2019-ben a NASA bejelentette, hogy megvalósítja az első „tisztán” női űrsétát Christina Koch és Jessica Meir űrhajósok részvételével, majd rövid időn belül le is fújta az akciót, amikor kiderült, hogy nincsen elég űrruhájuk, ami megfelelne a női méreteknek. Az eset akkora port kavart, hogy még Hillary Clinton is reagált rá: Twitter-üzenetében nemes egyszerűséggel arra szólította fel az az amerikai űrügynökséget, hogy akkor „készítsenek még űrruhát”. A NASA végül így is tett, a frissen legyártott női szkafander pedig lehetővé tette, hogy Koch és Meir hétórás sétát tegyenek a Nemzetközi Űrállomáson, az elsőt, amelyen ha nem is kizárólag, de túlnyomórészt női asztronauták vettek részt. A történelmi pillanatot beárnyékolja, hogy az egész tulajdonképpen csak véletlenül alakult így: korábban meghiúsult a rakétakilövés, amellyel két másik űrhajóst juttattak volna az állomásra, a NASA így végül beugrósként mozgósította a két női kollégát.
A történet egyáltalán nem egyedi, de nagyon jól illusztrálja, hogy a hátrányos megkülönböztetés még az olyan impozáns tudományos szervezeteknél is megtörténhet, mint a NASA. Persze nem tudatos diszkriminációról van itt szó, hanem valamiről, ami bizonyos szempontból ennél is veszélyesebb, ugyanis még tudomást sem hajlandó venni a nők létezéséről. Egyszerűen csak elfeledkeztek róla, hogy a világ lakosságának fele egy radikálisan másképpen működő testben él, mint azok, akiknek igényei mentén a világot építjük.
Ember = férfi
Az alapértelmezett ember 175 centi, hetven kiló, harminc-negyven év közötti és férfi. Pontosan ilyen paraméterekkel készítik el a töréstesztekhez alkalmazott bábukat, ezekben a számokban gondolkodnak, amikor a köztereinket, a könyvespolcainkat vagy a leghétköznapibb használati tárgyainkat tervezik. És ami talán még ijesztőbb, hogy ugyanígy a férfi testből indulnak ki, amikor a gyógyszereinket és más létfontosságú egészségügyi eszközeinket fejlesztik. Caroline Criado Perez a Láthatatlan nők című, 2019-es könyvében elképesztő alapossággal járja körül a témát és magát a jelenséget, amely mögötte húzódik: a nemek közötti adatszakadék (gender data gap) problémáját. A gond ugyanis az adatoknál kezdődik, hiszen még mindig rendkívül ritka, hogy bármilyen tervezési vagy fejlesztési folyamatnál nemek szerint szétválasztott adatokat gyűjtenének és használnának, már ha egyáltalán hajlandóak nőket is vizsgálni. Az egészségügyben például a nők kifejezetten macerásnak számítanak. A hormonok mindent megkavarnak, és nagyon nem mindegy, hogy a ciklusuk milyen szakaszában vizsgálják a női kísérleti személyeket. De ugyanúgy nemi különbségek fedezhetőek fel a tüdőkapacitásban és a szív alapvető működésében is – Perez rámutat például, hogy az azonos mennyiségű cigarettát szívó nők és férfiak között az előbbieknél húsz-hetven százalékkal nagyobb a tüdőrák kockázata. A nők esetében jóval nagyobb a valószínűsége az autoimmun betegségek kialakulásának (egyes kutatók szerint azért, hogy a várandósság alatt gyors immunválaszokat adhasson a szervezet), de sejtszinten is vannak különbségek a két nem között.
Bár elsőre talán úgy tűnik, hogy a formatervezésben nincs ekkora kockázat, ott is súlyos hátrányokat okoz a nőknek ez a férfiközpontú hozzáállás. Jó példa erre az űrruhák esete, de ugyanúgy gyakori, hogy a rendőri egyenruhák és – ami még fontosabb – a golyóálló mellények sem passzolnak megfelelően a nőkre. A biztonsági öv nem olyan biztonságos, ha egy nő ül az autóban, sőt, maga az autó sem, hiszen a tervezés során a férfi utas épségét tartották szem előtt. Kevesebb esélye van a női zongoristáknak a virtuozitásra, mert kisebb kezükkel nehézkesebben érik át a billentyűket – ahogy a kerti szerszámok és az olyan hétköznapi tárgyak is, mint a mobiltelefonok, méretüknél fogva kényelmetlenségeket okozhatnak a nőknek. Ha nem is fogalmazódik meg bennünk, hogy ez a férfiak igényeire épülő tervezési-fejlesztési folyamatok végeredménye, nőként szinte mindennap egy kicsit többet kell küzdenünk és többet kell bosszankodnunk, mint a férfiaknak.
A kényelmetlenségtől az életveszélyig
Mindezt hús-vér nők személyes beszámolói is alátámasztják. Nem reprezentatív kutatásunkban arról kérdeztük a nőket, hogy nekik milyen használati tárgyak okoznak bosszúságot vagy milyen terekben, helyzetekben nem érzik magukat komfortosan nőként, és a válaszaikból úgy tűnik, Perez könyvének minden sora mögött valódi, égető problémák húzódnak. Az egyik legtöbb panasz a biztonsági övekre érkezett: „Nagy mellem van, ezért állandóan bénázom a biztonsági övekkel: gyűrjem be a mellem alá vagy hagyjam, hogy bevágjon? – fejti ki dilemmáját a 42 éves Márta. – Sehogy sem kényelmes… Így végül általában csak idegesen húzogatom és rendezgetem az egész utazás alatt.” Sok nőnek okoz nehézséget az áruházak túl magas polcainak elérése, de a harmincéves Annának egy másik bútordarabbal is meggyűlt a baja: „Otthonról dolgozom, szinte egész nap a laptop előtt kell lennem, ezért szerettem volna egy jó íróasztalt, hogy kényelmes pozícióban ülhessek. 157 centi vagyok, szóval elég sokáig kellett válogatnom, mire végre találtam megfelelő magasságú asztalt.”
A hétköznapi bosszúságoknál sokkal több problémát tartogatnak a nők szükségleteit figyelmen kívül hagyó közterületek. A nem megfelelően kivilágított utcák, a rosszul elhelyezett buszmegállók jelentősen rontják a nők biztonságérzetét, és kifejezetten veszélyesek lehetnek számukra, pedig a megoldás egyszerű lenne: éjjel-nappal forgalmas, jól átlátható helyekre kellene tenni a tömegközlekedési eszközök megállóit, biztonsági kamerák helyett több biztonsági őrt alkalmazni a zűrös környékeken és odafigyelni a megfelelő köztéri világításra. A világ egyik legnépesebb városában, az indiai Mumbaiban például a nők fele nem rendelkezik saját beltéri mellékhelyiséggel, az utcákon pedig nincsenek ingyenesen használható női mosdók – miközben a közelmúltban több ezer ingyenes piszoárt létesítettek. Egy 2015-ös kutatásból kiderült, hogy a Mumbai legszegényebb negyedeiben élő nők 12,5 százaléka kénytelen éjjelente, a szabad ég alatt üríteni a székletét – kitéve magukat a kockázatnak, hogy sok férfi direkt az ilyen (a nők által köztudottan vécének használt) területeken vadászik, hogy aztán kukkolja, zaklassa vagy akár megerőszakolja őket.
A cikk szerzője Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című kötetének fordítója.
Fotó: Getty Images
A teljes cikket elolvashatod a Marie Claire 2023/2. lapszámában!
