Hétköznapi hősök: dr. Komlósi Piroska, az ADHD Centrum családterápiás csoportjának szakmai vezetője

2020. május 03. |

A Bethesda Gyermekkórház ADHD Centrumában családterápiát tartó önkéntesekből álló csoport szupervizora, a Bethesda Gyermekkórház vezető pszichológusa, a Károli Gáspár Egyetem címzetes egyetemi docense, klinikai szakpszichológusként a pár- és családterápia a szakterülete. Az ADHD Centrum családterápiát tartó csoportjának egyik szakmai vezetőjével, dr. Komlósi Piroskával beszélgettünk.

Ki volt a csoportterápiával foglalkozó önkéntes segítőkből álló csoport ötletének megálmodója?

Elkötelezett emberek találkozási pontja indította útjára az ötletet, egymagam nem lettem volna elegendő a hatékony működéshez. Dr. Csiky Miklós, gyermekpszichiáter főorvos – hozzám hasonlóan – szintén úgy látta, hogy sokkal nagyobb szükség van a családok működésének megsegítésére az ADHD-s gyerekek nevelésével kapcsolatban, mint amit a megszervezett, hivatalos egészségügy biztosítani tud. A know-how már megvolt, Csiky főorvosúr sok évig külföldön dolgozott, és amikor hazajött, hozta azt a fajta szemléletet és intézményi működés koncepciót – önkéntesek bevonásával –, amit ott látott.

Hogy kapcsolódtál a megvalósításhoz?

Pár éve már a Bethesdában voltam részállásban a mentálhigiénés-pszichoszomatikus részlegen, ahol egyre több, képzett, jó pszichológus dolgozott, tehát rám mint szenior munkatársra már nem volt szükség. Viszont az ADHD-részleg megalakulásával úgy gondoltam, miért ne próbáljak meg ott segíteni. Akkor még számomra is új terület volt, nagy intenzitással kezdtem falni a könyveket, hogy utolérjem magam.

Komlosi-Piroska

Lényegében önkéntesként építetted fel a csapatot?

Mind egyetemi oktatóként, mind a Magyar Családterápiás Egyesületben kiképzőként ismerek sok fiatalt, akik a családterápiás módszert már elsajátították, szeretik, minél inkább szeretnék is alkalmazni, és van lelkesen kapacitásuk. Nagy igény volt a segítségükre, ők pedig tapasztalatot szerettek volna szerezni. A tanítványaimból összegyűlt 8-10 fiatal pszichológus, akik vállalták, hogy idejüket ennek szentelik. Az első év azzal telt, hogy Csiky főorvosúr bevezetett minket az ADHD rejtelmeibe: nagyon sok ismeretanyagot alaposan el kellett sajátítani ahhoz, hogy tényleg értsük, miről van szó, hiszen a családok igénylik, hogy a pszichológusok is orvosi szemlélettel gondolkozzanak, lássanak.

Mikor kezdődhetett el a munka?

Egy év alatt ez a lelkes csapat időt, energiát nem kímélve tanulta, olvasta a szakirodalmakat, amiket a főorvosúr adott, és utána, négy évvel ezelőtt kezdődhetett el a munka szupervízió alatt: havonta egyszer összegyűlünk, és mindenki hozza az eseteit, amiket megbeszélünk. Ha szükséges, persze e-mailben is van erre lehetőség.

Már a kezdetőktől önkéntes alapon működtetek?

Mivel én voltam az egyik szupervizor a terápiában, egész mostanáig az egészségbiztosítás keretében tudott működni a foglalkozás. A Bethesdában ellátott gyerekek kaptak családterápiát, amit a Bethesda főállású terapeutájának a kapacitásából nem lehetett lefedni, de a pluszrészt, az önkéntes segítők idejével felajánlva, az én nevem és szakmai felelősségem mellett már igen.

Mivel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, ahol az ADHD az új családtag?

Az ADHD esetében is, mint sok más, úgynevezett krónikus betegség esetén – bár tudom, hogy vitatják és nem kell betegségnek tartani –,  van egy gyerek, aki sajátos adottságokkal működik, a családnak ehhez kell igazodnia, és ezt a sajátos működési módot kell felvennie. Nem akarom deformitásnak nevezni, de sajátosan eltolódnak hangsúlyok, vállalások, figyelem és idő: amit az ADHD-s gyerekre szán a szülő, annyival kevesebb idő jut a másik gyerekre. A figyelemzavaros gyerek mellett folyton ott ül az édesanyja, mert ha nincs ott, akkor a gyerkőc figyelme szétfut. Ezzel viszont a testvér abba a klasszikus esetbe csúszik, amit mi az „egészséges gyerek elhanyagolódásának” nevezünk. Nem kell szó szerint érteni, hogy elhanyagolódnak, csak annyit jelent, hogy nekik kevesebb jut az anyából. És a férjnek is kevesebb jut a szülőtársból, mert az anya le van kötve a problémás gyerek körül. Ezt jelenti az egész családot érintő, sajátos működési mód.

És miben tudtok ti segíteni?

A családterápiás módszerrel egy időben rájöttünk, hogy sok mindenben lehet segíteni: egyrészt a szülőknek el kell fogadnia a diagnózist, amit érzelmileg is fel kell dolgozni. Utána lehet tanulmányozni az ide vonatkozó ismereteket, és ha a szülőknek van energiájuk, a netről, könyvekből lehet tájékozódni, ha nincs, akkor ezt úgynevezett edukatív formában a családterápiába emeljük, és mi beszélünk nekik róla. És maguknak a gyerekeknek is kell külön segítség, fejlesztés vagy tréning. Ebből az önkéntes csoportból mindenki úgy érezte, hogy még valami pluszt is beletesz és tréninget is kidolgoz, például időgazdálkodási, rendcsinálási vagy tanulási tréninget, sajátosan az ADHD-s gyerekek részére. Körülbelül fél év intenzív munkát követően összeállt egy-egy ilyen tréningprogram, amit többször meg is hirdettünk.

Ezt olvastad már?

A terápiás beszélgetések során lehetőség van arra, hogy az az egészséges testvér, aki azt mondja, hogy „anya, hiába hívlak, te az öcsivel dolgozol!”, valahol megértse, hogy nem őt utasítja el az édesanyja. A gyerekek ezt először máshogy fogják fel: azt hiszik, ők nem elég fontosak az anyának. A családterápiában nyíltan át lehet beszélni, miért is nem figyel rá az anya, miért a testvérre figyel. Az anyák bűntudatot éreznek a figyelemzavaros gyermek iránt, gyakran arra gondolnak, hogy valamit elrontottak. Amikor ezt a többi családtag előtt is kimondják, akkor a családtagok mélyebb megértéssel fogadják, hogy az anyának ez egy plusz lelki teher az anyaszerepben, ami arra készteti őt, hogy még jobban odafigyeljen a figyelemhiányos gyermekre. Utána arról is beszélünk, hogy hogyan lehet elengedni ezt a bűntudatot. Évek alatt jöttünk rá, hogy sok családban valahol a korábbi generációkban is van már előjele akár a figyelemzavarnak, akár a hiperaktivitásnak. Sőt, az sem ritka, hogy a szülők maguk is előállnak azzal, hogy bennük is van valami a figyelemzavarból. Valószínűleg így van, mert ez genetikailag jön, és minden generációban egy picivel erősebb, mert a körülmények folyamatosan romlanak. Egyrészt a táplálkozás során bevitt sok adalékanyag miatt, másrészt a túlterhelt információ-bemenet is közrejátszik – amellett, hogy a családok teherbírása pedig csökken.

Ez mit jelent pontosan?

Csiky doktor hívta fel a figyelmünket arra, hogy van egy másodlagos károsodás is, ami tulajdonképpen a kapcsolódás szintjén jelentkezik. Mindazokat a pluszterheket, amiket egy hiperaktív gyerek kezelése jelent, azt a szülő megérzi, és feszültebb lesz a kapcsolat, egy idő után türelmetlenebb lesz. Ekkor gorombán szól rá a gyerekre, habár ez a türelmetlen szülői reakció érthető, de a gyereknek ez mindig azt üzeni, hogy velem valami baj van, nem vagyok elég jó. Nem érti, hogy miért ne mondhatná el az anyának, amit akar. Ő nem érzi azt, hogy az túl sok. A másodlagos károsodás a környezet negatív visszajelzéseiből kialakuló negatív énképből jön. Rengeteg kudarc éri ezeket a gyerekeket, és emiatt a gyerek feszültsége megnő, nem tud úgy lelazulni, mint az átlag. Számára az egész lét egy megnövekedett stresszállapotban zajlik, ami még jobban aktiválja az idegrendszert. Ebben a másodlagos károsodásban a család megfelelő hozzáállása nagyon sokat segíthet, és minél korábban tudunk a szülőkkel erről beszélni, annál jobb.

