AHamupipőke mostohaanyjánál kevés elvetemültebb figurát ismerünk a meseirodalomból, és ő csak egy a sorban. A mostohák renoméját alaposan megtépázták az elmúlt évszázadok meséi és irodalmi alkotásai, és különös módon ezzel a megítéléssel a mai napig együtt kell, hogy éljenek azok, akik nem (csak) a saját gyereküket nevelik. Többé-kevésbé még ma is azért küzdenek, hogy megszabaduljanak állandó jelzőjüktől, a gonosztól. Engem meglepett, hogy a polgári törvénykönyvben szerepel a mostoha kifejezés. És az is, hogy mind a mostohagyerekeknek, mind a mostohaszülőknek vannak jogaik és kötelességeik a pozíciójukból adódóan. A mostoha tehát nemcsak a Grimm fivérektől ránk maradt rossz emlék, hanem jogi kifejezés is.
A hétköznapi nyelvben inkább szitokszó, vagy finomabban fogalmazva: van némi negatív felhangja. Nincs viszont igazán általánosan elfogadott alternatívája. A nevelőszülő, ami működhetne, azonnal kavarodásra ad okot, hiszen Magyarországon nevelőszülői hálózat működik az állami gondozásban lévő gyerekek családban történő elhelyezésére, vagyis a nevelőszülőségfoglalkozás is. Ez egy rés tehát a magyar nyelvben, ami talán még egy lapáttal rátehet a mostohák amúgy sem könnyű helyzetére. Pedig hány olyan háztartás van itthon és a nagyvilágban, amelyben felnőttek olyan gyerekeket (is) nevelnek, akiket nem ismernek feltétlenül a születésük pillanatától kezdve. A házasságok, illetve a közös gyerekkel rendelkező párok kapcsolatai évről évre több esetben végződnek válással, ennek pedig természetes velejárója, hogy összekeverednek a rokoni szálak, és mind több mozaikcsalád jön létre.
A gyerek az első
Egyszer én magam is randiztam egy olyan férfival, akinek már volt egy gyereke. A megismerkedésünk utáni első időkben a kisfiú soha nem szólt hozzám közvetlenül, hanem egyes szám harmadik személyben beszélt rólam az apjának. Megkérdezte például, hogy „ő mikor száll ki az autóból?”. Elég mostoha érzés volt, és az is, hogy az apukája ezekben a helyzetekben – valahol érthető módon – csak a gyerek érdekeit nézte. Amikor hárman voltunk, ő száz százalékban apuka volt, én pedig sokszor azt éreztem, hogy zavarok. Ma persze úgy látom, hogy férfi ezt rosszul csinálta, hiszen közben háztartások millióiban sikerül olyan egyensúlyt teremteni, amelyben mind a felnőttek, mind a gyerekek jól érezhetik magukat. Egyre inkább elfogadott, hogy ez (is) a világ rendje, és hogy a mozaikcsaládoknak is van egy olyan dinamikája, amelyben szülők és nem saját gyerekeik között is összhang teremtődhet.
Látni a YouTube-on olyan videókat, amelyekben gyerekek meglepetésként azt kérik a nevelőapjuktól, hogy felvehessék a nevét, vagy egyenesen arra kérik, fogadja őket örökbe, és hivatalosan is legyen ő az igazi szülőjük. Ezek általában persze olyan helyzetek, amelyekben a vér szerinti szülő eltűnt vagy csak hevenyészett módon van jelen a gyereke életében. Olyan gyerekek, akik előbb-utóbb felismerik, hogy kik is az igazi szüleik. De nemrég egy olyan videót is láttam, amelyben egy apa az oltár elé kísérte a lányát, de útközben megálltak a lány nevelőapjánál is, és az édesapa javaslatára a menyasszony a másik férfiba is belekarolt, és hárman vonultak tovább. Egy ilyen gesztusban nyilván benne van sok év munkája, szeretete és elfogadása, de ékes bizonyítéka annak is, hogy mostohának lenni nem feltétlenül jelent mellőzöttséget és kitaszítottságot. Sok esetben viszont azt jelenti – különösen, ha nőkről van szó.
A mostohaság lélektana
Lisa Doodson nemzetközileg is elismert pszichológus kiemelt szakterülete a mostohaanyaság. How to be a Happy Stepmum (Hogyan legyél boldog mostohaanya) címmel nagy sikerű könyvet is írt a témában. „A gonosz mostoha elmélete a mai napig befolyásolja előítéleteinket – magyarázza ő is. – És nagyon sok nő érzi úgy, hogy ez ellen a berögződés ellen harcol.” A szakértőnek két saját gyereke van és egy 11 éves mostohafia. Négy évet szánt arra, hogy beszélgetéseket rögzítsen háromszáz mozaikcsaláddal. Elsősorban azt igyekezett kideríteni, hogy a nők hogyan érzik magukat ezekben a rendszerekben – miután tapasztalatai azt mutatták, hogy a kutatások mindig a gyerekek oldaláról közelítik meg a kérdést, a mostohaanyákkal nemigen törődik senki. A pszichológus maga is megtapasztalta az információhiányt, tulajdonképpen ez volt az első számú motivációja. „Amikor megismerkedtem a férjemmel, hirtelen mindketten mostohaszülői szerepben is találtuk magunkat. Kutakodni kezdtem, tanácsokat kerestem, hogyan tudnám jól definiálni ezt a kapcsolatot, és határokat szabni benne, de semmit sem találtam. Pszichológusként és mostohaszülőként is szerettem volna utána járni a mellőzött szülői szerep lélektanának.”
A mostohaanyákat végül négy csoportba osztotta: az elsőbe azokat, akik mostoha- és saját gyerekkel is együtt éltek, a másodikba azok kerültek, akik csak nevelt gyerekekkel éltek együtt, sajátjuk nem volt. A harmadik kategória tagjainak nem volt saját gyerekük, a nevelt gyerekükkel pedig nem éltek együtt, csak időnként találkoztak. A negyedik csoportba azokat sorolta, akiknek volt saját gyerekük, nevelt gyerekükkel pedig csak bizonyos napokon találkoztak. Arra jutott, hogy az első kategóriába tartozó nők körében volt a legjellemzőbb a depresszió. „Nekik igazán sok mindennel kell megküzdeniük” – mondja a szakértő, de azt is hozzáteszi, hogy mögöttük a sorban mindjárt ott vannak azok a mostohaanyák, akiknek nincsen saját gyerekük. Az ő szerepük sokszor nem is tisztázott: kik ők, inkább anyák, vagy inkább barátok?
Szerző: Lami Juli, Fotó: Getty
