Márciusok karanténban – visszaemlékezés

2020. március 18. |

Üres polcok a boltokban, gyanakvó szemek, szétszakadt családok, kihalt utcák és irodák, rendkívüli állapot az országban. Déjà vum van. A mostani március számomra nagyon hasonlít a huszonegy évvel ezelőttihez.

Az 1999-es NATO-bombázás emlékei lendítenek túl a koronavírus okozta veszélyhelyzeten. Az akkori Jugoszlávia elleni támadás ugyanolyan alázatot, fegyelmezettséget és józan gondolkodást követelt, mint most a járvány. Tízéves voltam, amikor először szólaltak meg a szirénák a légi riadók miatt. Az élet szép című film jut eszembe, amikor most, felnőtt fejjel gondolok vissza arra az időszakra. Csak úgy, mint Guido, a főszereplő apuka, a szüleim is társasjátékként tálalták a testvéremnek és nekem a háborút. Könnyed, méltóságteljes és hittel teli hozzáállásuk olyan védőbástyát nyújtott akkor, hogy meg sem kottyantak a robbanások, sőt azt éreztem, hogy olyan erős és összetartó a családunk, mint még soha. Édesanyám megtaníttatta velem szerbül is, mit mondjak, ha katonai behívóval a kezében csönget be hozzánk egy katona: „nincs itthon apa, és nem is tudom, mikor fog hazaérni. Féltem, hogy szerbül elrontom majd a szavak sorrendjét, vagy rossz kiejtéssel mondom őket, ezért elalvás előtt hangosan ismételgettem a kifejezéseket.

Első ránézésre úgy tűnhet, csak édesanyám és édesapám szerepel a fényképen, pedig én is ott vagyok. A nevem, Orsolya, medvebocsot jelent.

Még most is emlékszem apa katonaruhájának a szagára, állott és porszagú volt. Mielőtt elvitték tartalékosnak, sokáig rejtőzködött, a nagyszüleimhez is odaköltözött egy időre, de amikor már nehezen viselte a pszichés terhet, önként jelentkezett a katonaságba. Akkor sem féltem, amikor távol volt, mert anyu minden reggel elismételte, hogy ha sokat gondolunk apára, nem eshet bántódása. A barátnőimnek is megsúgtam ezt a titkot, onnantól kezdve nemcsak a saját, hanem egymás édesapjáért is imádkoztunk.

A gyakori áramszünetek miatt esténként gyertyafénynél ültük körbe az asztalt, a nővéremmel azt játszottuk, hogy ki tudja tovább a láng felett tartani az ujját, és vártuk a telefoncsörgést. Apa suttyomban tudott jelentkezni a mobiljáról, mindig csak annyit mondott, hogy jól van, és hogy kitűnően főz a szakács. Nagy römipartikat is szerveztünk, a félhomályban külön kihívás volt egymás mellé helyezni a jumbót, a dámát, a királyt és az ászt. Pont kártyázás közben szólalt meg az első légi riadó is, amely figyelmeztetett minket, hogy elkezdődött a bombázás. Éjszakánként NATO-repülők és tankok zajára riadtam fel. Amikor elhaladt feledtünk egy gép, befogtam a kutyusunk fülét, hogy ne féljen. A légi riadó alatt mindenki köteles volt otthon maradni és biztonságos helyre húzódni. A tanítás leállt, az iskolákat bezárták, akárcsak most. Az általános iskola harmadik osztályába jártam, de a tanévet nem fejezhettem be, az addig összegyűjtött jegyek alapján zárták le a tanévet. Szeptembertől már a negyediket kezdtem. A zongoraórák és a néptáncoktatás viszont rendületlenül folyt, a zene teremtette meg bennem a belső csendet. A kintről beszűrődő dübörgést zongorázással ellensúlyoztam, hangosan és addig játszottam, amíg be nem sötétedett.

A táncórák után összegyűltünk valamelyik barátnőmnél. Amíg játszottunk, addig édesanyáink kenyérért álltak sorban az utcán. A boltok előtt cseréltek információt arról, hogy hol szolgál a férjük, és hogy ki-mit hallott a bombázások kimeneteléről. Élelmiszerből csak meghatározott mennyiséget tudtunk vásárolni, a tej, a liszt és a cukor volt a legkelendőbb áru. Áprilisra hiánycikk lett mind, májusra kiürültek a polcok. Az édesség luxusterméknek számított, de édesanyám kifundálta, hogyha a tojássárgáját összekeveri cukorral, az helyettesíti a nasit. Kicsit ropogott a fogunk alatt, de örömmel ettük. Anya egy percre sem éreztette velünk, hogy milyen küzdelmesek a mindennapok, mosolyogva és emelt fővel harcolt. Apa a katonaságban, anya meg otthon.

Lebombázott híd Újvidéken (fotó: Tanjug)

Egyszer csak vége lett. Anyum csillogó szemmel közölte velem egy meleg júniusi napon, hogy nem jön több repülő. Lefújták az utolsó légi riadót is, béke lett. A cinegék visszaköltöztek a diófánkra, apu végre hazajött. Távolléte alatt bajsza jó hosszúra nőtt, és úgy tűnt, hogy megszaporodtak az ősz hajszálai is, de az ölelése még erősebb lett.

Pár éve, amikor egy dunai hajógyárba látogattam, pont olyan szirénahanggal jelezték a daruk mozgását, mint annak idején a bombázórepülők érkezését. Óriásit dobbant a szívem, elöntött az izzadtság, és egy perc alatt 1999-be és abba a szobába repültem, ahol apu nélkül ültünk, és vártunk. Akkor döbbentem rá, milyen mélyen él bennem ez az élmény, illetve most, a koronavírus-járvány idején.

A Szegedi Egyetemen sztár voltam a tankos sztorijaimmal. A csoporttársaim közül páran nem is tudták, hogy pár kilométerre a családi házuktól, az országhatár túloldalán háború folyt. Az egyik kurzusomon forgatókönyvet kellett írnom egy filmhez. A háborús élményeimet dolgoztam fel, a mi történetünket írtam le, kerek perec úgy, ahogy volt. Eleinte nem árultam el, hogy a főszereplők a családom tagjai, de a professzornak egyből leesett, azt mondta, ilyen hitelesen csak saját tapasztalatból lehet írni.

Amikor négy éve utolsó stádiumú rákos betegséget diagnosztizáltak édesanyámnál, rögtön tudtam, mit kell tennem. Anya és én szerepet cseréltünk, én váltam Guidóvá, a főhőssé, aki olyan légkört és körülményt teremt, hogy feledteti szerettével a félelmet. Legalább olyan jó partnere szerettem volna lenni édesanyámnak, mint amilyen ő volt nekem, amikor szükségem volt a szárnyaira. Esténként gyertyát gyújtottunk érte a nappaliban, és körülültük a lángot.

Beszélgettünk, reménykedtünk és imádkoztunk – csakúgy, mint 1999-ben, amikor a háború folyt, és most, amikor egy másik háború dúl. Egyszer ennek is vége lesz.

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Így segítsünk szorongó gyermekünknek! gyermek

Így segítsünk szorongó gyermekünknek!