Milyenek az ADHD-val diagnosztizált gyerekek?

Fontos, hogy segítsük a szülőket, hogy tudják, mennyi pozitív többlet van a hiperaktív gyerekben. Az átlagnál több a feszültségtűrő energiája, nem a kudarctűrése, hanem ha egyszer valamit elkezd csinálni, és ha sikerül a figyelmét egy irányba kanalizálni, akkor ő, az összes energiájával hegyeket tud elhordani. Ha ez a gyerek egy-egy feladatban nem az „úgyse fog sikerülni” című kudarcot vetíti előre, hanem a „jaj de jó, megcsinálom!” esetet, és a családnak is sikerül egy pozitív bizakodást tükrözni és ezt beépíteni a gyerekkel való kapcsolatba, akkor sok sikerélményt lehet együtt szerezni. Ezeknek a gyerekeknek energiájuk van, motivációjuk viszont nincs! Szertefoszlik, szétszalad az energia, szétszórtak. A Szétszórtság című könyv egyébként alapkönyv a témában. Amikor a szülőknek ajánlom, néha ők is ráismernek: „Jaj, mintha a férjemet/a feleségemet látnám…!”

Neked ez öt évvel ezelőtt egy új terület volt. Mi ragadott benne magával?  

Hogy egyre több a gyerek, egyre több a rászoruló szülő, egyre tehetetlenebbek a szülők és az iskola is, a társadalom is.

Pedagógusokkal is foglalkoztok?

Igen, a Bethesdában kialakult egy három főből álló utazó csoport, iskolákba mennek el, és pedagógusoknak, szülőknek tartanak tájékoztatót. Komoly önkéntes hálózati funkció indult el, mert azt láttam, hogy az iskolát, a pedagógusokat és az osztálytársakat is meg tudja viselni, ha ez a dolog nincs kézben.

Hogyan kell elképzelni a családterápiás folyamatot?

Az első néhány alkalommal az egész családot együtt hívjuk be, hogy benyomást szerezzünk arról, hogy hogyan működnek együtt, hogyan reagálnak egymásra, hogy fegyelmezik a gyereket. Utána a szülőkkel dolgozunk tovább, majd újra összehívjuk az egész családot akkor, amikor már úgy ítéljük meg, hogy valamiben változtattak, és ezzel a folyamat vége felé tartunk. Ha nagyobb gyerekekről van szó, akkor hosszabb ideig a kamasz gyerekeket is bent tartjuk a terápiában, hogy képesek legyenek ők is egy nézőpontváltásra, hogy megértsék, milyen lehet az anyának, az apának, a testvérnek. Ettől még az indulatkezelésük nem lesz igazán hatékony, de az enyhébb indulatok megfogására – gondolati, kognitív szinten – ez lehetőséget nyújt. A helyzet többoldalú megközelítését tudjuk a kamasz gyerkőcökkel is elérni, és ez segít nekik abban, hogy megértsék, hogy az anya nem őket nézi hülyének, hanem nagyon izgul, hogy mivel tudja a gyereke legjobb formáját kihozni.

Ezt olvastad már?

Hétköznapi hősök: Rébi Marianna, a TASZ önkéntese

Hétköznapi hősök: Rébi Marianna, a TASZ önkéntese

A TASZ-nál több mint három éve önkénteskedik, ahol a kiszolgáltatottak segítése olyan mélyen megérintette, hogy 60 évesen a Károli jogi szakára is beiratkozott, hogy még hatékonyabban segíthessen a jogtalanságok felszámolásában.

És egy ilyen foglalkozáson mi történik?

