Út az önazonosság felé – egy szívszorító személyes vallomás

2020. június 11.
Milyen érzés egy kisgyereknek, amikor születésétől kezdve idegennek érzi a testét, és tudja, hogy az, akinek a környezete látja, valójában nem ő? Miért fontos, hogy hivatalosan is azok lehessünk, akik a szívünk mélyén vagyunk? Most Tóbiás, a Lush transznemű munkatársa meséli el a saját megható és végtelenül bátor történetét.

Húsz évvel ezelőtt egy gyönyörű gyermek jött világra. ,,Gratulálok anyuka, kislánya született” – akkor még nem tudták, nem sejtette senki, hogy ez valójában nem tükrözi a valóságot.

A szüleim és a testvérem nagyon örültek nekem. Fodros ruhába öltöztetve vittek el az első családi fotózásra, amelyet négykézláb másztam végig. Pár év múlva már szóhoz is jutottam. ,,Milyen szép kislány, mi a neved?” – valahogy sosem tudtam erre a kérdésre felelni anélkül, hogy gombóc ne gyűlt volna a torkomba.

Hatéves lehettem, mikor megláttam, hogy édesanyám a bátyám és apám haját géppel nyírja nullásra. Kérdés nélkül beültem a székbe, és követeltem, hogy nekem is rövid hajam legyen. Gyerekként nem lehetett velem veszekedni, tudták, hogy ha akarják, ha nem, majd én megcsinálom magamnak, ha ők nem fogják. Nem telt bele egy hónapba, kiszedtem a fülbevalómat is, amit még pár hónapos koromban adtak nekem. Hivatalosan is a kék lett a kedvenc színem, és a szoknyák, kis fodros ruhácskák a szekrény mélyére kerültek, és soha többet nem vettem fel őket.

transznemu-szemelyes-vallomas

Különleges kisgyerek voltam, ezt mindenki nagyon jól tudta a családban és a környezetemben. Élveztem a szabadságot, a játékot a többi gyerekkel, hogy megnevettetem a felnőtteket. Azonban ez az érzés hamar elillant, amikor személyes okokból el kellett költöznünk a fővárosból.

Új városba kerültem, új iskolába, új közegbe és új emberekkel összezárva. Próbáltam beilleszkedni, de nem hagyták. Nevetség tárgya lett számukra a lényem. Öltözőkből zavartak ki, és olyan szavakkal szidtak engem, amelyeket gyermekeknek még csak ismerniük se kellene. Gúnyneveket aggasztottak rám, felcímkéztek, mint egy tehenet. Nyolcévesen a sok stressz hatására előjött az epilepsziám, ami még egy okot adott arra, hogy meneküljenek tőlem. Nem voltak barátaim, nem volt egy olyan személy sem, akinek el tudtam volna mondani, hogy gyűlölöm a létezésem. Otthon nem mondtam el senkinek, édesanyámat ismerve betegre aggódta volna magát, míg apám bement volna a tanárokhoz beszélgetni, de az csak rontott volna a helyzeten. Meg hogy is mondhatnád el a szüleidnek:

Anya, Apa, én már nem akarok élni…

Kilencévesen kerültem be először a pszichiátriára, majd tizenhárom évesen ismét. Depresszióval diagnosztizáltak, és még megannyi mentális betegséggel. Elkezdődött a kezelésem, de én már nem éreztem magam embernek. Csak egy test voltam, amelyet a társadalom lökdösött, megalázott, néha rántottak rajtam egyet, majd mehettem tovább. Sokat beszéltem a pszichológusaimmal – az idők során több orvost is megismertem –, de nem segített kifejezetten. Nem hittem magamban, nem hittem benne, hogy nekem érdemes élnem bármiért is.

Az átlag tinédzserek problémája kimerül a szerelmi ügyekben, azonban nekem a társadalommal kellett harcolnom. Azért, hogy enyhüljön a szenvedésem, elhagytam önmagam. A lelkemet bezártam egy szekrénybe, s helyette kivettem a fodros ruhákat. Megnövesztettem a hajam, ruhákban jártam, sminkeltem, hogy ismét ,,jaj, de szép kislány” lehessek a többiek számára, és ne rúgjanak ki többé maguk mellől.

