Tudunk-e, tud-e a világ ünnepelni, amikor hónapok óta küzdünk egy vírussal, amikor emberek ezrei halnak meg, amikor minden eddiginél erősebb a szorongás és magányosság, hisz egymástól távol, lakásainkban bezárva telnek a napok. És mégis, azt érzem, valami egészen új, valami építő együttlét van megszületőben: a tavasz ébredésével, a virágok bomlásával a közösség is erősödik, együtt olvasunk, tornázunk, főzünk, nyitottak és kíváncsiak vagyunk egymásra. Adunk időt egymásnak. És közelebb kerülhetünk – ilyen kifacsart helyzetben is. Nekem a nővéremhez kapcsolódik most az egyik legnagyobb élmény – akivel az évek alatt egyre több közös pontot találunk, egymáshoz érünk. Eszter példakép, kétgyerekes anyuka és orvos, kórházban dolgozik. Az első emlékem hozzá kapcsolódva, hogy négyévesen a plüssmackóját gyógyítja, és azt mondja, orvos lesz. Az lett, lelkiismeretes, lélekkel teli orvos, aki – szintén orvos férjével együtt – nap mint nap a kórházban tesz az emberekért. Amikor megkértem, írja le nekem, mit érez, mi foglalkoztatja, mégsem a munkájáról írt, hanem azokról az érzésekről, amik – azt hiszem – mindannyiunkban vannak most. Fogadjátok szeretettel az ő „ünnepi” gondolatait, egy anyáét, lányét, orvosét, aki közelről mesél nektek a küzdelméről. Juhász Anna bevezetőjével Juhász Eszter írása.
Ünnep van, nekem nagyon szép tavaszünnep, Húsvét, amely a megújulást hozza reménnyel, hittel. Most mégis más ez az ünnep, rossz érzés, szorongás vagy félelem van körülöttünk. Gyerekkoromban a félelem egy-egy jól meghatározott alakban öltött formát, féltem a fogorvostól, a betörőktől, majd ahogy nőttem, egyre tisztábban láttam, hogy a legnagyobb félelmem, miként tudnék élni a szüleim nélkül. Arra vágytam, ne jöjjön el olyan idő, amikor már nincsenek köztünk. Védőburokkal mindig fogjanak körbe, vigyázzanak rám, és persze Annára, tiszta tekintetük mindig kövessen minket.
Fel kellett nőnöm, mint mindannyiunknak. Amikor édesapám meghalt, a szívem egy része örökre az övé maradt, bezárva azokkal az emlékekkel, mosolyokkal, tanácsokkal, amik láthatatlan pókhálóként körbefonnak ma is. Úgy búcsúzott el tőlünk, hogy nem volt félelem a tekintetében, feloldva ezzel minket is. Ez adott erőt ahhoz, hogy én is megvalósítsam az álmaimat, és létrehozzam a burkot saját gyerekeim köré. Valósággá vált: boldogan élni egy családban, a saját családomban, felelősségteljes nőként, anyaként, feleségként csodálatos dolog. Együtt teremteni egy újat. Örömöt, figyelmet adni és kapni. Látni, ahogy fiaim tekintetében visszatükröződik az együtt megélt idő, visszatükröződnek a tulajdonságaink: a férjem ereje, biztonságot adó lénye és a saját vágyaim is. És megélni, hogy az lettem, ami akartam – orvos.
Megvalósultak a legnagyobb álmaim tehát, most mégis félek. A körülöttünk ingázó új vírus új kérdéseket vet fel, olyan határozott és fegyelmezett magatartást kíván, amelynek betartása egyáltalán nem könnyű. A karantén szót eddig regényekből és történelemkönyvből ismertem, a háborús nélkülözést pedig édesapám és nagymamám történeteiből. Pedig most ez a mi valóságunk is, a szó most új jelentéssel bír, most láthatatlan a háború, és a frontvonalban mi, orvosok vagyunk. A félelem és a bizonytalanság sokak tekintetében ott van: ahogy a kórházban a betegeinknek, úgy otthon a gyerekeinknek is azt kell sugároznunk, nem lehet baj, nem lesz baj! Micsoda boldogság társasjátékozni, olvasni felszabadult nevetésük mellett, reggelente összebújva sugdolózni még az ágyban, vagy bújócskázni a lakásban, megveregetni a fiúk vállát, és együtt takarítani, sütni vagy főzni, barkochbázni, és persze tanulni is, egy új rendszerben, itthon, amikor mama vagy apa a tanár. Egy meleg kávé a gangon, egy jó meseregény, egy közös filmnézés is lehet ünnep. Mosolygok, ha besüt a nap, ha jól sikerül Marci házidolgozata, ha az óvodás Dani egyenes vonalat húz a papíron. Ezek a mindennapi örömök most felértékelődnek, és leleményességünk is határtalan. Születésnapot, ünnepet képernyőn keresztül is megülhetünk, a lufik és ajándékok leereszthetőek a nagyszülők erkélyéről, és napi képriportot is küldhetünk egymásnak. Gyakrabban beszélünk a legjobb barátainkkal, és tartjuk egymásban a lelket, hiszen egyikünk, másikunk szívébe más-más időben férkőzik be a félelem. És mégis bennünk a hiány: a testvéremet és az édesanyámat nem ölelhetem meg, a tortámat nem adhatom oda nekik, nehogy bajuk legyen. Orvosként tőlem várják az eligazító szót.
Féltjük egymást. Féltem a férjem, aki nap mint nap embereken segít orvosként, de szívem mélyén tudom, hogy nem lehet baja. Féltem a szüleinket, de hiszem, hogy úgy vigyázunk rájuk, hogy nem esik bántódásuk. Féltem a fiainkat, de tudom, hogy tiszta fejjel gondolva, őket nem gyűrheti le a betegség. Féltem a testvéremet, aki egy kicsit mindig a Föld fölött lebegett, és a testi bajok kielemzését bizalommal bízta eddig rám.
Ami ebben a nehéz és zavaros időben segít, az az olvasás. Az írott szöveg, a zene olyan menekülési út, amiben jó elveszni egy kicsit. Olvasunk verseket, akár „bajszos Nagypapus” verseit, meg minden mást: a fiúkkal épp Erich Kästner Emil és a három iker című regényét, illetve Michael Ende Rosszcsont Rodrigó és Filkó, a fegyverhordozója kötetét fejeztük be. A gyerekek fantáziája határtalan, és az estéknek különleges hangulatot ad a mesék sajátos értelmezése. Én Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét című regényét olvasom egy ideje. Lassan haladok vele, erős hatással van rám. A család, a hagyomány, a hit megtartó és teremtő ereje a II. világháborúban különösen fontos volt, ahogy az ma is. Hallgatom Anna irodalmi bejelentkezéseit, és büszke vagyok arra, amit megteremtett.
Hozzátok hasonlóan várom ennek a nehéz időszaknak a végét. Hiszek a munkám értelmében és a tudomány erejében. És van, amiért hálás vagyok: a közösen megélt pillanatokért a kertben, a telefonvégen, a levélben, a kamerán keresztül. A figyelemért és a szeretetért. Hivatásom, hogy segítsek másokon, de ez az írás most nem erről szól. Hanem a féltésről és a háláról, és arról, vigyázzunk egymásra és higgyünk a csodában! Most pedig nyolc óra van, a fiaim figyelmeztetnek, nyissuk ki az ablakot, mert hamarosan kezdődik a taps–- ami most értünk, mindannyiunk gyógyulásáért és a reményért szól!
