Törékeny, csinos nő, aki végtelen kedvességgel és ugyanolyan határozottsággal intézi az ügyeit. Hihetetlen kapcsolatrendszerrel bír, és egy jó ügy érdekében jó érzékkel hozza össze az egymást támogató, egy hullámhosszon működő embereket. Szalonjai híresek a budapesti értelmiség körében, ahol nemcsak kitűnő háziasszony, de a beszélgetések okos moderátora is. Pozitív energiáit az elmúlt években a Hősök Tere Kezdeményezésben kamatoztatja, életküldetésének tekinti, hogy az együttérzés társadalmi normává váljon Magyarországon.
Mire emlékszel vissza a gyerekkorodból, ami arra utalt volna, hogy belőled egyszer újságíró, kommunikációs szakember lesz?
Nagyon szegény családból származom Miskolcról. A szüleim nem voltak diplomás emberek. Arra emlékszem, hogy kislányként Kertész Zsuzsa bemondót bámultam a tévében, és mint egy istennőre néztem fel rá. Sokszor álltam a konyhaszekrény ajtaja előtt, és őt utánoztam vagy szavaltam. Bennem már akkor megvolt a vágy, hogy tévézni szeretnék. De az akkor és később kamaszként, majd fiatal felnőttként is elérhetetlen álomnak tűnt.
Hogyan sikerült kitörni abból a közegből, ahová születtél?
Iszonyú kemény küzdelemmel, teljesen egyedül sikerült kitörni. Ettől úgy érzem, megkeményedtem. Az Államigazgatási Főiskolán szereztem meg az első diplomámat munka mellett, sokat ingáztam Miskolc, Budapest, Nyíregyháza és Veszprém között. A ’90-es évek elején, amikor aki csak tehette, vállalkozott, én is megalapítottam a saját vállalkozásomat, ami elég jól ment: gyerekruhákat varrtunk, és kereskedtünk néhány női ruházati termékkel. Az akkori munkám kapcsán, egy véletlennek köszönhetően ismertem meg a gyermekem édesapját, egy francia üzletembert. Neki sokat meséltem az álmaimról, ő pedig elmesélte ezt a közös barátainknak. Szerencsémre. A közös barátok hívták fel a figyelmemet arra, hogy a Magyar Televízió indít egy posztgraduális képzést, amelyre rögtön jelentkeztem. Több mint 2500-an felvételiztünk, és az ötfordulós felvételi vizsga után húsz jelentkezőt vettek fel. Néhányunkat már a negyedik forduló után.
Elégedett voltál ezzel a képzéssel? Azt kaptad, amit vártál?
Addigra már megtanultam, hogy nemcsak a frontálisan leadott tananyag a lényeg, hanem az, amit kihozok az egész lehetőségből. Abból is rengeteget tanultam, ami nem volt annyira jó. Az elején megkérdezték, hová akarok gyakorlatra menni, én azonnal rávágtam: Kepes Andráshoz. Aztán újra megkérdezték: hová máshová, mert hozzá nem tudnak helyet biztosítani. Nem volt könnyű a közelébe férkőzni, elég zárt világ vette körül. Végül kilenc hónap utánajárással, kitartással sikerült bekerülnöm hozzá gyakornoknak. Megtanultam megküzdeni így is azért, amit igazán szeretnék. A tévézés elején gyakran dobtak be a mélyvízbe, sokat izgultam, szorongtam, de közben erre vágytam, ezért élveztem és sokat tanultam.
Meddig tartott a tévés karriered? Mire vagy a legbüszkébb belőle?
Több mint 15 évig dolgoztam a tévénél. Mindenre büszke vagyok, az egész tévés pályára, amit bejártam. Mindenhol sikerült értéket teremtenünk. A csúcs talán az Este című műsor volt, amely 2002-ben indult, Simon Andrásnak és Kardos Ernőnek köszönhetően. Másfél év működés után Pulitzer-emlékdíjat is kaptunk. Hankiss Elemér akkor azt írta rólunk, hogy ez az a műsor, amely nincs belekódolva a magyar televíziózásba. Európai színvonalú műsor volt. Tizenhat órákat is dolgoztunk naponta, de nagyon szerettük, és remek csapat voltunk.
Miért hagytad abba a tévézést?
Mert lejárt. Nálam belül mindenképpen. És az audiovizuális tartalomgyártás is intenzíven változik, amelynek a terepe már nem feltétlenül a televízió. De volt ennek személyes szála is. Azt vettem észre magamon, hogy az energiáim nagy részét már nem maga az alkotás vitte el, hanem a folytonos küzdelem. Több lett körülöttünk a rombolás, mint az építkezés. Azt is éreztem, hogy egy nagyon zárt világban működöm. Kilépve abból úgy éreztem, aki újságíróként csak tévézik vagy rádiózik, torz képet kap a világról. 2009-ben léptem tovább, életemben először pályáztam, a Figyelő, majd a Figyelőnet főszerkesztői pozíciójára adtam be a jelentkezésemet. A Figyelőnet főszerkesztőjének választottak ki.
Az online műfaj teljesen más kihívás, mint a klasszikus televíziózás. Akkor már képben voltál az online világról?
Ahhoz képest, amit tudnom kellett volna, nagyon keveset tudtam. Az Estében már próbáltam honlapot indítani, de az a Figyelőnethez képest csak gyerekjáték volt. Viszont nagyon izgatott ez a világ, és elkezdtem megtanulni. Sok olyan emberrel találkoztam, akik értettek hozzá. Ahonnan csak lehetett, összeszedtem az információkat, a tudást. A Figyelőnetnél az volt az érzésem, hogy a kollégák másodrangú munkatársaknak érezték magukat a printes újságírók mellett, pedig szuperek voltak szakmailag és emberileg is. Valahol belül leginkább azt akartam elérni, hogy becsüljék önmagukat. És remélem, energiát, hitet sikerült adnom az FN-es munkatársaknak, egy újabb nagyon klassz csapatnak.
Mennyi ideig tartott ez a stáció?
Két évig. Az átszervezések miatt döntöttem így. Ekkor már tanítottam a CEU Business School reklám-média-marketing kurzusain. A tanítás mellett cégek is megkerestek, hogy tanítsam meg a vezetőiknek, hogyan szerepeljenek jól a médiában. Korábban a saját elégedetlenségem miatt fejlesztettem magam, a gyakorlati tudásom mellé tanultam pszichológiát, mozgásterápiát is. Így vált tréner belőlem. Úgyhogy az addigi „mellékállásomból” főállás lett, megalapítottam a saját cégemet, amelyben azzal foglalkozom, hogyan kommunikáljanak mások hitelesen, hatékonyan, önazonosan. Segítek nekik abban, hogy ki merjenek állni mások elé beszélni. Emellett a már évek óta működő és saját lakásomban szervezett szalonjaim érdekessé váltak nagyvállalatok számára is. A szalonban izgalmas, ám addig egymás számára ismeretlen emberek találkoznak és beszélgetnek egymással, de a cél a kisközösség építése. Mert kisközösségeket építek. Erre vannak bevett „módszereim”.
Az elmúlt években a Hősök Tere kapcsán ismernek az emberek. Ennek a kezdeményezésnek kívülről úgy tűnik, Magyarországon te vagy az arca, a motorja.
Négy éve éjjel-nappal ezzel foglalkozom, a Hősök Terével kelek és fekszem. A nap 24 órájában ott van bennem, teljesen átalakította az életemet. Úgy érzem, minden, amit eddig csináltam, azért volt, hogy most ez legyen a dolgom. Ez is egyfajta közösségépítés, arra szeretnénk rábírni az embereket, hogy nap mint nap merjenek kritikusan gondolkozni, kiállni és tenni másokért. És hogy képesek legyünk észrevenni, milyen rejtett mechanizmusok befolyásolják a viselkedésünket úgy, ahogy talán nem is szeretnénk. Azon vagyunk, hogy tudatosítsuk és átformáljuk ezt a működési mechanizmust. Mert olyan országban szeretnénk élni, ahol az együttérzés társadalmi norma.
Ezek szerint most ez a munkád. Hivatalosan is közösségépítő lettél?
Három évig napi 10–12 órában önkéntesként, fizetés nélkül vezettem a Hősök Terét, hajtott a hit, elszánt voltam. Viszont nem maradt időm és energiám a saját cégemmel foglalkozni, és a tartalékaimat is kezdtem felélni. Úgy döntöttem, kiszállok, és a boarddal együtt kerestünk valakit a helyemre. Végül ez nem sikerült, ezért úgy döntöttem, maradok. Azóta kapok fizetést. A Hősök Terénél ez nem szokványos dolog, négyen vagyunk csak alkalmazottak, a többség – hetvenöt ember – önkéntesként dolgozik velünk.
Hogyan lehet számon kérni, fegyelmet tartani, ha nincs anyagi motiváció?
Nehéz, de akkor is tudunk számon kérni az önkéntesektől, ha nem kapnak fizetést. Így tettem magammal is pár évig. Szerződést kötünk, amelyet be kell tartani, csak a szerződésszegésnek nincsenek anyagi következményei. Fantasztikus önkéntes társakkal dolgozunk együtt, akik büszkék arra az értékre, amit együtt hozunk össze. Munkatársak és önkéntesek együtt építjük ezt az ügyet.
Hogyan tudjátok fenntartani bennük a lelkesedést?
Amikor elindult a Hősök Tere Kezdeményezés, az első fél év projektidőszak volt, ezt mindenki tudta. Belátható volt a projekt vége, az önkéntesek könnyebben tettek bele energiát. A lelkesedés kezdeti hőfokát nem lehet folyamatosan fenntartani, azóta letisztult a csapat. Akik gyors lángon égtek, kipörögtek, vagy néha egy-egy meghatározott időszakra visszapörögnek, és jönnek újak is. Ha valaki önkéntes feladatot vállal, ismernie kell önmagát ebből a szempontból is. Mi is igyekszünk kiismerni őket, és olyan feladatokat bízni rájuk, amelyek a legjobban illenek a személyiségükhöz.
Hogyan ismerkedtél meg Philip Zimbardóval, aki a hétköznapi hősiesség alapelveinek megalkotója és a Hősök Tere Kezdeményezés társalapítója?
Halácsy Péter, a Prezi társalapítója ismerkedett meg Zimbardóval egy konferencián San Franciscóban. Olyan nagy hatással volt rá Philip, hogy meghívta Budapestre. Zimbardo nevét az elhíresült stanfordi börtönkísérlete kapcsán ismerik az emberek, amely valójában azt mutatta meg a világnak, hogy bárkiből kihozható egy gonosz ember. Az amerikai szociálpszichológus ma már azt kutatja, egy átlagosan rossz emberből hogyan hozható ki jobb. Az elmúlt ötven év szociálpszichológai tudásából felépített egy modellt arra, hogyan lehet a negatív hozzáállást, a közönyt a világhoz és egymáshoz megváltoztatni. Halácsy Péterrel 2011-ben kezdtünk el beszélgetni arról, mit tehetnénk. De jó ideig mi is csak vártunk egymásra. 2013-ban végül Zimbardo eljött Magyarországra, én pedig szerveztem egy nagyobb szalont. Zimbardo 200 ember előtt fantasztikus, inspiráló előadást tartott. Itt kezdődött el másodszor a történetünk.
Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?
Felemelő érzés látni, amikor egy tréningen, egy workshopon vagy bármilyen más rendezvényünkön leesik a tantusz az embereknek. Amikor rájönnek arra, hogyan lehet másképp gondolkodni, cselekedni, mint ahogy azt addig tették. Az utóbbi időben sokat foglalkozunk az előítéletességgel. Ez az egyik legégetőbb kérdés a mai magyar társadalomban. Hogyan lehet csökkenteni az előítéletességet? Nincs erre kész recept, de az biztosan használ, ha például egyenrangú félként beszélgetsz azzal, aki iránt előítéletet érzel. És van még néhány javaslatunk. Sok ilyen helyzetet generálunk tréningeken, workshopokon, ahol a résztvevők a saját bőrükön tapasztalják meg, hogyan működik a közöny, az előítélet, és ezen hogyan változtathatunk mi magunk.
Mi az, ami a legnehezebb a tevékenységeid közül?
Az adománygyűjtés. Nekem nehéz feladat az, hogy pénzt kérjek. Pedig magánszemélyek és vállalatok adományaiból és a tréning-szolgáltatásainkból tartjuk fenn magunkat, nem pályázunk sem állami pénzekre, sem uniós forrásokra. Így is szeretnénk távol tartani magunkat a pártpolitikától. Emellett a pedagógusok is fizetnek egy jelképes összeget a tréningekért, de ez a költségvetésünknek csak nagyon kis részét teszi ki.
Tíz év viszonylag belátható idő. Hol látod magadat tíz év múlva?
Azt feltételezem, hogy tíz év múlva a Hősök Tere már mozgalommá növi ki magát, és valaki más segítségével építjük tovább a hétköznapi hősiesség mozgalmát. Idővel szeretném átadni a terepet valakinek, aki a mostanihoz képest más dimenzióba képes eljuttatni a szervezetünket. Szerintem ez így van jól. Bármennyire is a motorja vagyok a csapatunknak, nekem is vannak korlátaim. Ezt fontos értenem, éreznem, és el kell tudnom engedni azt, amit felépítettünk. De sosem tűnök el a Hősök Teréből, amíg élek, mindig támogatni fogom anyagilag és a munkámmal is a szervezetünket. Emellett szeretnék újra szalonokat szervezni, és a saját vállalkozásommal is foglalkozni.
