Az egész kérdéskör az eljegyzésnél indul: még mindig a férfi előjoga, sőt ha úgy tetszik, kötelessége a lánykérés. Ma, amikor természetesnek vesszük, ha egy nőből miniszterelnök, űrhajós, mérnök vagy épp autószerelő lesz, a többség számára még mindig mély, zsigeri beidegződés, hogy a férfi a kezdeményező fél. Sokan egyenesen szentségtörésnek, a férfi szimbolikus kasztrálásának tartanák, ha a nő tenné fel azt a bizonyos kérdést. Pedig csak egy kérdésről van szó, amellyel az azt feltevő fél jelzi az igényét, hogy szívesen előrébb mozdítaná a párkapcsolatot. Ki ne hagyjuk azt a nagyon is szexista gyakorlatot sem, ami szintén egyre ritkább manapság, de azért még élő: a lánykérés előtt a férfi engedélyt kér párja apjától. Vagy azt az ehhez szorosan kapcsolódó szokást, hogy a menyasszony családjának kell nagyobb részt vállalnia az esküvői kiadásokból, hiszen a lány egy teher, amelytől meg kell szabadulni, és honorálni kell, ha valaki átveszi tőlük…
Kinek is az esküvője?
És már itt is van a következő dilemma. Megvolt az eljegyzés, ám amikor az esküvő kerül szóba, minden szem egyből a menyasszonyra szegeződik: cinkosan kacsintanak, és már érkeznek is az olyan kérdések, hogy „szegény Józsi/Peti/Tamás hogy bírja?!” Mintha csak a nő akarná, a vőlegény pedig csupán elszenvedője lenne az egész felhajtásnak. A nőktől elvárják, hogy a legapróbb részletig mindent megtervezzenek, majd kinevetik és menyaszörnynek, illetve mániákusnak titulálják őket, ha tényleg próbálnak megfelelni –gyakran erejükön felül – ennek az elvárásnak. Szerencsére ez ellen viszonylag könnyen tehetünk: már az elején beszéljük meg, hogy ez egy közös „buli”, amelyet mindkét fél egyformán akar, egyforma felelősséget vállal érte, és így a terhek is egyenlő mértékben oszthatók szét. Ha megvan a konszenzus és az egyenlőség, pár vicceskedő kérdés után azok a rossz ízű poénok is elülnek majd, amelyek arra utalnak, hogy a férfi számára most aztán vége a boldog életnek – hiszen maga a vőlegény keveri majd le ezeket büszkén.
Névkérdés
Ami anyáink idejében a -né volt, az most a kötőjeles verzió – de természetesen ez sem elvárás. Egyre többen veszik fel a partnerük nevét a sajátjuk mellé, és nemcsak a nők, hanem gyakran a férfiak is. (Sokáig a férfi nem vehette fel a házastársa nevét, ezt a törvényt 2002-ben módosították.) Sokan megtartják születési nevüket (is), főleg, ha az a név különlegesebb, mint a házastársé, vagy mert a karrierjük olyan pontján állnak, hogy a nevük már a védjegyükké vált. Ha erre az opcióra esne a választás, lehet, hogy érkezik pár fejcsóválás és értetlenkedő komment, de ez aztán tényleg olyasmi, ami miatt senkinek nem tartozunk elszámolással. Ahogy egyébként azzal sem, ha éppenséggel úgy döntünk, hogy mégis -nék leszünk. Mindenki döntse el maga, hogy a saját feminizmusfelfogásába mi fér bele.
Szerző: Tóth Orsi Fotó: Getty Images
A teljes cikket keresd a Marie Claire 2022/1-es számában.