Mert mit tehet önmagában egy gyermek, amikor azt sem tudja, honnan kérhetne segítséget?
A rosszindulat nem múlt el az osztálytársaim szemében, de már kevesebbet szóltak hozzám, és nekem ez elég volt. A számkivetettből egy majdnem átlagos ember lett, és ők büszkék voltak magukra, hogy megjavítottak engem. Minden, ha nem is jónak, de elviselhetőnek tűnt, amíg el nem hagytuk a várost.

Az új iskolában beilleszkedtem, lettek barátaim, és néha órák után együtt beszélgettünk a többiekkel, mintha csak egy átlagos gyerek lettem volna. Így telt el egy év, majd kettő, de annak ellenére, hogy minden fájdalmam megszűnt, még mindig nem voltam teljesen boldog. A tükörképemtől a hideg rázott, de nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. A súlyom? Fogyókúra, de még nem jó. A ruháim? Átszabtam őket, de nem az igazi. Nem tudtam pontosan mi, de valami nem én voltam.

Azóta öt év telt el. Már tudom, már mindenki tudja, hogy egyetlen egy szó kellett a felszabadulásomhoz, hogy ne őrüljek meg csendben, és ne kutakodjak folyton azután, hogy miért nem lehetek olyan, mint a többiek: Ez a szó ennyi volt: transznemű*.

lmbtq-szemelyes-vallomas

Onnantól kezdve, hogy ezt felvállaltam, kaptam bőven hideget-meleget, megaláztatást és kedves szavakat is, de egyszer sem bántam meg, mert végre oly módon élhetek, amilyennek belül születtem. Nőgyógyászati rendelőkből zavartak ki, tanárok tiportak a lelkembe, iskolaigazgatókkal gyűlt meg a bajom, de ez mit sem számított, mert már élni akartam. Már nem akartam, hogy a lelkem elhagyja a saját testem, hogy ne szenvedjen többé, már nem volt fájdalmas minden egyes levegővétel, már láttam a célt magam előtt.

Nekem szerencsém volt, engem támogatott a családom és a környezetem sok tagja is. A nem- és névhelyreállítási papírjaim a tizennyolcadik életévem végére már megvoltak.

A hivatalos okmányok abban segítenek, hogy csökkentsünk a kirekesztést, és végül teljesen eltöröljük, és hogy megaláztatások nélkül, önazonosan élhessünk tovább a bőrünkben. Magyarországon azonban a nem- és névváltoztatás lehetőségét előbb 2 éve felfüggesztették, majd 2020 májusában be is tiltották. Az élethez való jogunkat tiltották be ezzel. Belegondolni is fáj, milyen lenne az életem, ha nem intézhettem volna el a nem- és névhelyreállítást. Minden napot megkeserítene és állandó kényelmetlenséget okozna nemcsak nekem, de a társadalomnak is.

Olvastad már?

A transznemű emberek több mint 40%-a kísérel meg öngyilkosságot, és emellett sajnos nagyon sokan válnak gyilkosság áldozatává is. Róluk minden évben november 20-án emlékezünk meg.

Ezzel a szabályozással alap emberi jogok sérülnek, és pontosan ezért ez az intézkedés nem csupán a transznemű embereket érinti, hanem fontos minden cisznemű* ember számára is. Mind kerülhetünk kiszolgáltatott pozícióba, mind lehetünk kisebbség ilyen vagy olyan okból, ezért nagyon fontos, hogy kiálljunk egymásért. A Lush cégként és egyénenként is kiáll az egész világon az LMBTQ+ társadalom jogaiért, és arra bátorít mindenkit, hogy legyen elfogadó, és ha szeretne, segítsen ő is!

 Hogyan tudunk segíteni?

– A nemzetközi petíciót ITT írhatjuk alá
– De csatlakozhatunk az Amnesty International Magyarország, a Háttér Társaság, a Budapest Pride és a Prizma közösség közös akciójához is. Küldhetünk levelet az ombudsmannak: kérjük rá, hogy éljen alkotmányos jogával, és forduljon az alkotmánybírósághoz.
– Tájékozódjunk, olvassunk a témában, és mindig legyünk nyitott szívvel mások felé.

*transznemű: Akinek a nemi identitása vagy nemi önkifejezése különbözik a születéskori nemétől.

*cisznemű: Akinek a nemi identitása és a születéskor kijelölt neme megegyezik.

Forrás: Lush Magyarország

Fotó: Unsplash

Olvass tovább!