Nemrég vírusként terjedt a neten Brigid Schulze Pulitzer-díjas újságíró Egy nő legnagyobb ellensége? A saját magára fordított idő hiánya című nagyszerű cikke. Az írás azt vizsgálta, hogyha az alkotásnak feltétele a zavartalanul eltölthető idő, akkor a nőknek soha nem volt lehetőségük ezt igazán megtapasztalni, és ez is oka lehet az elmaradó teljesítménynek. Schulze múltbeli eseteket hoz arra, mennyiben akadályozta a híressé váló férfiak szintén tehetséges feleségeit, hogy az ő feladatuk abban merült ki, hogy a férjük és a családjuk igényeit kiszolgálják. Ott volt például Gustave Mahler, aki feleségül vett egy tehetséges zeneszerzőt, Almát, később viszont megtiltotta, hogy alkosson, elvárta tőle, hogy csendet tartson a házban, délutánonként sétálgasson vele a parkban, ahol ő fejben zenét szerzett, Alma pedig vigyázott a nyugalmára.
A cikkben felsorolt férfiak természetesnek vették, hogy jár nekik az alkotásra szánt idő, velük ellentétben az a néhány nő, aki nem adta fel önmagát, a háztartás és a gyerekek szorításában, lopott pillanatokban és időszakokban alkotott (és talán alkot ma is, teszem hozzá). Nem állt rendelkezésükre az a luxus, hogy zavartalanul elmélyedhessenek a munkájukban. George Sand éjjel dolgozott, Francine Prose az írást az iskolabusz közlekedéséhez igazította, Alice Munro a gyerekek és a háztartás között keresett magának némi időt. És ha volt és van is olyan nő, aki ezt másképp csinálja, elég gyorsan megvádolják azzal, hogy önző, csak magára gondol.
Nemrég aztán volt szerencsém megnézni az indiai menstruációs szegénységről szóló Period. End of Sentence című nagyszerű Oscar-díjas dokumentumfilmet (a magyar nézők számára is elérhető a Netflixen), amely bemutatja, hogyan maradnak ki a nők még az oktatásból is az olyan vidékeken, ahol a menstruáció szégyen, és nem állnak rendelkezésre megfelelő higiéniás eszközök ahhoz, hogy a nők tisztán tartsák magukat. A filmben a nők mesélnek a sorsukról, arról, hogy az életüket csak a család működtetése teszi ki, majd az egyik fiatal nő elmondja, hogy neki vannak álmai, csatlakozni akar a rendőrséghez, és ott akar dolgozni, mert azt reméli, így elkerülheti a házasságot, amely számára egyet jelent a totális önfeladással.
Ismerem ezt a kínzó dilemmát a saját életemből is. Nekem sem áll rendelkezésre végtelen mennyiségű idő munkára, én is tudom, hogy milyen rossz, amikor mindig jön egy újabb kérés, igény, feladat, amit azonnal el kell végezni, ahelyett, hogy munkára koncentrálnék. Hogy én sem gondolom, járna nekem az alkotásra szánt idő, inkább ezt valami luxus adománynak tekintem. Ismerek több olyan női művészt, aki egyedül, az apa támogatása nélkül neveli a gyerekét, és hiába tehetséges, sokkal több idő a számára kézzel fogható teljesítményt nyújtani, mint annak, akinek nem kell anyaként egyedül elboldogulni.
Mégsem gondolom, hogy önmagában megoldás jelent az, ha megfosztják magukat a nők, bármilyen területen is alkossanak, a családtól vagy bármilyen közösségtől, és a gyerektől. A félelem érthető, de mennyivel jobb lenne, ha inkább azt segítené a társadalom, hogy ezek a rossz tapasztalatok oldódjanak! Hiszen az alkotó férfiaknak sem kell lemondani arról az alapvető emberi igényről, hogy közösségben, biztonságban éljenek.
Nekünk, nőknek miért kell ezt a kényszerű választást mégis oly gyakran megtenni?
A magány legalább olyan teher lehet hosszútávon, mintha nem tudjuk a saját képességeinket kibontakoztatni.
A kérdést ezért sokkal inkább úgy kellene feltenni, milyen közösségre, családra számíthatnak a nők, akik nem akarják a saját ambícióikat feladni. Hogy találnak-e olyan férfit, aki nem a férfiassága csorbításaként éli meg, ha neki is ki kell vennie a részét az otthoni teendőkből; hogy képes-e örülni annak, ha adott esetben a felesége jól vagy ne adj isten, nála jobban teljesít; hogy el tudja-e viselni, ha neki kell rendszeresen négyre az oviba, iskolába menni, vagy azt, ha a felesége később ér haza. És hogy lesz-e a férfi körül olyan baráti és szakmai közeg, amely ugyanezt helyesli, és nem fog a férfira gyáva papucsként tekinteni.
És hogy a társadalom, beleértve a szomszédokat, az ismerősöket vagy az intézményeket, a munkaadókat, mennyire ismerik el és fel a nők igényeit. Hogy nem a pénz, az ingyen autó meg az adókedvezmény a legfontosabb, hanem az, hogy az ember hatékony lénynek érezhesse magát anyaként és feleségként is. Hogy nem kell nekünk megmondani, milyen az ideális anya, nem ettől fogjuk jobban a családot akarni, hanem attól, ha valamiféle biztosítékot látunk arra, hogy megmarad a magunkra fordítható idő, ha nem kell feladni azt, akik vagyunk egyébként.
Ma az embereknek sokkal több a választási lehetőségük, mint száz évvel ezelőtt. Minél inkább úgy érzik majd a nők, számíthatnak a társadalom szolidaritására, és a férfiakra, hogyha a szerelem nem csak a csalétek lesz, ami után egy életen át tartó szolgálat következik, annál nagyobb az esély, hogy nem kell választaniuk a nagy művek, vagy bármiféle sikeres életpálya és a család, párkapcsolat, gyerek között.
És hogy mindez kinek jó a nőkön kívül?
Jó a családnak, mert nem egy boldogtalan, frusztrált nő képét kell majd mindenkinek otthon nézni.
Jó a gyereknek, mert nyugodtabb és empatikusabb anyja lesz, aki nem érzi majd úgy, hogy az élete pusztán áldozat.
Jó a férjnek, mert nem lesz depressziós a felesége, akire ráadásul sok esetben nem tud partnerként tekinteni.
Jó lesz a társadalomnak is, mert több lesz a gyerek és több az értékes teljesítmény.
Már persze, ha mindezt a társadalom értéknek tekinti.
