Nem példa nélküli, hogy egy zenekar az Eurovíziós Dalfesztivál versenyistállójából indulva nemzetközi karriert fusson be, de az ABBA 1974-es és Celine Dion 1988-as győzelme óta kevesen írták be magukat az egyetemes zenetörténelembe. Az olasz Måneskinnek ez minden szkeptikus hang ellenére sikerült: a rockbanda 2021-ben a Zitti E Buoni című szerzeményével győzedelmeskedett az európai dalversenyben, most, alig két évvel később pedig a valaha volt legsikeresebb olasz rockzenekarként emlegetik. De mégis mivel hódította meg a világot a négytagú banda?
Olasz nyelv az operán túl
A Måneskint 2016-ban Rómában alapította négy gimnazista: az énekes Damiano David, a szólógitáros Thomas Raggi, a dobos Ethan Torchio és a félig dán származású basszusgitáros, Victoria De Angelis, akinek ötlete alapján keresztelték az együttest erre a különös hangzású névre, amely dánul holdfényt jelent. Eleinte (illegális) utcazenélésből igyekezték fenntartani magukat, azután jelentkeztek az olasz X-Faktorba, amelyben a dobogó második fokáig jutottak, és amely országos ismertséget hozott nekik. Számos kislemezük, majd 2018-ban első stúdióalbumuk is megjelent, és már az eurovíziós szereplésük előtt több mint egymillió korongot tudtak eladni hazájukban.
A Måneskin az első olyan olasz banda, amelyik az amerikai top tízes listára felkerült, sőt, jelenleg az USA legkedveltebb rockzenekarának számít. És bár első Grammy-jelölésüket a múlt hónapban nem váltották díjra, elmondhatják magukról, hogy Mick Jagger és Iggy Pop is elismerően nyilatkozik róluk, Angelina Jolie akkora rajongójuk, hogy lányával, Shiloh-val ellátogatott egy római koncertjükre, a Coldplay frontembere, Chris Martin pedig meghívta őket reggelizni. „Bizony, Dakota (Dakota Johnson színésznő, Chris Martin párja – a szerk.) sütött nekünk tojást, és Sean Penn is ott volt. Szédítő volt” – dicsekedett a frontember tavaly az NME zenei szaklapnak. Ám a nyílegyenesen felfelé ívelő karrier és az A-listás rajongótábor ellenére is sok kritika éri őket hazájukban. „Olaszország két részre szakadt – mondta Damiano nevetve. – Az egyik oldal szuper büszke ránk, a másik rohadtul gyűlöl minket.” Az olasz közbeszéd tárgya, hogy a négy huszonéves fiatal szép külseje mögött nincs érték, sokan – jellemzően az idősebb generációk – pedig ágálnak az ellen, amelyet a banda hozhat a nemzetnek, nevezetesen azt, hogy modernizálja Olaszország imázsát. Pedig pozitív hatásuk számokban is mérhető: az Eurovízión aratott győzelmük után 56 százalékkal nőtt meg az olaszul tanulni vágyók száma a legnépszerűbb nyelvtanulási alkalmazáson, a Duolingón, ennek elismerésére Róma polgármestere 2021-ben a város legrangosabb kitüntetésével, a Lupa Capitolinával ajándékozta meg őket. Akkora tragédia lenne hát, hogy a világ fiataljai nem feltétlenül Verdi és Puccini áriáival, hanem a Måneskin slágereivel azonosítják az olasz nyelvű zenét? „A mi generációnk nem érez késztetést arra, hogy mindent felcímkézzen – magyarázta Damiano. – Csak élvezni akarják a zenédet, és követni téged, bármit is csinálsz.”
Ugyanakkor sokan megkérdőjelezik a zenekar hitelességét is, mert sem a tagok, sem a dalok nem illenek bele abba a skatulyába, amelyet a rock megkövetelne magának. Erre ők azt felelik, hogy ennek a zenei stílusnak épp az a lényege, hogy nem muszáj megfelelni a társadalmi elvárásoknak. „Figyelmen kívül kell hagyni ezeket a mesterkélt szabályokat, csak önmagadat kell adnod – nyilatkozták januárban a The Guardiannek. – Nem gondoljuk, hogy az igazi rockzene a szex, a drogok és a rock’n’roll életstílus sztereotípiáiról szól. Sokkal inkább szól az önkifejezésről és a kreatív szabadságról.”
Szabad a csók
És talán a sikerük ebben is keresendő: bámulatos érzékenységgel tapintottak rá korunk szociokulturális pulzusára, és hogy annak mindig megfelelve, de sosem megalkudva hirdetik az elfogadás, a szabadság és a szeretet eszméit. Semmi meglepő nincs ebben, ha azt vesszük, hogy eleve az LMBTQ-közösség legnagyobb eseményén, az Eurovíziós Dalfesztiválon mutatkoztak be a kontinensnek. Akkori nyertes dalukkal a másság ünneplése mellett a kitaszítás ellen szónokoltak, de a többi szerzeményükből is hasonló gondolatok tükröződnek – gyakran igencsak szókimondó köntösben. Hab a tortán, hogy úgy tűnik, mindez nem puszta reklámfogás.
Tavaly áprilisban például, az orosz–ukrán háború kitörése után néhány héttel a világ egyik legnagyobb színpadán, a Coachella fesztiválon Damiano előbb elszavalt egy részletet Charlie Chaplin A diktátor című filmjéből, majd „Szabad Ukrajnát! Baszódjon meg Putyin!” felkiáltással zárta mondandóját, és ugyanitt elénekelte Britney Spears Womanizer című számát. Ezután májusban a zenekar Lengyelországban koncertezett (abban az országban, ahol a felmérések szerint európai viszonylatban a legrosszabb helyzetben vannak az LMBTQ-közösség tagjai), a fellépés közepette pedig a frontember egyszer csak szájon csókolta bandatársát, Thomast. Legutóbb év elején csapták ki a biztosítékot bizonyos körökben, amikor új lemezük, a Rush! megjelenését azzal ünnepelték, hogy mind a négyen összeházasodtak egymással – az örök hűségre tett esküjüket Alessandro Michele, a Gucci egykori kreatív igazgatója hitelesítette. Tették ezt is azért, mert feladatuknak érzik a társadalmi felelősségvállalást; a 21. század szexuális forradalmában azzal vesznek részt, hogy egytől egyig erős sminkben, hagyományosan nőinek ítélt (és jellemzően hiányos) öltözékben (magas sarkú cipőben, csipkeneglizsében, estélyi ruhában) lépnek színpadra, vörös szőnyegre vagy bármilyen kamera lencséje elé. „Rengeteg rajongónk számolt be arról, hogy segítettünk a szexualitásuk megélésében vagy az előbújásukban – büszkélkedett Damiano az NME-nek. – És kaptunk üzeneteket fiúktól, hogy »nektek köszönhetően most már nyugodtan merek sminket és körömlakkot viselni«. Mindezek semmiségnek tűnhetnek, pedig nagyon nagy dolgok olyasvalakinek, aki fél vagy bizonytalan. Hirtelen lesz valamije, amiből erőt meríthet.”
Szerző: Galambosi Eszter
