A lehető legőszintébben – orvosi szelfiken a karantén

2020. június 30. |

Július–augusztusi számunk fotóriportja orvostanhallgatók műszak utáni fotóin keresztül mutatja be, hogy milyen is volt a járványhelyzet idején a frontvonalban helytállni. A képek gazdája Gombkötő Emma, a Budapesti Metropolitan Egyetem riportfotográfia szakának másodéves hallgatója, őt kérdeztük a sorozat történetéről.

Hogy született meg az ötlet, hogy önkénteskedő hallgatókat – és egy végzett orvost – kérj meg arra, hogy fotózzák le magukat műszak után?

Az egyetemen egy másik sorozaton dolgoztunk, amikor elkezdett megfogalmazódni bennem, hogy szeretnék ebből a helyzetből egy önálló anyagot készíteni, de nyilván tisztában voltam vele, hogy nem fogok tudni bejutni kórházba, és nem is veszélyeztettem volna ezzel senkit. Sok orvostanhallgatót ismerek, akik a járványhelyzetben elkezdtek önkénteskedni, és a közösségimédia-oldalaikon láttam, hogy mennyire elfáradtak nap végére. A maszk erős lenyomatot hagyott az arcukon – és ez csak az, amit kívülről látunk, de valószínűleg belül is óriási nyomot hagy bennük ez az időszak. Azt szerettem volna, hogy azok az emberek, akiknek nincsenek az ismerőseik között orvosok és orvostanhallgatók, ők is lássák, hogy ezek a fiatalok milyen nagy áldozatot hoznak. Sok kórházban azért is volt szükség a hallgatók munkájára, hogy az idősebb orvosok otthon tudjanak maradni.

Őket behívták, vagy jelentkeztek?

Jelentkeztek, méghozzá rengetegen. Úgy tudom, hogy olyan sokan jelentkeztek, hogy egy idő után már nem is tudtak mindenkit fogadni a kórházak. Annyira lelkesek voltak, hogy az ismerőseim közül szinte mindenki önkénteskedett. Biztos, hogy elfáradtak, de nekik ez egy lehetőség is volt, sokat tanulhattak, és a kórházi munka megerősítette a hivatástudatukat.

Mit mondtál nekik, milyen képeket készítsenek?

Minimálisan instruáltam őket, mert nem akartam, hogy nagyon beállított képek szülessenek. Volt egy lány, aki megkérdezte, hogy mosolyogjon-e. Csak annyit mondtam neki, és a többieknek is, hogy amint vége van a műszaknak, levetted a maszkot, fogd meg a telefont, és ahogyan éppen érzed magad, úgy nézz bele a kamerába. Ha épp boldog vagy, mert lazább napod volt, vagy örülsz neki, hogy valaki meggyógyult, akkor mosolyogj, de ha nehéz nap volt, akkor nem kell. Ha ott lettem volna személyesen, a képek élesebbek lennének, és jobb lenne a kompozíció, de így lett a sorozat a lehető legőszintébb. Egy csatorna próbáltam lenni köztük és azok között, akik majd ezeket a fotókat látni fogják.

Nem érezted rajtuk, hogy a műszak végén már a hátuk közepére kívánják, hogy még szelfizzenek is egyet?

Tartottam ettől, de nem kellett noszogatni senkit. Egyszer elmondtam / leírtam nekik, hogy mire gondoltam, és miért szeretném elkészíteni ezt a sorozatot, és mindenki pozitívan reagált. Amikor elkezdtem ezen a sorozaton dolgozni, nem lebegett a szemem előtt egy cikk, csak összegezni akartam ezt az időszakot, meg én magam is látni akartam, hogy hogy néznek ki.

Gombkötő Emma, a fotósorozat gazdája

Az a legjobb, ha az embert a saját kíváncsisága hajtja.

Nagyon büszke voltam rájuk, és örültem annak, hogy másoknak is megmutathatom, hogy milyen komoly munkát végeztek az önkéntesek a járvány idején. Aztán amikor a tanárom, Hajdú D. András látta ezt az anyagot, azt mondta, hogy érdemes lenne minél több emberhez eljuttatni a képeket, és ő ajánlotta a sorozatot a Marie Claire figyelmébe.

Most neked is felteszem ugyanazt a kérdést, amit a fotóalanyoknak feltettünk. A rendkívüli helyzet hozta körülmények inkább megerősítettek vagy megingattak a hivatástudatodban?

Számomra is megerősítő volt. Sok diáktársam el volt keseredve, nehéz fotózást tanulni úgy, hogy be voltunk zárva… de riportfotósként kihívás, lehetőség is volt a helyzetben. A járványhelyzet megörökítésében, bemutatásában is nagy szerepe lett a fotózásnak.

A teljes fotóriportot keresd a Marie Claire 2020-as júliusi–augusztusi számában.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter