Ne bízzunk az emlékeinkben!

2019. május 24. |

Az első gyermekkori emlékképek valószínűleg a legkedvesebbek, hiszen ezeket hordozzuk legrégebb óta. Szomorú hír, ám ezek jó eséllyel teljesen kitaláltak csupán.

Mi az első emlékünk gyermekkorunkból? Esetleg egy csodás nyári napon a virágok között  a nagymamánkkal játszunk, és az idősebb gyerekek cuki pasztellszínű ruhákban szaladgálnak? Vagy éppen a második születésnapunkat tartjuk, és egyesével leszedegetjük a tortánkról a cukorkadíszítést, mielőtt belemarkolnánk a krémes süteménybe? Bár minden részletre nem emlékszünk természetesen, de olyan igazinak tűnnek az érzések ezekről a korai képekről. Egyetlen probléma van velük csupán: valószínűleg nem valódiak. A tudomány szerint tízből négy első emlék nem történt meg valójában abban a formában, ahogy mi emlékszünk rájuk.


Bébiemlékezet
A kisgyermekek agyában hatalmas irammal létrejövő új agysejtek egyszerűen szétszakítják a hosszútávú információtároláshoz szükséges idegi kapcsolatokat. “A csecsemők tudnak emlékeket létrehozni, csak nem hosszútávúakat” – magyarázza Catherine Loveday, a Westminster Egyetem szakértője. Ezért kétéves korig az emberi agy nem képes saját emlékeket tárolni, és ezért nincsenek egzakt emlékeink a kisgyermekkorunkból. A Londoni Egyetem kutatása szerint a hétéves kori idegi átrendeződéskor törlődnek teljesen a korai emélkeink, a szakemberek ezt gyermekkori amnéziának is nevezik.

Mások írhatják a történetünket
Az ok, hogy mégis kreálunk történeteket az elménkben azokra az időszakokra is, melyekből még egzakt emlékeink nem lehetnek, mélyen az emberi tudat alatt húzódik. “Az embereknek van élettörténete, és főleg idősebb korban szükségük van rá, hogy visszanyúlhassanak az egészen korai időszakokra is” – magyarázza Martin Conway, a Londoni Egyetem kutatója. “Minden alkalommal, mikor egy gondolat felbukkan az agyunkban, el kell döntenünk róla, hogy megtapasztaltuk, elképzeltük, vagy valaki beszélt róla nekünk” – mondja Kimberley Wade, a Warwick Egyetem pszichológusa, aki az emlékezettel kapcsolatos kutatásokat végez. Általában helyesen döntünk és megfelelően azonosítjuk ezeket a mentális tapasztalásokat, ám néha hiba csúszik a rendszerbe. Még azoknál is, akik a téma szakértői.

Wade bevallotta, hogy rengeteg időt töltött azzal, hogy felidézzen egy eseményt, ami igazából a bátyjával esett meg, ám ennek ellenére olyan élénken élt benne, hogy meg volt győződve, hogy vele történt, és szentül hitte, hogy nem csak a szülei elmeséléséből került a tudatába. Ez remekül példázza, hogyan épülnek be ezek a téves emlékek a saját memóriánkba, és hogy ezáltal mások, akár idegen emberek is formálhatják a történetünket. Ráadásul ha elég szuggesztíven és elszántan kérdeznek minket, saját magunk is generálunk történeteket, melyekről később már meggyőződéssel állítjuk, és el is hisszük, hogy valóban átéltük.

Az álmodozóknál gyakoribb
Bizonyos személyiségtípusba tartozó embereknél gyakoribb a téves emlékek létrehozása. “Ha azok közé tartozunk, akik egy könyv olvasása közben annyira bele tudnak merülni a regénybe, hogy megszűnik a külvilág, valószínűleg hajlamosabbak vagyunk arra, hogy a fiktív emlékképeket sajátunkénak érezzük” – mondja a pszichológus. Ráadásul az emlékeink elég képlékenyek. Ahányszor felidézzük, elmeséljük őket, mindig újabb és újabb elemek juthatnak eszünkbe, kiegészülhetnek vagy elkophatnak belőlük részletek. Befolyásolja az emlékezést  az adott pillanat lelkiállapota, a társaság, akinek épp elmeséljük, minden körülmény újabb és újabb perspektívába helyezi az adott emlékképet. “Az emlék az idegsejtek munkája nyomán hívható elő az agyunkból, és mivel az idegsejtek hálózata is folyamatosan változik, nagyon könnyen beemelhetünk történetünkbe újabb adalékokat, vagy épp kimaradnak belőle korábbi elemek. Van, aki hajlamosabb kiszínezni a történeteket, van, aki kevésbé, ez nem tudatos folyamat” – magyarázza Wade.

Ellenőrizzük emlékeinket?
Ha szeretnénk megtudni, vajon egy kedves gyermekkori emlékünk valós vagy sem, a legjobb, ha megpróbálunk tárgyi bizonyítékokat keresni az adott eseményről. Fotók, videók vagy szüleink naplóbejegyzései segíthetnek megtalálni a bizonyítékokat. És még akkor is van esély, ha valakinek a szülei nem dokumentálták minden lépését gyermekkorában. Van néhány szabály, amely mentén elindulhatunk. El kell fogadnunk, hogy a három éves kor előtti emlékek zöme hamis. Bármi, ami ekkorról felbukkan, nagyon képlékeny, elmosódott. Sokkal valószínűbb, hogy a nem konkrét emlékképek, hanem a homályos benyomások, felvillanó képek a valósak, de ez is inkább akkor, ha nem túl korai életszakaszból származik. “Ne is várjuk, hogy összefüggő filmként emlékszünk majd bármilyen gyermekkori eseményre” – figyelmezetet a pszichológus.
Ha valamilyen konkrét emlékképről szeretnénk eldönteni, megtörtént-e, figyeljünk a részleteire. Martin Conway egyik első dédelgetett emléke volt, hogy pelenkában ül a kertjükben, és túrja a földet. Ám rá kellett döbbennie, hogy ez biztosan hamis emlék, mivel azt a pelenkamárkát, amit a felidézett eseménykor viselt, még nem találták fel abban az időben, mikor ő kisgyerek volt.

Ám nem biztos, hogy mindenáron muszáj megtudnunk, hogy az emlékeink valódiak-e, hiszen így vagy úgy, de mindenképp arra szolgálnak, hogy közelebb hoznak minket a szeretteinkhez, azokhoz, akikkel, úgy gondoljuk, együtt éltük át.


Forrás: BBC Future
Fotó: Unsplash

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek