Fotó: Profimedia – Red Dot
Én az a típusú ember vagyok, aki nem hisz a véletlenekben.
Első munkahelyem a diplomám megszerzése után egy anyajegy- és bőrrákszűrő cég volt. Marketingasszisztensi pozíciót töltöttem be, vagyis a feladatom fő része az volt, hogy arról beszéljek, írjak és próbáljak meggyőzni másokat, hogy mennyire fontos az anyajegyek rendszeres vizsgálata, valamint hogy bárminemű apró bőrelváltozás esetén azonnal keressük fel bőrgyógyászunkat. Tisztában voltam a bőr daganatos megbetegedéseinek jellemzőivel, a rizikófaktorokkal, a fontos jelekkel, amikre figyelni kell – gyakorlatilag mindennel, ami a melanómával kapcsolatos.
Sosem gondolkoztam azon, hogy nekem bőrgyógyászhoz kellene mennem, ne adj’ isten rendszeres szűrésekre járni. Fiatal voltam, sebezhetetlen, és még a rizikófaktorok (szőke haj, kék szem, nagyon fehér bőr) is távol álltak tőlem. Persze munkahelyi „ártalomként”, amíg ennél a cégnél dolgoztam, eljártam vizsgálatokra, de a leleleteim mindig negatívak voltak.
Később egy multinál folytattam a pályafutásomat. Szerintem nem kell bemutatnom, hogy huszonévesen, pályakezdőként milyen egy multinál dolgozni. Túlóra, túlóra, túlóra… Még több stressz és állandó rohanás. Amikor pittyegett a telefonom, hogy két éve nem voltam szűrésen, gyorsan bezártam. Kinek van erre ideje? Nekem biztosan nincs – gondoltam, de aztán beleégett az agyamba a telefonom jelzése, és gondoltam mégis elmegyek.
A helyszíni vizsgálat során az anyajegyeimet normálisnak, békésnek találták, nem észlelték intő jelét melanomának, így fújtam egyet, és nyugodt szívvel mentem haza. Tudtam, hogy a helyszíni vizsgálat nem mond biztos véleményt, de én akár mérget is vettem volna rá, hogy ha nincs látható jel, és mindent rendben találnak, akkor nem lehet nagy baj.
„Jól vagyok, erős vagyok, fiatal vagyok. Kizárt, hogy bármi bajom legyen” – mondtam magamnak.
Három hét múlva, amikor már el is felejtettem, hogy szűrésen voltam, megérkezett az eredmény. Meglepődtem. Az állt benne, hogy javasolják egy anyajegy eltávolítását a dekoltázsamról, mert elváltozást észlelnek. Az eredmény elolvasásakor kicsit megijedtem, de gyorsan elhessegettem a kételyeket. Le kell venni egy anyajegyet, na bumm. A műtétet gyorsan megszerveztem, nem akartam vele várni.
Az eltávolító műtét után kilenc nappal váratlan telefonhívást kaptam:
„Noémi, ne ijedjen meg, de baj van… nem kicsi, de nem is a nagy… Tudja, mekkora szerencse, hogy eljött a szűrésre?” Majd a hívó közölte velem, hogy a szövettan Clark II-es stádiumú melanomát diagnosztizált, így nincs helye késlekedésnek, azonnal újabb operációra lesz szükség.
Letettem a telefont, és csak meredtem magam elé. Kívülről láttam magam, idegennek tűntem. Megfordult velem a világ, összeomlottam. Az erős fiatal nő énképét egy párperces telefonhívás a feje tetejére állította. Megérintett a halál (és az előtte levő szenvedés) gondolata, minden megszűnt körülöttem… csak bőgni tudtam. Nem akartam elhinni, hogy egy ártalmatlannak tűnő anyajegy veszélyezteti az életemet. Nem akartam, nem tudtam elfogadni, hogy ilyen velem megtörténhet.
A következő műtétem után az onkológusokból álló konzílium úgy találta, hogy nem hatolt olyan mélységig a melanomám, amely a kemoterápiát indokolta volna. Kicsit fellélegeztem. Habár tudom, hogy nagy az áttétképződés és a kiújulás rizikója, mégis bizakodtam.
Hiszem, TUDOM, hogy végleg megszabadultam az ellenségemtől.
A műtét már három és fél éve volt, az eredményeim azóta nem adnak okot aggodalomra. A műtétet követő első évben háromhavonta, azóta már csak félévente kell felkeresnem az onkológiát, és kontrollra járnom.
A betegségem óta erősebbé váltam. Képes vagyok megbirkózni a félelemmel, fájdalommal és magával a betegségtudattal is.
Eszembe jutott, mit mondott a dalai láma, amikor arról kérdezték, mi lepi meg leginkább az emberiséggel kapcsolatban.
Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy elfelejti élvezni a jelent, az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben. Úgy él, mintha soha nem halna meg, és úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán.
Az eset óta a szűréseket még komolyabban veszem. Az életmódomon is változtattam: nem hajszolom túl a szervezetemet, figyelek az egészséges táplálkozásra, sportolok. Hagyok időt magamra, nemcsak testileg, hanem lelkileg is! Emellett védekezem az UV-sugárzás ellen, 50+ faktoros naptejet használok, és a napozást is mellőzöm.
Hálás vagyok környezetemnek – a páromnak, a családomnak, a barátaimnak – a támogatásukért, kimondhatatlanul sokat segítettek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy úgy alakította a dolgokat, hogy még időben kiderült, baj van. Hálás vagyok az orvosoknak, hogy még mindig ünnepelhetem a szülinapom. És hálás vagyok magamnak, hogy megbirkóztam ezzel a „feladattal”, legyőztem, és nem elfelejteni próbálom, hanem minél többet beszélni róla, és arról, hogy mekkora jelentősége van az éves szűréseknek. Mert ha velem, akkor veled is megtörténhet… Járj rendszeresen szűrővizsgálatra!
