekében, hogy egészséges önbizalma ne szenvedjen csorbát. Ne büntessük azzal, hogy nem mehet el edzésre, ha nem javulnak a jegyei!

Ne csak a teljesítményén keresztül lássuk a gyerekünket! Ha egy kiemelkedő matek zsenit hozott a gólya a családunkba, aki minden versenyt megnyer, de képtelen másokkal társas kapcsolatokat kialakítani és nincsenek barátai, akkor ne gondoljuk azt, hogy ez csupán egy mellékes probléma, amely majd magától megoldódik.

A gyerekekre gyakorolt nyomást könnyű túlzásba vinni, hiszen ők alapvetően ránk vannak utalva és mi töltjük be az irányító szerepet, így mindig azt kell szem előtt tartanunk, hogy egy zseni gyereket akarunk nevelni vagy egyben egy kiegyensúlyozottat és boldogat is?  A jó megoldás a kettő között van.  Gyermekünknek tudnia és éreznie kell, hogy feltétel nélkül szeretjük, elfogadjuk és számíthat ránk bármi történjék. Büszkék leszünk rá akkor is, ha jó jegyeket hoz haza az iskolából vagy megnyer egy sportversenyt, de akkor sem dől össze a világ, ha valami nem jön össze olyan fényesen. Az iskolával kapcsolatban ne csak kizárólag arról faggassuk őket, hogy milyen jegyeket kaptak, hanem arról is beszélgessünk, hogy miként érzik magukat az osztályban, kik a legjobb barátaik, mit szeretnének csinálni szabadidejükben, mi volt a legjobb a napjukban. Esti mese és jó éjszakát puszi helyett ne a holnapra esedékes verset mondassuk fel velük!

Legyenek elvárásaink, de igazítsuk őket rugalmasan a gyermekeink személyiségéhez és teljesítményéhez! Ha valamit elrontanak ne csupán letorkoljuk őket, hogy már megint mekkorát csalódtunk bennük. A pillanatnyi sikertelenség ellenére is méltányoljuk erőfeszítéseket és az apróbb fejlődés jeleit is vegyük észre.

Ne csak az iskola létezzen! Ahelyett, hogy gyermekeink minden percét „mikromenedzselnénk”, és minden nem a tanulással kapcsolatos feladatot elvégeznénk helyettük, vonjuk be őket az apróbb, közös, ház körüli teendőkbe, ezáltal elősegítve, hogy önállóbbak, függetlenebbek legyenek és megízleljék a jól elvégzett munka örömét és természetessé váljon számukra az együttműködés és segítségnyújtás.

Ne akarjunk mindig mindent helyettük megoldani, hanem hagyjuk, hogy hibázzanak és tanuljanak belőle! Bármennyire is nehéz, néha fontos, hogy hátrébb lépjünk. Ha a leckével nehezen boldogulnak, legyünk mellettük, magyarázzuk el nekik, de sose végezzük el helyettük a feladatokat vagy írjuk meg a házidolgozatot.

A Billy Elliot című film az egyik kedvencem és jól példázza, hogy a gyerekek akkor tudnak igazán szárnyalni és kibontakozni, ha a szülő elfogadja őket olyannak amilyenek, minden erősségükkel és gyengeségükkel együtt. Vegyük komolyan gyermekünk ambícióit és támogassuk saját tehetségük kibontakozását!

Infówww.szepesiandrea.hu

Interjúnkat Andreával ITT olvashatod el!

Fotó: Getty Images

 

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek