Néhány napja a barátaimmal a Jurányi kertjében ücsörögtünk és arról beszélgettünk, vajon Morgan Freeman tényleg zaklatta-e az őt megvádoló nőket. Persze egyikünk sem akarta megkérdőjelezni az áldozatok igazságát, csak azért mégis… Freeman olyan szimpatikus, meg milyen jó volt már A remény rabjaiban. Ki gondolta volna pont róla! A bölcs istent (A minden6ó) és a jószívű haldoklót (A bakancslista) alakító színészről sokkal nehezebb elképzelni, hogy fiatal színésznők fenekét markolászta, mint mondjuk Kevin Spacey-ről, akinek pont egy pedofil megformálása hozta meg a világhírt. Pedig ettől még pont ugyanannyira megtehette Freeman is.
Nagyon hasonló mechanizmust látunk működni Jennifer Fox megrázó erejű filmjében, a The Tale-ben is, ahol két elsőre baromi szimpatikus, sőt, gyönyörű szép emberről derül ki, hogy pedofilok. A kislányt macskaként magához édesgető nőt a fakó ausztrál szépség, Elizabeth Debicki alakítja, a 13 éves gyereket megerőszakoló férfit a gimis focikirály, a sármos Jason Ritter. Fox önéletrajzi történetében a szörnyetegek gyönyörű álarcot viselnek, álszeretetet és önző figyelmet ajánlanak a szexért cserébe, és talán pont ez az oka annak, hogy a gyerekként megerőszakolt Fox csak jó néhány évtizeddel később jön rá, hogy mindvégig gyerekkori szerelemmé szelídítette egykori edzői brutális tettét.
A szociálpszichológiában már régóta ismert, hogy bizonyos pozitív tulajdonságokat hajlamosak vagyunk kiterjeszteni. A holdudvar hatásnak nevezett jelenség értelmében a szép embereket erényesnek, a tehetségeseket jóságosnak látjuk, anélkül, hogy bármennyire is ismernénk valódi jellemüket. Ez hatványozottan működik a híres emberek esetében, akiket általában csak munkájuk alapján tudunk megítélni, hírnevük miatt mégis van egy olyan csalóka érzésünk, hogy jól ismerjük őket. Ezért úszhatta meg olyan sokáig a tehetséges Woody Allen, ezért hitetlenkednek most az emberek a többnyire jóságos karaktereket alakító Morgan Freemant érő vádak hallatán és ezért sikkadt el a jóképű Affleck-testvérek ügye szemben mondjuk a sem szimpatikusnak sem szépnek, (és a hollywoodi értelemben véve sem igazán ismertnek) nem mondható Harvey Weinsteinnel.
Az „ami szép, az jó is” paradigmája (és az „aki tehetséges, az jó is”) olyan mélyen belénk van írva, hogy bármilyen nevetségesnek is hangzik, igenis szükséges megerősíteni: a gyönyörű, szimpatikus, tehetséges, zseniális emberek is képesek lehetnek a legkegyetlenebb szörnyűségekre. Az ellentmondásos tanai miatt legendássá vált Cesare Lombroso annak idején azt állította, léteznek jellegzetes „bűnöző arcvonások”, és mondanom sem kell, hogy a munkájában körülírt lapos homlokú, széles állkapcsú többnyire inkább majomszerű alakok nem számítottak kimondottan szépnek. A szimmetrikus arc ezzel szemben bizonyítottan megbízhatóságot sugároz és rokonszenvet kelt, nem véletlenül tarolnak a szép emberek az állásinterjúktól kezdve a fagyis pultig tényleg mindenhol. Szociálpszichológusok már kimutatták, hogy az általános iskolai tanárok intelligensebbnek és tanulmányi előmenetelük szempontjából ígéretesebbnek tartják a szebb kisgyerekeket, de talán még megdöbbentőbb, hogy a vonzó vándlottak kisebb óvadék ellenében kerülhetnek szabadlábra, ha pedig elítélik őket, rendre enyhébb börtönbüntetést kapnak. Ez a szép emberként áldásosnak, kevésbé szépként meg legfeljebb szimplán igazságtalannak tűnő megkülönböztetés valójában borzasztóan veszélyes lehet. Mert ha egy szexuális bűncselekmény felszínre kerül, akkor azt óriási hiba az illető nagyszerű teljesítményének vagy tökéletes arcarányainak függvényében méregetni, esetleg épp azokra hivatkozva inkább gyorsan elfelejteni.
Arra, hogy a helyzet igenis változhat, ismét a #MeToo ad reményt, még akkor is, ha az eleinte diadalmas, de mostanra sokak szerint túlbeszéltté vált mozgalom már kezd kicsit megkeseredni a közvélemény szájában. Idén áprilisban a bíróság bűnösnek találta Bill Cosby-t, akiről most leszakadt a pajzsot jelentő „Amerika családi kedvence” jelző és végre sikerült tettei és nem karrierje alapján megítélni. Így pedig akár élete végéig börtönbe kerülhet. Összecsaptak a hullámok Woody Allen és Roman Polanski feje fölött is, Kevin Spacey-nek valószínűleg ezennel véget ért a karrierje, és Morgan Freemannel is azonnal szakított két partnercége a botrány kibukását követő napokban.
Tényleg nem könnyű elfogadni, hogy azok a szépnek és kedvesnek látott arcok, akik úgy meghatottak vagy megnevettettek minket, szexuális ragadozók arcai lehetnek. Hogy gyerekkorunk kedvenc színészei kávét hordó kamaszlányok szoknyái alá nyúlkálnak, vagy azok a gyönyörű emberek, akikre annyira szeretnénk hasonlítani, képesek megerőszakolni egy kiskorú gyereket. Mert ha a szépekben, híresekben és tehetségesekben sem bízhatunk, mi marad nekünk? Lehet-e jó és igazságos az a világ, amiben társadalmunk legprivilegizáltabb, és látszólag „legjobb” emberei követnek el szexuális bűncselekményeket? Persze pocsék szembesülni ezzel, itt mégsem ezek a lényeges kérdések. Sokkal inkább az, hogy mi a fontosabb, egy dicsőített színész homlokzatának fenntartása, vagy az, hogy a szexuális zaklatás áldozatai figyelmet, elismerést és biztonságot kapjanak? Hogy megéri-e feláldozni néhány fiatal lányt azért, hogy kedvenceink továbbra is szépek és jók maradhassanak?
Fotók: Profimédia – Red Dot