Körbeülünk, beszélgetünk. Vagy hozzák spontán, hogy kivel mi volt, és mit beszéljünk meg, vagy ha éppen ilyen aktuálisan nincs, akkor én kérdezek a korábban felmerült problémákról. Készülök egy-két úgynevezett nem verbális módszerrel, például rajzolással, ahol áttételesen jön ki az érzés és az élmény az emberekből, amit utána meg lehet megbeszélni. Ezeket nagyon élvezik a gyerekek, és akkor a szülők csak néznek, hogy a gyerek mit hogy lát és gondol. A szülőknek ez egy fontos élmény, hogy ezek nem égetnivaló kölykök, hanem nagyon nagy energiával kell rájuk hangolódni, hogy mi az, ami leköti őket. Kisebb-nagyobb amplitúdóval, de állandó hisztiktől szenvednek a családok, amikor a gyerek valamit nagyon akar, de folyton falba ütközik. De amint kapcsolatba vonjuk, hogy ránk figyeljen és nem másra, és mi is rá figyelünk, akkor ez egy pillanat alatt megváltozik. Ez rengeteg energiát visz el, ami egy anyának a munkahelyi gondok, a házastársi kapcsolat és a másik gyerekkel kapcsolatos feladatok közepette nem könnyű, de ez a minőségi idő mindig megtérül, ha a gyerek megéli, hogy most vele vagyok, és csak rá figyelek.

Mi ebben a munkában a legnagyobb kihívás szerinted?

A rászoruló családok száma őrülten növekszik, és a ráképzett családterapeuták száma viszont ilyen mértékben nem, illetve az OEP-es finanszírozás sem. Az lenne a megoldás, ha ADHD-s diagnózissal mindenkinek járna egy minimum hatalkalmas családkonzultáció. Ha megkérdeznének, akkor azonnal elkezdeném a meglévő családterapeuták tízeit, százait pár alkalommal ráképezni. Nagy is az érdeklődés, a Magyar Családterápiás Egyesületben minden évben 100 fő feletti résztvevő érkezik, amikor Csiky főorvosúrral workshopot tartunk, mert a terepen dolgozó terapeuták is érzik, hogy égető szükség van arra, hogy értőbben tudjanak segíteni a családoknak.

Tudsz mondani olyan példát, amikor nagyon nehéz volt egy családban áttörést elérni? Inkább a szülőknél lehet nehéz, ugye?

Pontosan. Egy ADHD-s testvérpár jut most eszembe, minden nagyon kaotikus volt, és nehézkesen haladtunk, aztán kiderült, hogy az anya maga is ADHD-s, és az apa próbálta összetartani a helyzetet. Akkor azon dolgoztunk, hogy a gyerekek értsék meg, hogy az apára kell elsősorban támaszkodniuk, ő tud nekik segíteni.

Volt olyan eset, amikor egy család belerokkant ebbe a teherbe?

Vannak teherbíró és kevésbé teherbíró párkapcsolatok, ez a párkapcsolatban élő két ember kötődésén múlik – a párkapcsolat jelenti az alapját teherbírás és elköteleződés szempontjából. Ez részben hozott kötődési minta – elfogadjuk-e egymást olyannak, amilyen, vagy pedig ha nem megy, akkor vége a kapcsolatnak.

Mit jelent neked az önkéntes munka?

Hogy ezt önkéntes erőből csináljuk, az egyszerűen azért van, mert jó néhány olyan ember talált egymásra, akik úgy érzik, hogy sokat kaptak az életben, a családtól, tanáraiktól, és ebből van mit továbbadniuk. Az önkéntességnek az a lélektani háttere, amikor valaki ezt szívből és szívvel csinálja, és amikor a segítés, a karitatív adás gesztusa motivál. Valójában viszont nagyon kevesen vannak azok, akik ténylegesen segíteni akarnak, nem pedig a helyzetből akarnak kivenni maguknak valamit.

Mik a terveid az önkéntes csoportban?

Lehet, hogy 2-3 év múlva szárnyára kell engednem ezt a gárdát, és egy másik 5-10 embert kell ráképeznem az ADHD családterápiára.

Olvass tovább!

Fotó: Bazánth Ivola

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter