Gyakran kezdi azzal a bemutatkozását, hogy elmeséli születésének körülményeit – hogyan történt pontosan, és mindez mennyiben határozta meg az életét és azt a tényt, hogy gyerekkorától elkötelezetten orvosnak készült?
Mivel apám katonatiszt volt, egy katonai táborban lévő egészségügyi központban jöttem világra, az éjszaka közepén – ez a létesítmény nem kórház volt, csak egy egészségügyi központ. A nővérem mesélte el utólag a történetet. Rossz pozícióban feküdtem az anyám hasában, és azt mondta a szülésznő, hogy vagy én, vagy anyám, vagy mindketten meg fogunk halni, mert így nem tudok megszületni. Nagyon nehéz helyzet volt, mindenki meg volt rémülve, anyámat pedig át akarták küldeni egy olyan kórházba, ahol el lehet végezni császármetszést. Erre azonban végül nem volt szükség, mert csodával határos módon megjelent egy orvos, akinek sikerült engem megfordítania, és így meg tudtam születni. Apám nem volt jelen a szülésnél, szolgálatban volt, később azonban hálából ételt vitt az orvosnak, aki kijelentette neki, hogy én kiválasztott vagyok.
A nehéz indulás után hogyan telt a gyerekkora?
Kétéves koromban elvesztettem édesanyámat. Nagyon nehéz gyerekkorom volt, még úgy is, hogy apám mindenben támogatott – anya nélkül nehéz volt felnőni. Két nővérem és két fivérem volt, az egyik nővérem azonban szintén meghalt. Amikor 12 éves voltam, apám elvesztette a munkáját, így az életünk még nehezebb lett. Kinshasában éltünk, de már nem a katonai táborban, mert időközben új rezsim került hatalomra.
Már gyerekként elhatározta, hogy orvos lesz?
Orvos akartam lenni, azért, hogy a saját életemet, a családom életét és a környezetemét is meg tudjam változtatni; ezt már gyerekként elhatároztam. De nagyon nehéz volt, mert senki nem támogatott; mindenki azt mondta, nincs pénzünk, nagyon nehéz, és rengeteg időbe telik, amíg valakiből orvos lesz. Apám azonban a halála előtt pár hónappal elkezdett hinni bennem, és bátorítani. 16 éves koromban azonban ő is meghalt.
A halála után találtam rá az Afrikáért Alapítványra, valaki mesélt róla, hogy ők segítenek szegény, nehéz sorsú gyerekeknek. Az ő segítségükkel végeztem el a gimnáziumot. Nagyon sok lehetőséget kaptam tőlük, az alapítvány elnöke, France Mutombo pedig gyakran eljött hozzánk, hogy támogasson, bátorítson minket. Mindig mondogatta nekünk, hogy jól kell tanulnunk, jó gyerekeknek kell lennünk… nagyon jó volt hozzánk, motivált minket. Pénzügyileg is támogatott minket. Érettségi után lehetőségem nyílt leülni vele, és ekkor elmeséltem neki, hogy mi az álmom, hogy orvos akarok lenni. Ő pedig azt mondta, hogy segítenek a tanulmányaim során.
Kongóban végezte az egyetemet? Utána hol kezdett el praktizálni?
Igen, ott tanultam, nyolc év alatt szereztem diplomát. Normálisan hét év az orvosi egyetem, de az utolsó évet két év alatt végeztem el. Egy magán egészségügyi központban kezdtem el dolgozni, amely ambuláns jellegű ellátást nyújtott. Egyszerűbb esetekkel, maláriával, tífusszal találkoztunk. Négy hónapig dolgoztam ott, aztán idejöttem Magyarországra.
Milyen területre szeretne szakosodni?
Sebész szeretnék lenni.
Mesélne nekünk arról, hogy milyen az általános egészségügyi helyzet Kongóban, melyek a leginkább jellemző betegségek?
Jellemzőek a trópusi betegségek, sokan ezekbe halnak bele. Főleg a maláriába, amely rengeteg áldozatot szed. Általánosnak mondhatók a higiéniai problémák, és hiányos az egészségügyi infrastruktúra is. Kevés a kórház és a szakember, nincs elég orvos és egészségügyi személyzet. Nagy gond az is, hogy nem létezik egészségbiztosítás, az állam nem támogatja a polgárainak az egészségügyi ellátását. Mindenért fizetni kell, még az oltásokért is: meg kell venni a gyógyszert, a fecskendőt, mindent. Azt kell tapasztalnunk, hogy nagyon sokan meghalnak pusztán anyagi okok miatt, mert sok a szegény ember.
Mit gondol, van rá esély, hogy mindez megváltozzon valamikor?
A kongói politikai helyzet nem egyszerű, aminek rengeteg oka van. Kongó nagyon nagy ország, a népessége óriási (több mint 80 millió fő – a szerk.), hatalmas természeti erőforrásokkal rendelkezik – nem könnyű igazgatni. Nagy a nemzetközi politika befolyása is az ország életére, az összes nemzetközi nagyhatalom befolyással bír, ráadásul mi vagyunk az egyetlen ország a világon, amelynek nem kevesebb, mint kilenc szomszédja van, és van még tengerpartunk is.
Nem könnyű az elnökének lenni. A legfontosabb ugyanakkor a szándék: ha jön valaki, aki becsületes és őszintén elkötelezett a változások iránt, akkor, ha nem is minden, de legalább részben meg tudnak változni a dolgok. Fontos, hogy az elnök törődjön az emberekkel, és az is, hogy legyen határozott stratégiája a nemzetközi kapcsolatok és a szomszédokkal való kapcsolatok terén. De legfontosabb, ahogy említettem, az elkötelezettség – ezt pedig látjuk az új elnökünkben, úgy gondoljuk, hogy ez megvan benne. És ha meg is marad, akkor látunk esélyt a változásokra.
Vallásos?
Igen.
Ez az, ami erőt ad a mindennapokhoz és a céljai eléréséhez?
Ez az első alkalom, hogy ezt megkérdezik tőlem. (Nevet.) Igen, ez az én megtartó alapom. Enélkül nem lennék képes semmire. Isten segít nekem, megmutatja a fontos dolgokat már gyerekkoromtól kezdve. Segített benne, hogy tanuljak, és ez nemcsak saját magamért történt, hanem a szegény emberek megsegítése miatt is. Jelenleg pedig éppen azon törjük a fejünket az alapítvánnyal, hogy mi legyen ennek a küldetésnek a pontos útja, és ezért dolgoztuk ki a klinikaprojektet. Úgy látjuk, hogy ez az az út, ahogy a leghatékonyabban segíteni tudnánk.
Olvasd el ezt is!
Mi volt eddig orvosként a legnagyobb sikere, amire igazán büszke?
Az egyik legemlékezetesebb esetem, amikor egy 65 év körüli nőt, egy többgyerekes anyát kezeltem. Ő az előző orvosával együtt érkezett hozzám, és magas vérnyomásban szenvedett, ami monoplégiával járt együtt (az egyik végtag bénulása – a szerk.). Egyáltalán nem volt pénze, és mivel komplikált eset volt, az orvosa sem tudott tenni semmit, egy nagyobb kórházba akarta küldeni. Azonban a családnak egyáltalán nem volt pénze, még arra sem, hogy eljussanak a kórházig. Az orvos semmit sem tudott tenni, csak összehívta az asszony gyerekeit; veszélyes helyzet volt, mert a vérnyomás bármikor újra kiugorhatott, ráadásul az asszonynak nagy fájdalmai is voltak. Ekkor került hozzám: gyógyszereket adtam neki injekció formájában, és sikerült végül megoldani a helyzetet. Nem volt könnyű szituáció, mert egy ilyen esetet még egy nagy kórházban is nehéz kezelni és kézben tartani, nemcsak az orvosra, hanem egészségügyi segítő személyzetre is szükség van hozzá. Úgyhogy nagy sikerélmény volt nekem, boldog voltam, hogy meg tudtam oldani a problémát, és sikerült segíteni az asszonynak.
Milyen tapasztalatokat szerzett itt, Magyarországon, milyen a viszonya az itteni orvos kollégákkal például? És mit gondol a hazai kórházakról?
Ugye dolgoztam Kongóban és Magyarországon is orvosként. Angliában, Németországban vagy Franciaországban még sosem jártam, csak hallomásból ismerem az ottani viszonyokat. Azonban a magyar és a kongói kórházak között is szembeszökőek például a higiéniai viszonyokban lévő különbségek. Magyarországon ráadásul sokkal több kórház van – el lehet képzelni, hogy milyen az, amikor a 12 milliós Kinshasának összesen 13 kórháza van… Az egész országban összesen két gyerekkórház található, és abból is csak az egyik színvonalas, a másik abszolút elavult. Összehasonlításként, önöknél csak Budapesten négy gyerekkórház van. A műszeres felszereltség is sokkal jobb az önök kórházaiban. Ami az orvosokat illeti, azt tapasztaltam, hogy az egyes szakterületek képviselői képesek az egész világon hasonló karakterjegyeket kifejleszteni. (Nevet.) Persze megvannak azért a helyi különbségek.
Szóval például a sebészeket messziről fel lehet ismerni, bárhol is járjunk a világon?
Igen, talán ez már genetika náluk… Szerintem ők mindig nagyon komolyak és szigorúak.
Van mentora vagy olyan személy a környezetében, akár Magyarországon, akár Kongóban, aki a példaképe?
Igen, volt például Kongóban olyan nagyon kedves orvos, aki segített engem a tanulmányaim során. És Magyarországon is több olyan kolléga van, aki nagyon sokat segít nekem, oktatnak, tanítanak.
Kongó neve nálunk sajnos manapság leggyakrabban az ebola kapcsán merül fel… Van olyan elképzelés, hogy az esetenként kitörő járványok helyett az állandó jelenlétére kell számítanunk Afrikában, ami számos tényezőnek köszönhető, például nem segíti a káoszos politikai helyzet sem. Mit gondol minderről?
Valóban, az általános politikai helyzet is csak súlyosbítja a problémát, és ezen belül az egészségügy-politika sem kedvező. Nincsen általános egészségbiztosítás, általánosságban rosszak a higiéniai viszonyok, továbbá sokszor a táplálkozás is szegényes. Esők után áradások fordulnak elő, ami számos járványt terjeszt. Úgyhogy ezek mind-mind nehezítik a járványok elleni küzdelmet.
Kezelt valaha ebolás beteget?
Nem, soha. Az ilyen fertőző betegségeket, mint az ebola vagy például a kolera, a városokon kívüli elkülönítő táborokban kezelik, ahol erre specializálódott orvosok kezelik ezeket a betegeket, ha pedig valahol felbukkan egy ilyen beteg, lezárják azt a területet. Ebből egyébként voltak aztán a választások körül játszmák is, azt mondták egyes településekre, hogy ott felbukkant az ebola, és ezzel kizárták az ott lakókat a választásokból…
Az orvosi diploma nagy érték az egész világon, nem fordul meg néha a fejében, hogy elmegy mondjuk Nagy-Britanniába dolgozni?
De, természetesen ha lenne ilyen lehetőségem, akkor azért, hogy tanuljak, fejlődjek, élnék egy ilyen felkéréssel. A kollégáim mondták, hogy Nagy-Britanniában kiválóak a munkakörülmények és a felszereltség az egészségügyben, nagy örömömre szolgálna, ha szerezhetnék ilyen tapasztalatokat.
De csak tanulni…? Mit tenne, ha kapna egy nagyon jó állásajánlatot?
Egy nagyon jó állásajánlatot? (Nevet.) Nem könnyű kérdés. Megnézném, hogyan egyeztethető össze a küldetésemmel, és ha ez a munka segít nekem abban, hogy én is segíthessek a kongói szegény embereken, akkor megfontolnám. Mert ha külföldön is dolgoznék, rendszeresen vissza kellene térnem Kongóba; ha erre lenne lehetőség, akkor átgondolnám. De mindenképpen a küldetésem az elsődleges dolog, amit szem előtt kell tartanom.
Beszéljen kicsit a klinikaprojektről, hogyan született meg a gondolata?
Volt egy álmom gyerekként: segítek az embereknek, ha felnőtt leszek. Amikor az egyetemet végeztem, akkor alakult ki bennem a gondolat, hogy a segítésnek a módja, megvalósítása egy klinika lenne. És ebben inspirált France Mutombo és az Afrikáért Alapítvány története is: ő tanulni jött ide Magyarországra, és utána hozta létre az alapítványt, ennek útján pedig tudott segíteni nekem, az adakozó magyar emberek jóságának köszönhetően. Én is segíteni akarok másoknak, az egészségük javításával. Amikor elmondtam az ötletemet, együtt gondolkoztunk azon, hogyan kéne a gyakorlati megvalósításán dolgozni, mi legyen ennek a pontos módja.
Ahogy már említettem, Kongóban nagy a szegénység, gyakran előfordul, hogy valaki csak azért hal meg, mert nincs még 5, 10 vagy 15 dollárja sem az egészségügyi ellátására, mondjuk arra, hogy megvegye a vért a vérátömlesztésre… emiatt meghalnak gyerekek. Ezen szeretnénk segíteni, és ha nem is tudunk mindenkin, mondjuk Kinshasa egész lakosságán, de egy kerületen már igen, és így el tud kezdődni valami. És a példánk talán másokat is inspirál.
Úgy tudom, már a tervek is készen vannak, és azokat magyar tervezők készítették. Mit gondol, mennyi időbe telik a gyakorlati megvalósítás?
Igen, már vannak tervek. Ha minden rendelkezésünkre állna a projekt indításához, 1-2 év talán az épület megvalósítása.
Mennyi támogatója van a projektnek, és kik ők? Vannak például kormányzati részről támogatók?
Vannak ígéreteink, igen, Magyarországon és Kongóban is. Magyarországon már több orvos is van, akik ígéretet tettek arra, hogy eljönnének a klinikára dolgozni rövidebb időre. De Kongóban is vannak olyan orvosok, akik eljönnének hozzánk.
Hogyan történne a klinika finanszírozása, hogyan tartaná fent magát hosszú távon? Fizetős lenne, vagy ingyenes a pácienseknek?
Ezen most dolgozunk. Kongóban ugye nagyon nehéz a helyzet, nagyok a társadalmi egyenlőtlenségek. Kevés ember nagyon gazdag, sokan pedig nagyon szegények. Ezt ki kell egyensúlyoznunk. Van középosztály is, de nagyon vékony réteg. A szegény embereken akarunk segíteni, de nem tudjuk teljesen ingyenessé tenni a szolgáltatást. Aki megengedheti magának, annak fizetős lesz, a nagyon szegényeknek pedig ingyenes.
Az első ütemben egy pilótaprojekt valósulna meg, kétféle szolgáltatással: gyermekgyógyászat és belgyógyászat. Hosszú távon pedig tervezünk sebészeti, nőgyógyászati ellátást is.
Mennyire tudnak támaszkodni a nemzetközi szervezetekre, mint amilyen például a WHO? Terveznek velük együttműködést?
Sokat segítenek természetesen. Például segítenek a kongói egészségügyi személyzetnek, a kongói orvosoknak havonta kiegészítik a fizetését, és persze a járványok – ebola, kolera – esetén is nagyon sokat tesznek. Igen, szeretnénk együttműködést ezekkel mindenképp, jelenleg még nem vettük fel velük a kapcsolatot, de mindenképp tervezzük. Az Európai Unió illetékeseivel viszont már kapcsolatban vagyunk, meglátjuk, milyen együttműködést tudunk kialakítani velük.
Terveznek támaszkodni megújuló energiaforrásokra?
Igen, természetesen, ez a mi országunkban azért is kapna különös jelentőséget, mert rendszeresek az áramellátási zavarok. Gondolkozunk napelemekben, de ha ez nem valósul meg, akkor generátorokra mindenképp szükségünk lesz.
Milyen tapasztalatokat szerzett itt, Magyarországon? Milyen benyomása alakult ki rólunk, magyarokról?
Szép ország, a saját tapasztalatom alapján pedig azt mondhatom, hogy a magyarok nagyon jó emberek. Kedvesek és fontos nekik, hogy segíthessenek másokon. Az ország pedig, Kongóhoz képest mindenképpen fejlettebb, és például jó a közbiztonság.
Jó hallani, hogy kedvesnek és barátságosnak tart minket, mert mi magunkat sokszor nem tartjuk annak…
Én nem ezt tapasztaltam, sok nagyon kedves emberrel találkoztam itt. (Nevet.)
Van szabadideje? És ha igen, mivel tölti?
Nem tudom, mennyire beszélhetek szabadidőről – szinte mindig van mit csinálnom… ha nem olvasok, akkor valami programom van, például az alapítvány irodájába kell bemennem, vagy eseményeken részt vennem, ahol képviselem a klinikaprojektet. Napjaimat a kórházban töltött idő, az alapítvány és a tanulás tölti ki. Ha mégsem, akkor barátokkal találkozom, de ez hetente, kéthetente legfeljebb egyszer fordul elő. Néha moziba megyek, de ez legfeljebb havonta-kéthavonta egyszer.
Interjúnk készítése után dr. Tshava visszatért a Kongói Demokratikus Köztársaságba, ahol jelenleg malária- és tífuszszűrést, illetve általános vizsgálatokat végez volt iskolájában, a College Othnielben. Illetve, mivel sajnos már az országban is megjelent a koronavírus, segít az azzal kapcsolatos óvintézkedések megtételében is.
Dr. Tshava munkáját és a klinikaprojektet az Afrikáért Alapítvány honlapján követhetjük nyomon.
Szerző: Ongrádi Melinda
Fotó: Doung Li Eszter
