A testnek kilenc hónapra van szüksége, hogy a kisbaba kifejlődhessen benne, és legalább ugyanennyi időre ahhoz, hogy visszaálljon (majdnem) eredeti állapotába. Persze olyan, mint előtte, már sosem lesz.
Az első változások látványosak. Ahogy megszületik a baba, a méh elkezd visszahúzódni, ez nagyjából 1,5–2 hónap alatt lezajlik. A folyamaton egyébként sokat segít a szoptatás, mert ilyenkor méhösszehúzódást segítő oxitocin termelődik, és etetés közben tényleg lehet is érezni a furcsa, néha fájdalmas görcsöket. Ráadásul ezt az egészet erős, darabos vérzés kíséri: szoptatás után nálam még sokszor az óriásbetét sem tudta tartani a frontot, pedig abban tényleg úgy érzed, hogy hirtelen két embert is kell pelenkázni a családban. A vérzés aztán a gyermekágy hathetes időszaka alatt egyre enyhül, a darabos, sötét vér egyre inkább élénkpirosra vált, aztán már tisztasági betéttel is menedzselhető folyás lesz belőle.
Szóval egy darabig kimondottan megnyugtató látni, ahogy apad le a has, csakhogy aztán hamar kiderül, hogy a bőrnek, a csontoknak, izmoknak jóval több időre van szükségük. Még nehezebb lehet a helyzet, ha valakire nagyon sok pluszkiló szaladt fel a terhesség alatt – szerencsére ez velem nem történt meg, de az eleve széles csípőm így is szélesebbre csúszott, és csak nagyon-nagyon lassan alakul vissza. A hasfal furcsán petyhüdt, a pocak nélkül céltalanul szántják végig a bőrt a striák, lassan jók a szülés előtti ruhák, de még picit szorítanak, vagy nem pont úgy állnak, mint előtte. Főleg mellben – az én alapvetően kis mellemben elég nagy változást hozott a szoptatás, ezért valószínűleg jó darabig el kell búcsúznom néhány felsőmtől. Még kicsit szokni kell a képet, de azért már ismerős, legalábbis én nagyon boldogan üdvözöltem a kilencedik hónapban visszanéző idegen után. Aztán a gyors átalakulás megáll, és akkor rájössz, hogy mostantól már dolgozni is kellene: sportolás, diéta, persze mindezt úgy, hogy a szoptatástól fáradtan leginkább kakaóscsigán élnél. Vagyis hát én azon élnék.
Vettem két mérleget, egyet a lányomnak, a másikat meg magamnak: az ő esetében hétről hétre várom, hogy feljebb kúszon a szám, magamnál azt, hogy apadjon, mindkettőt viszonylag görcsösen. Lelkifurdalásom van kicsit, hogy az ő gyarapodásában a saját érdekemet is nézem (mert hát a szoptatás fogyaszt), de azért az anyaságban nem olvad fel teljesen az egó.
De nekem mégsem a fizikai változások a legjelentősebbek. Azt mondják, ennek a hat hétnek a pihenésről kell szólnia, ez az az időszak, amikor ráhangolódhatunk a babánkra, amikor belerázódunk a közös életbe, és amikor kiheverhetjük a terhesség és a szülés fáradalmait. De én valahogy úgy éreztem, a szülés óta nincs pihenés, mert ha épp nincsen teendő a babával, akkor folyamatosan újrajátszom a fejemben a szülés eseményeit, néha rágódom, hogy miért is lett végül császár, vagy aggódva olvasgatok a babák súlyfejlődéséről, alvási mintáiról. Visszanézem a fotókat a telefonomban és nem akarom elhinni, hogy néhány héttel korábban még óriási hassal fotózom magam a tükörben, és aki akkor odabent volt, most idekint alszik a karomban. Teljesen magától értetődő és mégis abszurd, vagy legalábbis nekem időre van szükségem, hogy feldolgozzam. Ha visszagondolok a terhességre és a szülésre, hirtelen nem tudom elképzelni, hogy még egyszer végigcsináljam, hosszúnak és fárasztónak tűnik, pedig a rossz részek – a hányinger, az aggodalom – tényleg egyre inkább halványodnak az emlékezetemben. Itt ez a hat hét, amikor pihenni kellene, én mégis életem legintenzívebb időszakát élem, hitetlenkedve nézem a kisbabánkat, látom, hogy gyönyörű, de még olyan nehéz felfogni, hogy belőlünk jött létre, nem is látom még a vonásainkat benne, pedig sokan mondják, hogy hasonlít rám. Ebben a hat hétben minden őrült tempóban változik, de leginkább a lányunk, akinek napról napra egyre jobban kinyílik a világ, lassan értelem költözik a tekintetébe, felfalja vele a világot. A hatodik hét végén reggel fekszik közöttünk az ágyban, felváltva fixálja az arcunkat, és egyszer csak elmosolyodik. És itt valami révbe ért: először látom rajta, hogy vitathatatlanul tudomásul veszi a létezésünket, hogy ő is örül nekünk. Hat hét pont elég volt arra, hogy családdá váljunk.
