„Akkor nem kutatok, amikor alszom” – interjú Dr. Roska Botonddal

2020. március 18. |

Dr. Roska Botond vakságot megszüntető génterápiájának köszönhetően minden korábbinál többet tudunk a szemünk világáról. A neurobiológus húsz évvel ezelőtt még állatok retináján kísérlezett, most viszont már öt vak embert is kezelnek korszakalkotó módszerével. A bázeli Molekuláris és Klinikai Szemészeti Intézet igazgatójával Budapesten beszélgettünk.

Eredetileg csellistának készült, de amikor egy kisebb baleset után le kellett mondania a zenélésről, az orvosi pálya mellett tette le voksát. A budapesti származású tudós a látás megértésének szenteli életét. Látásvisszaállító terápiája mesterségesen beépített, programozott vírusokon alapul, svájci laboratóriumában a beteg retinák fényérzékenységének javításán dolgozik. 

Amikor életemben először találkoztam vak emberrel, előtte bekötöttem a szemem, hogy átérezzem, milyen lehet teljes sötétségben boldogulni. Kipróbálta már, milyen vaknak lenni?

Egy időben ki szerettem volna próbálni, de aztán rájöttem, hogy attól nem fogom megérteni, mi történik a vakokkal. Ha egy napig nem látsz, az nem ugyanaz az élmény, mintha egész életedben vak lennél. Mit érzett abban a pár órában?

Bizonytalanságot.

Azt hiszem, aki évek óta vak, az már nem bizonytalan és nem pánikol, hanem együtt él vele. 

A látás megértéséért Louis-Jeantet-díjat kapott, ön az első magyar tudós, aki elnyerte. Most az orvosi Nobel-díj egyik várományosaként tartják számon. Milyen ezzel a tudattal együttélni?

Nem befolyásol, hogy miket gondolnak rólam az emberek. A díj azért jó, mert visszajelez, hogy jó úton haladunk, és hogy megbecsülik a munkánkat. A díjjal járó nyilvánosság meg azért kell, hogy a vakok tudjanak róla: dolgozunk a problémájukon, ne adják fel a reményt. 

Hogy bírja a reflektorfényt? A kutató, aki évekig a háttérben dolgozott a laboratóriumában, hirtelen világszerte címlapokra került.  

Nem könnyű, vigyáznom kell a mai napig, hogy ne veszítsem el a fejem. Ebben segít a csapatom, az elismeréseim az ő érdemeik is. Nélkülük nem tartanék ott, ahol vagyok.

Hogyan osztja be egy napját? 

Minden délelőtt egyedül vagyok, és gondolkodom. Visszavonulok teljesen, senkivel nem beszélgetek. A feladatokra és kérdésgócokra csak így tudok választ találni. Amit már megfejtettünk, az történelem, és nem foglalkoztat többé. 

Ha a múlt nem érdekli, akkor megbánni sem szokott semmit?

Nem bánkódom, hanem a jövőbe tekintek. A kutatásom során addig érdekel valami, amíg a probléma megoldatlan. Nem engedhetem meg magamnak, hogy biztonságban és komfortosan érezzem magam, mert akkor gyengül a kutatói kedv, és kijövök a formából.  

Ha pihenne, akkor elkényelmesedne az agya? 

Igen, a biztonság veszélyes. Egy időben nagyon szerettem síelni, évente egyszer mindig elmentem pár napra a svájci hegyek közé. Rendszerint olyan tempót vettem fel, amit már nem tudtam kontrollálni, hogy érdekes feladat elé állítsam magam ereszkedés közben. Az adrenalin csodákra képes! Aztán amikor egy óriásit zuhantam, akkor abbahagytam ezt a módszert, de a munkámban továbbra is ezt a stratégiát követem. 

A kutatásban is vannak nagy esések?

Hogyne! Nagy hibaszámmal dolgozunk a laboratóriumban, általában tíz munkánk közül egy jön be. Sok kutató nem ilyen beállítottságú, szeretnek biztonságosan dolgozni, kevés hibalehetőséggel. Mindkettő megközelítésre szükség van.  

Mi alapján válogat maga köré kollégákat?

Olyanokkal szeretek dolgozni, akik nem értenek velem egyet. Ki nem álhatom, ha valaki bólogat arra, amit mondok, és nincs új információtartalom a véleményében. A szókimondást díjazom.

Milyen értékeket becsül még? 

A gondolkodást, a megértést, a cselekvést és a jótevést. Ha a munkámon keresztül segíthetek másokon, az jólesik. 

A világ minden táján trauma a vakság?

Az. Amerikában végeztek egy kutatást, hogy melyik a legrettegettebb betegség a világon, és legtöbben a vakságot választották. Második az Alzheimer-kór, harmadik a rák lett.

Ez nem a folyamatos online jelenléttel függ össze?

Dehogynem! Pánik lesz úrrá az embereken, ha belegondolnak, hogy nem használhatják többé az okostelefonjukat. Kínában a gyerekek kilencven százaléka rövidlátó, Európában negyven, ám folyamatosan növekszik ez a szám. 

Szerző: Gazsó Orsolya

A teljes interjút keresd az áprilisi Marie Claire-ben!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter