A munkám a szenvedélyem: Pásztor Anita divattervező

2019. október 28. |

Minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélyük. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük értékeléséhez, átalakításához. Ismerkedjetek meg Pásztor Anita divattervezővel.

Ruhatervezés és jogi pálya. Két teljesen különböző szakterület, amelyekhez más-más képességekre van szükség. A tervezés a kreativitás megéléséről szól, míg a jogászok elsősorban szellemi kihívásokkal szembesülnek munkájuk során. Pásztor Anita különlegessége, hogy számára e két tevékenység egyforma fontossággal bír, attól függően, hogy milyen életszakaszban van, hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Jelenleg saját ruhamárkáját építi, másfél éve most ezen van a fókusz a szakmai karrierjében. Gyönyörű alkalmi és nappali ruhákat tervez, és hoz létre, amelyek felvehetik a versenyt a legnagyobb divatházak haute couture kollekcióival. Külföldön már bizonyított, most a magyar vásárlók meghódítását tűzte ki céljául. Az idei Marie Claire Fashion Days egyik sztártervezője november 23-án este ő lesz: álomszép kollekciójával zárja majd a szombati napot.

Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, a jogi pálya vagy a tervezés volt inkább beléd kódolva?

Édesanyám orvos volt, mérnökök, építészek vannak még a családunkban. Anyukám édesanyja viszont varrónőként kereste a kenyerét. Gyerekként sok időt töltöttem vele, bár ő akkor már idős volt, nem varrt, de amikor délutánonként eljártam hozzá, megcsodáltam a Singer varrógépét, az ollóját, a mérőszalagját. Ezeket a tárgyakat eltettem magamnak. Tudtam róla, hogy nagyon szépen dolgozott, szalonmunkát csinált. Anyukám fogorvosként is sokat varrt, ő készítette nekem és a két lánytestvéremnek az ünnepi ruhákat. Varrónőhöz járatott minket, úgyhogy nekem gyerekként nyilvánvaló volt, ha új ruhát szeretnénk, azt akár mi magunk is megvarrhatjuk magunknak. Én is elkezdtem varrni, 13 éves koromban már bélelt kosztümöt, nadrágot, kabátot tudtam készíteni, voltak saját tervezésű darabjaim is. Egy Burda varróversenyen is részt vettem, amiről van egy oklevelem.

Mégsem lett belőled rögtön tervező.

Az iskolában nagyon jól tanultam, sokáig orvos szerettem volna lenni, mint az anyukám. A gimnázium utolsó évében hirtelen eldöntöttem, hogy inkább lakberendező leszek. Azt nem tudom, honnan jött ez az ötlet, mert ennek a családunkban és a környezetemben nem voltak előzményei. Jól rajzoltam, az iskolában rajzversenyeket nyertem, de ez nem volt elég a felvételihez. Aztán végül a jogi egyetemen kötöttem ki.

Hogyan jött a jogi egyetem a képbe?

Kitűnő tanuló voltam, kitűnőre érettségiztem, és volt középfokú nyelvvizsgám, ez mindhárom együttes feltétele volt, hogy Szegedre, az egyetem jogi karára felvegyenek. A jogi pályára azelőtt soha nem gondoltam, de végül nagyon megszerettem. Jogász sem volt a családban, sőt a faluban sem, ahol felnőttem, fogalmam sem volt, mivel foglalkozik egy ügyvéd. Valószínű, nekem meg volt írva, hogy erre a pályára menjek, imádtam a szellemi kihívást, és sikeres is voltam benne. Mivel anyukám nem tudta finanszírozni a tanulmányaimat, az egyetemi évek alatt hamar el kellett mennem dolgozni. Mindenféle munkát elvállaltam, hogy meg tudjak élni, mellette nappali tagozatra jártam az egyetemre. Ösztöndíjakra pályáztam, tanultam a szicíliai Messinában és fél évet Hollandiában. Egyre jobban beszéltem angolul, és úgy éreztem, jogi területen kell munkát találnom. Elmentem egy állásbörzére, ahol a Shell keresett gyakornokot a jogi osztályára. Felvettek, majd innen a Shell gázzal foglalkozó üzletágára kerültem, és onnan fejeztem be az egyetemet. Itt később mint egyedüli nő a menedzsment team tagja lettem, majd a jogi osztályt vezettem.

Sokaknak ez a pozíció karrierjük csúcsa lehetne, ahonnan később majd nyugdíjba mennek. Te meddig maradtál itt?

Hét évig. De közben továbbtanultam. Úgy éreztem, a munkámhoz szükség lenne az üzleti életet is megtanulni, beiratkoztam a Buckinghamshire-i Egyetem posztgraduális képzésére, és a munka mellett, három év alatt üzleti diplomát szereztem. De ez nem volt elég nekem. Hét év után gondoltam egyet, és elmentem a CEU-ra nemzetközi üzleti jogászképzésre, ami egy nappali képzés volt. Ott kellett hagynom a munkahelyemet, de nem bántam, mert tudtam, hogy a továbblépéshez szükségem van erre a diplomára is. Amikor végeztem, egy másik amerikai cégnél helyezkedtem el vezető jogászként, majd a gyerekem megszületése után két évvel újabb hét év következett egy vezető gyógyszergyártó nemzetközi cégnél szenior jogászként.

Közben elzártad a varrógéped, és felhagytál a varrással?

Egyetemistaként és kezdő jogászként még magam varrtam a kis kosztümjeimet, de aztán egyre kevesebb időm maradt erre. Legközelebb akkor kezdtem el újra varrni, amikor megszületett a kislányom, és otthon maradtam vele. Játékokat varrtam, emlékszem minden karácsonyra készítettem neki egy léghajót, amiben rókák, nyulak és egyéb állatok ültek gyönyörű csizmában, lovaglónadrágban, mellényben. Ezeket mind én varrtam. Nekem akkoriban ez jelentette a kikapcsolódást, a kreativitásom megélését. Amikor a kislányom négy és fél éves lett, elváltunk a férjemmel, és egy ideig ketten maradtuk a lányommal. Aztán megismerkedtem a mostani férjemmel, aki mérnök, négy gyereke van az előző házasságából. Az édesanyjuk elhagyta őket, ami miatt a gyerekek nagyon sérültek voltak. Rögtön láttam, hogy szükségük van a segítségemre. Elkezdtük a közös életünket, nagyon sok energiát igényelt őket a megfelelő szakemberekhez eljuttatni, segíteni, nevelni, családot létrehozni ott, ahol ez elveszett.

Kaptál négy problémás gyereket a sajátod mellé, mellette felelősségteljes munkakörben dolgoztál. Elég kemény időszak lehetett.

Ahhoz, hogy a családunk működni tudjon, tudtam, hogy többet kell jelen lennem. Egy idő után elkezdtem a saját ügyvédi irodámat építeni, hogy otthonról tudjak dolgozni. Ettől a nehéz időszaktól nagyon megkeseredtem, nem éreztem jól magam a bőrömben. A férjem látta ezt, és felajánlotta, hogy hagyjam ott a jogi pályát, ő eltart minket, foglalkozzam azzal, ami boldoggá tesz, a ruhatervezéssel és a varrással. Megtetszett az ötlet, de az ügyvédi munkát nem lehetett csak úgy otthagyni, pereim voltak folyamatban, az ügyfeleket képviselnem kellett a bíróságon. Majdnem két évig párhuzamosan csináltam a tervezést és az ügyvédi munkát. Valójában nem lett könnyebb, sőt inkább nehezebb lett az életem. Azt gondoltuk, hogy a tervezés hobbi szinten marad majd meg az életemben, de ahogy 2017 márciusában megvettem az első anyagokat és megcsináltam az első ruhákat, a férjem teljesen oda volt tőlük. Azt mondta, hogy ezeket Monte-Carlóban fogjuk bemutatni és eladni, mert ott biztos, hogy vevőkre találnak.

És tényleg így lett.

Elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan tudnánk Monte-Carlóban bemutatót szervezni. Mi abszolút kívülállók voltunk a divat világában, az interneten jártunk utána a lehetőségeknek. Így akadtunk rá a Monte Carlo Fashion Weekre, amit júniusban rendeztek meg. Felvettük a szervezőkkel a kapcsolatot, elmondtuk nekik, hogy mi most indítottuk el a márkát, és azt is, hogy még nincs kész portfóliónk fotókkal a ruhákról. Ők azt kérték, hogy a már meglévő ruhákat modellen fotózzuk be, és küldjük ki nekik a képeket. Találtunk egy fotóst, aki megcsinálta nekünk képeket, és végül a zsűri elfogadta a jelentkezésünket. Márciustól június elejéig 18 ruhát kellett legyártanunk, ami ember feletti teljesítményt igényelt, de megcsináltuk.

Milyen érzés volt viszont látni a ruháidat a modelleken a kifutón?

Katartikus élmény volt. A bemutató annyira jól sikerült, hogy Monaco egyik luxusüzlete azonnal bevette az egész kollekciót. A fashion week művészeti vezetője felajánlotta, hogy készít nekünk profi fotókat és videót a kollekcióról. Abban az évben kilencszer hívtak vissza minket különböző rendezvényekre Monte-Carlóba, megcsináltuk az első videónkat és fotósorozatunkat velük, ami gyönyörű lett.

Később is sikerült eladni a ruháitokat?

Igen. Monacóba a világ minden tájáról érkeznek jómódú emberek, sokan ott is élnek, közülük kerültek ki a vásárlóink. Év végén a Monacóban székelő nagykövetek karácsonyi vacsoráján mutattunk be, és ott megismertünk egy szimpatikus házaspárt. Kiderült, hogy a családjuk 25 éve működtet egy ékszerboltot és manufaktúrát. A világon a legdrágább és az egyik legritkább gyöngyöt gyűjtik, és ebből, valamint gyémántokból készítenek ékszereket. Nagyon jó kapcsolataik vannak világszerte. Baráti viszonyt alakítottunk ki velük, ők és az ő ismeretségi körük is a vásárlóink közé tartoznak.

Soha nem gondoltatok arra, hogy kiköltözzetek Monte-Carlóba?

Monte-Carlóba nem lehet csak úgy kiköltözni. Csak akkor lehet ott letelepedni, ha kapsz rá engedélyt. Először is vásárolni kell egy lakást, ami iszonyat drága. Valamennyi tőkével is rendelkezni kell, vagy pedig vállalkozást kell indítani. Mi gondolkodtunk erről, le is ültünk tárgyalni az ottani illetékesekkel, de rá kellett jönnünk, hogy ehhez még nincs elég pénzünk. Viszont nagyon sokat kint vagyunk. Nekünk ez a márka nagyon nagy anyagi befektetés, hiszünk benne, hogy megtérül majd egyszer.

Minőségi, drága anyagokkal dolgozol. Hol szerzed be őket?

Nagyon sokféle helyről veszem őket. A kezdetekkor külföldről szereztem be. Nagyon szeretünk utazni a férjemmel, és az utazások alkalmával mindig betértünk anyagboltokba is. A férjem nagyon szereti a szép dolgokat, jó ízlése is van, élvezi ezeket az utakat. Ha bemegyünk egy anyagboltba, biztos, hogy ugyanazok az anyagok tetszenek mind a kettőnknek. Magyarországon is vannak jó nagykereskedések, amiket sorra megismertem, és ma már itt is veszek anyagokat.

Magyarországon vannak már vásárlóid?

Igen. Vannak visszatérő ügyfeleim, de rendeltek már tőlem úgy is, hogy az interneten, a Facebookon találták meg a ruháimat. Szeretném, ha többen lennének. Júniusban nyitottuk meg a szalonunkat, nyilván egyre többen felfedeznek majd minket.

A ruháid egyedi darabok, nem fordulhat elő, hogy a viselője szembe találja magát egy ugyanolyan ruhával egy rendezvényen. Tudatos döntés ez a részedről?

Általában egy-egy ruhára való anyagot veszek csak. Ez azért is van, mert nem kockáztathatok, ilyen drága anyagból, nagyon sok ráfordítással készülő darabból nem tudok egyből tízet megcsinálni. Látnom kell azt is, hogy a piac akarja-e azt a ruhát. Másrészt egyedi darabokat akarok készíteni, egyet-egyet mindenből, hogy viselőik egyedinek érezhessék magukat.

Monte-Carlo mellett más külföldi nagyvárosban is bemutattatok már?

2019 tavaszán a New York Fashion Week alatt egy önálló bemutatót szerveztünk az 5. sugárút egyik elegáns szállodájában. A szállodában működő luxusbutik rögtön bevette a ruháinkat. Voltunk már Londonban, Kuala Lumpurban és a Milano Fashion Weeken is többször.

Ezeket a külföldi bemutatókat is ti intézitek? Vagy van segítséged, aki letárgyalja, kiválasztja a helyszínt, megszervezi az utazást?

Ezt mi ketten csináljuk a férjemmel. Ha nem beszélnék nagyon jól angolul, és nem tudnék tárgyalni, szerződéseket írni, nem igen menne. De külön stylistunk sincs, én mondom meg, mi legyen egy modellen a bemutatón és a fotózásokon.

Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy milyen árfekvésűek a ruháid.

Monacóban sokkal drágábban tudom eladni őket, mint itthon. Általában háromszoros áron. Itthon 1000 euró alatt nem igen vannak alkalmi ruháim, a nappali viseletek között vannak darabok 800-900 euróért. Mint említettem, drága, minőségi anyagokkal dolgozunk, nagyon sok munka van egy-egy darabban, sokszor kézimunka is.

Pásztor Anita ideálja milyen nő? Hogy él, hova veszi fel a ruhákat?

Valójában én nem egy bizonyos fajta nőnek tervezek. A kezdetekben a tervezés a kreativitásom megnyilvánulása volt, és azt szeretném, ha ez így is maradhatna. Nem piaci igényt elégítek ki, legalább is azt szeretném, ha a kreativitásomat, az ízlésemet nem kellene a piaci trendekhez alakítanom… Azt gondolom, a ruháim részletgazdagok, különlegesek, amelyekben különlegesnek érezheti magát a nő, aki hordja. Egyedinek, elegánsnak, kissé konzervatívak, de a kreációkban mégis van egy-egy csavar. Olyan nőknek tetszhetnek meg a ruháim, akik szeretik, értékelik és különlegesnek tartják önmagukat, és ezt az egyediséget, különlegességet az öltözködésükkel is ki akarják fejezni.

A sok tevékenységed közül a munkádban mi áll a legközelebb a szívedhez?

Nagyon szeretem kiválasztani az anyagokat. Amikor már megvan az anyag, látom benne a ruhát is. Én nem úgy dolgozom, hogy megtervezek egy darabot, és ahhoz keresem az anyagot, hanem fordítva. Az anyag inspirál engem. Látom azt is, hogy például egy kabáthoz milyen kalap és kesztyű passzol. A kalapokat is én készítem, ami kemény fizikai munka, de nagyon szeretem csinálni. A ruhák esetében nem én varrom a darabokat, a kalapoknál a tervezéstől a kivitelezésig mindent én csinálok. Ezt nagyon élvezem.

Mi az, ami a legnehezebb? Ami több energiát igényel?

Minden nagyon sok energiát igényel. Az összes folyamat. Az a jó, hogy a tervezést örömmel csinálom, és nekem ez inkább kikapcsolódás, mint munka. Ami nehéz, az az, hogy megtaláld a közönséget, aki értékeli, megszereti a munkádat.

10 év múlva hol szeretnéd látni magadat, a márkádat, az életedet?

Ami a munkámat illeti, szeretnék nagyon ismert tervezővé válni. Szeretnék a magyar Chanel, Dior lenni, méghozzá rövid időn belül. De a jogi pályát sem engedem el. Régi álmom, hogy nemzetközi választott bíró legyek. Az üzleti életben szokás, hogy a felek listáról választhatnak nemzetközi bírót, aki nem feltétlenül jogi szakember, de persze vannak jogi szakemberek is, akik értenek az üzleti élethez. Nekem ehhez tudományos munkát kell ezen a területen végeznem, cikkeket írni, publikálni és Bécsben továbbtanulni. Tíz éven belül szeretném ezt is abszolválni. A jogi pálya az agyamat működteti, a tervezés a kreativitásomat mozgatja meg. Ez a kettő tökéletesen kiegészíti egymást, ez az én két oldalam, egyik sem elég a másik nélkül. A magánéletben pedig van még egy nagy vágyunk, szeretnénk a férjemmel egy közös kisbabát.

Fotó: Nerpel Nikoletta, Gabriele Rigon

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Irán igazi arca Irán

Irán igazi arca

Nők a siker mögött – újdonság a National Geographic-on interjú

Nők a siker mögött – újdonság a National Geographic-on