A szülés utáni depresszióról beszélni sokáig egyenesen tilos volt az édesanyáknak, hiszen azzal a szentségbe, tökéletességbe és felhőtlen boldogságba burkolt anyaság képén ejtettek volna csorbát. A kisbabája mellett gyötrődő anya tehát kizárólag „privát betegségének” hálátlan elszenvedője volt, az fel sem merült, hogy nemhogy organikus eredetű, de az egész társadalmi rend működésében gyökerező problémáról lehet szó. A szülés utáni depresszió az édesanyák közel hatodát érinti, és bár ma már sokkal több szó esik róla, dr. Frigyes Júlia pszichiáter, diplomás szülésznő és dúla szerint az anyaság démonizálásába forduló közbeszéd pont annyira árt az ügynek, mint a gyereknevelés rózsaszín álommá kozmetikázása.
Mennyire számít gyakorinak a szülés utáni depresszió?
Először is szeretnék pontosítani a fogalmat illetően: a pszichiátriai diagnosztika valójában nem ismeri a szülés utáni depresszió kifejezést, ezt inkább a köznyelv használja. A korrekt diagnózis az „érzelmi- és viselkedészavar a szüléshez kapcsolódóan”, amiben nagyon helyesen az jelenik meg, hogy a szülés után akármilyen lelki zavar lép is fel, ezt átszövi az a változás, amit a kisbaba jelenléte hoz az édesanya életében. A nyugati kultúrában viszonylag egységesen legalább 15 százalék az előfordulása.
Ez magas aránynak tűnik.
Igen, és lehetséges, hogy a valóságban akár magasabb is, hiszen sokan nem is keresnek szakmai segítséget.
Hogyan lehet meghatározni ezt a szüléshez kapcsolódó zavart?
Az egyik sarkalatos pont, hogy közvetlenül a szüléshez kell kapcsolódnia, tehát nem soroljuk ide, ha a zavar a kisbaba születését követő kilencedik hónap után kezdődik. A tünetek egyébként nem mások, mint az egyéb élethelyzetben kialakuló depresszió tünetei, csak máshol vannak a hangsúlyok, az érzelmek és irányultság középpontjában mindig ott van a gyermek világra jövetele, mint központi esemény. Itt is megjelenik a lehangoltság, az evészavar, önsértő gondolatok, de az anyaság áthatja az egész élményt. Ennélfogva az anyai érzésekkel és alkalmassággal, a saját testtel, a baba életben tartásával, jövővel kapcsolatos – esetenként kínzó – kételyek színezik a képet.
Ahogyan Ön is említette, a gyerek születése mindenképpen komoly változást jelent a szülők életében. Mikortól számít patológiásnak a változás?
Fontos megjegyezni, hogy ugyan a terhesség, szülés és szoptatás hormonálisan erősen meghatározott folyamatok, de ha ezek zavartalanul tehetik a dolgukat, akkor éppen az egészséges működés letéteményesei és nem váltanak ki negatív hatásokat.
Az életben minden, a szülés és a csecsemővel való együttlét pedig végképp pszichoszomatikus megnyilvánulás, testi és lelki vonatkozásai elválaszthatatlanok egymástól. A szülés utáni depresszióban az a kétely jelenhet meg, hogy az élet továbbadása veszélyes, fájdalmas, kerülendő. Ennek hátterében állhat gyermekkori elhagyatottság vagy elhanyagoltság, bántalmazottság, negatív élmény azzal kapcsolatban, ahogyan a testünkkel bántak, jelenbeli érzelmi-anyagi bizonytalanság, traumatikus szülésélmény, vagy mindezek szövedéke. A jó anyaságot megalapozza a pozitív élet-élményekből származó önbizalom, a bizonyosság, hogy „jó vagyok úgy, ahogy vagyok” – a kisbaba ennek az anyja által képviselt világba vetett bizalomnak teljes értékű letéteményese.
A rendelőbe ezekkel a kételyekkel összefüggő szenvedés hozza az anyákat, és ezek egyformán jelentősek, miközben az egészségestől a súlyos patológia spektrumán helyezkedik el kinek-kinek a diagnózisa, ami ennélfogva az esetek döntő többségében másodlagos jelentőségű.
Mondok egy példát: Ha valaki azzal jön hozzám, hogy nem bírja elviselni, rabszolgának érzi magát, mert a gyereke minden éjszaka felébred és meg kell szoptatni, akkor nem mondom, hogy ez nem téma, hiszen más kisbabák háromszor, vagy akár négyszer is kelnek éjszaka, hanem megpróbáljuk megfejteni, hogy számára miért nehéz elviselni ezt a tényt. A diagnosztizálás ebben az időszakban azokban a viszonylag ritka esetekben válik jelentőssé, ha az illetőnek szüksége van valamilyen pszichiátriai gyógyszerre.
Az anyaságról alkotott társadalmi kép nagyon idealizált, épp ezért azt gondoljuk, a gyerek születése csakis felhőtlen boldogsággal járhat, egy szülőnek pedig nincs oka panaszkodni. Ez hátráltathatja a szülés utáni depressziótól szenvedő édesanyák segítségkérését?
Alapvetően igen, ez valóban nehezítheti az édesanyák számára, hogy saját érzéseikkel együtt legyenek, és mindenestül elfogadják, hogy jó anyák a gyerekük számára. De én úgy látom, egy ezzel épp ellentétes vonulat is erősen jelen van: a nőkben rettegés élhet az anyasággal kapcsolatban. Az anyaságot idealizáló kép mellett – ugyanúgy többek között a média hatására – legalább ugyanennyien gondolják, hogy anyának lenni óriási lélektani kihívás és teher, és szinte elkerülhetetlen, hogy a szülés után valamilyen pszichiátriai zavar, depresszió alakuljon ki. Hogy nehéz, orvosi segítség nélkül tán lehetetlen is teherbe esni, szülni, szoptatni és nehéz kibírni ezt az egészet. Ez a kétféle nyomás együtt nehezedik a nőkre, és visszaveti annak lehetőségét, hogy bátran, egyszerűen önmagunk lehessünk és bízhassunk magunkban.
Volt egy kutatás, amiben például azt mutatták ki, hogy sokkal jobban tartanak a szüléstől azok a fiatal nők, akik elolvasták más anyukák negatív élménybeszámolóit a szüléssel vagy csecsemőgondozással kapcsolatban.
Manapság rengeteg ilyen sötét képet festő beszámolóba lehet belefutni az interneten és a médiában. Ezek gyakran többet ártanak, mint használnak. De azt sem szabad elhallgatni, hogy ezek mögött húzódik egy valódi hiány és veszteség, például, hogy jelenleg szinte egyáltalán nincsen kultúrája a női lét megélésének. Nők legalább egy generációja már biztosan hiánnyal, sérüléssel, bizonytalansággal nőtt fel, amiatt, hogy az édesanyjára sürgető nyomás nehezedett, ami arra késztette, hogy keveset legyen a gyerekével. Az a felfogás és főként testi-lelki tapasztalat, hogy a női, anyai működés mélyen megalapozott, jó és kielégítő, elveszett valahol út közben. A nők nem ritkán az első menstruációjuktól kezdve minden ciklust gyötrelmesnek élnek meg. Elhatárolódás érezhető a saját édesanyától és a női közegtől. A nők gyerekkoruktól kezdve megtanulják, hogyan lehet a munkába és a teljesítménybe ölni az érzelmi hiányt, mintegy elhárító mechanizmusként használva ezeket.
De gondolom, ezzel nem azt mondja, hogy a karrier szükségszerűen pótlék vagy akadály lehet.
Nem, dehogy! De ha egy lány kisgyerek korától csak azt tanulja, hogy ezt hogyan kell alapos munkával, küzdéssel felépíteni, miközben alig valamit tapasztal arról, hogy az intimitás, az elengedettség, a titokzatosság jó, nem pedig félelmetes, akkor mégis csak van benne igazság. Persze nagyon jó példákat láthatunk arra, hogyan tud egy nő megfelelni mindkét szerepkörben, de most arról a legalább 15 százalékról beszélünk, aki nem ennyire kiegyensúlyozott, belátó, önazonos – hogy úgy mondjam, egészséges. Ha például egy nő egy hosszú életen át azt tanulja és tapasztalja, hogy egyedül lenni, lelassulni veszélyes, ami elől a pörgésbe és társaságba menekül, akkor sokkoló lesz és szinte elviselhetetlen, amikor ott találja magát egy lakótelepi lakásban egyedül egy csecsemővel, ahol nincsenek kapaszkodók csak elvárások, és segítő közeg sehol sincs. Csődöt mond a küzdési képesség, teljesítőképesség, a harc, a munkabírás, mert az újszülött vagy néhány hetes csecsemővel egész más emberi tulajdonságok segítenek: a türelem, az önbizalom, bizalom, szeretet.
Nálunk a világ más országaihoz képest rengeteg időt maradhatnak otthon az anyukák a gyerekkel. Ez jó dolog, vagy a szülés utáni depressziónak jó ellenszere lehet, ha az anyuka hamarabb visszatér a munkahely közösségébe?
Sokszor felmerül, – akár a rendelőmbe érkező édesanyák részéről – hogy az érzelmi zavar feloldásaként jó megoldás-e visszatérni a munkához. Ez szerintem a legritkább esetben jelent megoldást: ezt a fajta magányt nem oldja, hanem értelemszerűen elmélyíti a gyermek elhagyása. Ebben az időszakban még az érzelmi krízis is valójában egy mélyebb gyógyulás lehetősége, amely rég lezárt rétegeinkkel szembesít, úgyhogy ezt a természetadta lehetőséget éppenhogy használni jó, nem pedig menekülni előle és erőszakosan visszazárni. Ha lehetőségünk van rá, hogy a szülés utáni évek a gyerekről szóljanak, az nagyon nagy áldás. Ha valakinek egy néhány hónapos gyerek mellől vissza kell mennie dolgozni, az vitathatatlanul egy kibírni való kényszerhelyzet, de szinte sosem megoldás.
Előbb említette, hogy az iskolában semmit nem tanítanak az intimitásról, nőiségről. Az például a szülés utáni depresszió szempontjából is hatékony megelőzés lehetne, ha ilyesmikről már a gyerekkortól kezdve szó esne?
Ennél jobb nem is lehetne. Ha már kislánykortól van tér beágyazódni a női közegbe, ha a lányoknak módjuk van olyan nők körében lenniük, akik elégedettek, boldogok a saját nőiségükkel, az csodálatos prevenciója mindezeknek a fentebb tárgyalt elakadásoknak. Akár az első menstruációnak is létezhetne közösségi ünneplése. Minden megoldás pozitív, ami közösségi szinten vezeti be a lányokat a nőiség témáiba, legyen szó szexualitásról vagy anyaságról. Ugyanakkor ilyesmire nagyon kevés példát látok.
Mi a környezet feladata, ha valakinél kialakult a szülés utáni depresszió?
Tulajdonképpen ugyanaz a feladata szülés után, mint szülés közben: mélységesen komolyan venni és nem minősíteni az édesanyát. Az ő hangján, az ő témáival továbbmenni, megengedni neki, hogy önmaga lehessen, ő legyen a középpontban, és a többiek segítően, beburkolóan körülvegyék őt és a kisbabát. Gyakran tapasztalom, hogy a legjobb segítő a jó párkapcsolat. Jó esetben a férfi végigkíséri az anyává válás folyamatát úgy, hogy közben elfogadja, hogy ez a nő „ügye”, amivel kapcsolatban, hiszen férfi, nincs benne alapvető értés, mégis mellette áll. „Nem ismerem ezt, amiben vagy, mégis megyek veled, vezessen az utad bárhova.” – ez az igazi segítség, nem pedig az, amikor a saját látszólagos megoldási javaslataival, elképzeléseivel jön, valójában saját szorongató érzéseinek elfedése céljával. A másik kulcsfontosságú személy természetesen az anya saját édesanyja, aki unokája születése kapcsán úgy lehet együtt a lányával, ha tisztelettel tekint annak anyai kompetenciájára, hogy azzal gyógyítóan hathat kettejük kapcsolatának árnyékos oldalaira is. Ezekhez a pozitív hatásokhoz képest csak harmadlagos a szakember jelentősége.
Pedig az anyaság olyan, amivel kapcsolatban mindenki feljogosítva érzi magát a tanácsok osztogatására…
Nagyon fontos, hogy a segítő környezet úgy legyen jelen, hogy képes legyen megtartani ennek egyensúlyát: segíteni abban, amire megkérik, és közben tiszteletben tartani és nem beleszólni abba, amit az újdonsült anya saját feje szerint tesz vagy nem tesz a gyermekével. Adjanak enni, mossák fel a követ, vagy akár ringassák el a babát, ha az anya erre kéri őket, de lehetőleg semmit ne akarjanak jobban tudni nála. Az anya, a védőnő, az anyós, az apa – senki nem vitathatja el a nőtől saját jó anyaságának a jogát. Nem azért, mert kedvesnek és udvariasnak kell lenni az anyához, hanem azért, mert az anya jó, az egyetlen jó anyja saját gyermekének, ez az alapvető igazság. És ez még a szülés utáni depresszióban szenvedő anyákra is igaz, sőt nekik, hiszen önmagukkal kapcsolatos kételyekkel vannak teli, van a legnagyobb szükségük rá, hogy a környezetük elfogadja őket jó anyának.
Beszéljünk egy kicsit azokról a szélsőséges esetekről is, amikor ez nincs így. Lehetett néha olyan hírekről is hallani, amikor a depressziós édesanya annyira elhanyagolta gyermekét, hogy tragédiával végződött az eset…
Létezik a szülés utáni pszichózis, noha ez rendkívül ritka, az említett 15 százaléknak csupán töredék része. Ilyenkor az anya és a kisbaba valóban nincsen biztonságban, a felelősség egy része máshoz kell hogy kerüljön, szaksegítségre van szükség. A környezetnek egyébként vaknak és süketnek kell lennie ahhoz, hogy egy ilyen helyzet halálesetig fajuljon. Ehhez nem kell pszichiáter szakorvosnak lenni, csak épelméjű embernek. De emiatt az ezreléknyi esély miatt nagy hiba lenne gyanakvással szemlélni az anyákat és az anyaságot. Például az egyik legsúlyosabb depressziós (de nem pszichotikus) tünet a gyermek bántalmazásával kapcsolatos kényszergondolatok megjelenése, ez nem túl ritka, ugyanakkor nagyon kínzó, szorongást keltő jelenség. A legfontosabb segítség ebben az esetben is a hiteles bizalom: annak tudása, hogy a kényszergondolat soha nem vált át cselekvésbe, a kényszerességből nem lesz pszichózis. Ugyanakkor a rendkívüli szorongás miatt ezek az anyák sokszor szakember segítségére szorulnak. Felmerül a kérdés, hogy mikor van szükség kórházi segítségre: számomra egyértelmű, hogy olyankor, amikor a rendelkezésre álló segítő környezeti erők mellett az anya nem érzi biztonságban magát illetve magát és a csecsemőt. Ezt egyébként nagyon gyakran a nő maga mondja ki. És ha egy édesanya úgy érzi, hogy kórházi kezelésre lenne szüksége, akkor az még akkor is jár neki, ha egyébként a szakértő megítélése szerint nem jelent veszélyt önmagára és a gyermekre nézve az édesanya.
Az elmúlt években sok pszichológus állította, hogy a férfiakat is érintheti a szülés utáni depresszió. Ez valóban így van?
Bizonyos szempontból igen, de én nem keverném a fogalmakat, nem terjeszteném ki ezt a diagnózist – még ha laikus, köznyelvi kifejezés is – a férfiakra. A férfiaknak egyébként bizonyos kultúrákban már régebben is fontos szerep jutott akár a szülés folyamatában is: egy törzsi szokás szerint például a férfinak kellett ordítania, hogy így terelje el a démonok figyelmét a szülő nőről. Vagy ott van a couvade szindróma, amikor a férfiaknál terhességhez hasonló, hányingerrel, fáradékonysággal, derékfájással és akár puffadással járó pszichoszomatikus tünetek alakulnak ki.
Olyan is elképzelhető tehát, hogy a férfi omlik össze a gyerek születésének hatására, de én majdhogynem ezt mondanám: a nőnek „szíve joga” a depressziós állapot, a férfi viszont valamilyen alapvető szerepének nem felel meg, ha a szülés körül összeomlik. Azt gondolom, a férfi legfontosabb szerepe ilyenkor az egész folyamat megtartása. Nem úgy, hogy betolakodik az anya szerepébe – én nem szeretem például, amikor egy férfi úgy fogalmaz, hogy „szültünk”, hiszen egyedül a nő szült. Gyakran egyébként együtt jön a férfi és a szülés utáni depresszióban szenvedő nő, ami természetes is, hiszen együtt vannak jelen ebben a folyamatban. A kisbaba pedig értelemszerűen mindig eljön a mamájával a rendelésre, hiszen ők ketten ilyenkor még nincsenek elkülönülve a valóságos létezés állapotában.
Már szó volt arról, hogy manapság sokan előre tartanak a szülés utáni depressziótól. Mivel tudná „megnyugtatni” a még szülés előtt álló, emiatt aggódó nőket?
Minden szorongás, ami a jövőre vonatkozik, valójában a múltunkról és a jelenünkről szól. Ha valaki előre szorong a szülés utáni depressziótól, akkor érdemes megnézni, hogy milyen aktuális, vagy múltbeli problémák állnak ennek hátterében. Az, hogy a szülés utáni depresszió viszonylag gyakori, még nem ok a félelemre. Ha félünk a szülés utáni depressziótól, tekintsük át, van-e olyasmink, ami ellene hat: örömteli testiségünk és szexualitásunk, szembenézésre való hajlandóságunk a fájdalommal, intim párkapcsolatunk, kommunikatív kapcsolatunk az anyánkkal, barátnőink, örömet adó hivatásunk, humorérzékünk, hitünk abban, hogy a világ nagyjából jó és mi is nagyjából, úgy ahogy vagyunk, jók vagyunk. És ha hibádzik ebből valami (és persze mindig hibádzik), akkor ne a valamikori közeli-távoli jövőben esedékes szülés utáni depressziótól tartsunk, hanem álljunk meg, nézzünk rá ezekre, és lássuk a hiányainkat is, meg azt is, amink van, és törődjünk bele, hogy nagyjából-egészében a gyerekünk is ugyanezeken fog végigmenni.
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben is!
