Tulsi Gabbard, Elizabeth Warren, Amy Klobuchar, Marianne Williamson, Kamala Harris, Kirsten Gillibrand – a demokrata párt színeiben induló hat női jelölt elég volt ahhoz, hogy rekordot döntsenek, végül mégis Joe Biden küzd meg Trumppal az elnöki címért. Utolsóként az egykor komoly esélyesnek (és sokak szerint a legfelkészültebb jelöltnek) számító Warren állította le a kampányát, de sokan fűztek nagy reményeket Kamala Harrishez és Amy Klobucharhoz is. Ennek ellenére most már biztos, hogy a következő ciklusban újra egy fehér férfi fogja vezetni Amerikát.
2000 óta 89 nő került vezető pozícióba világszerte, ami a korábbi évekhez képest előremutató tendenciának számít, azonban a nők még mindig komoly hátrányban vannak a politikai életben. A The Atlantic 2016-ban közzétett egy elemzést a bizonytalan szavazók álláspontjáról az elnöki választások előtt, amiből az derült ki, hogy Hillary Clintont „túl ambiciózusnak” és „túl agresszívnak” tartják a válaszadók. Míg a férfi politikusok esetében ezek kifejezetten pozitív tulajdonságok, a nőknél már egyenesen szitokszavaknak számítanak. Egy 2010-es kutatásból az is kiderült, hogy bár a női és férfi politikusokat egyaránt hataloméhesnek gondolják, ezt csupán a nők esetében vélték problémának. Sőt, az elmúlt évek tudományos vizsgálatai arra is rávilágítottak, hogy a női politikusokat többnyire ridegnek és számítónak látják – hiszen a klasszikus nemi sztereotípiák mentén egy nőnek nem szabadna politikai hatomra vágynia, ő legfeljebb a privát szférát uralhatja. Márpedig a háztartásvezetéshez és gyerekneveléshez melegségre és szelídségre van szükség, nem „agresszív” kampányokra.
Olvastad már?
„Nem voltunk felkészülve a koronavírus nőket érintő hatásaira” – interjú Caroline Criado Perezzel, a Láthatatlan nők szerzőjével
A koronavírus az egész világot megrengette, a nőket mégis súlyosabban érinti – ezt a korábbi világjárványok kapcsán már pontosan levezette Caroline Criado Perez, a Láthatatlan nők című kötet szerzője. A nemek közötti adatszakadékot bemutató könyv írójával uniszex termékekről, női vezetőkről, big datáról és a koronavírusról is beszélgettünk.2016-ban szintén a The Atlantic írt arról, mennyire le van maradva Amerika a politikai életben tapasztalható nemek közötti szakadék elleni küzdelemben – és nem is csak azért, mert még mindig nem sikerült női elnököt (vagy alelnököt) választaniuk. 2016-os adatok szerint a női törvényhozók számát tekintve az USA a 193 ország közül a 99. helyen állt (Kenya és Kirgizisztán között), de nem csak ezért áll távolabb attól, hogy női politikus kerülhessen az élére. Farida Jalalzai, az Oklahoma State University női politikai vezetőkkel foglalkozó kutatója a lapnak megjegyezte például, hogy a nemek közötti különbségek a politikai életben kifejezetten hangsúlyosak olyan országokban, amelyek számottevő katonai erővel és nukleáris hatalommal rendelkeznek. Kutatások azt is igazolták, hogy nőket nagyobb eséllyel választanak meg miniszterelnöknek, mint elnöknek, ugyanis ilyenkor a politikusok „kikerülhetik” a direkt szavazást, és egy párt élére állva kerülhetnek vezető pozícióba. A parlamentáris rendszerekben ugyanis nincs szükség az amerikai választásokat meghatározó népszerűségi versenyre (amiben a nők rendre alul maradnak), hiszen a választás sokkal inkább az adott pártról, mint az egyénről szól. Vetítsük mindezt Amerikára, és máris elég egyértelmű a helyzet. A cikk ráadásul azt is megjegyzi, hogy Hillary Clinton voltaképpen előnyben volt ebben az eleve hátrányos helyzetben, mivel vezetékneve és múltja legalább garantálta az ismertségét. Ha neki sem sikerült, gondoljunk bele, mennyi esélye van egy „hétköznapi” szenátornőnek. Pedig egy ország rengeteget profitálhat vele, ha nők kerülnek döntéshozói pozíciókba.
Női erők
Amikor egy országban vezető politikai pozíciókat bíznak a nőkre, az általában kézzel fogható pozitív változásokat eredményez a hétköznapi életben is – elsősorban az oktatás és az egészségügy területén. A nők segíthetnek ráirányítani a figyelmet korábban vakfoltnak számító területekre, így a családok, idősek és gyermekek is jobb életszínvonalon élhetnek. Több kutatás is igazolta, hogy a női döntéshozók megválasztása mellett javulni kezd a gyermekek ellátása, ugyanis a törvényeikkel táptalajt teremtenek a gyermekekkel foglalkozó intézmények fejlődéséhez – ezzel pedig hosszú távon is megalapozzák egy ország jövőjét. A nők általában nagyobb hangsúlyt fektetnek a kisebbségek helyzetére – még akkor is, ha kutatások szerint ezt a női politikusok esetében többnyire „hibának” és „gyengeségnek” ítélik a választók (férfiak esetében ugyanez a megközelítés már rendkívüli erénynek számít). És ami talán a legfontosabb: már több felmérés is kimutatta, hogy a nők hatalmi pozíciókba kerülése beindít egy olyan pozitív „lavinát”, ami még több nő kinevezésével járhat, vagyis segít kicsit kiegyenlíteni a már emlegetett nemek közti szakadékot. Ez pedig nem csupán elvi szinten fontos. Mivel a világ lakosságának fele nőnemű, a nők érdekeinek képviselete, a női tapasztalásból származó női látásmód (ami jóval több annál, mint a megfelelő színharmónia kialakításának érzéke a lakberendezésben) beemelése alapjaiban formálhatja át világunkat úgy, hogy az egyenlőbb és mindenki számára élhetőbb legyen. Ennek ellenére gyakran maguk a női szavazók sem érzik úgy, hogy nőkre kellene szavazniuk, végül is az állandóan sulykolt szexista nézeteket a nők is ugyanúgy internalizálták. Nagyon érdekesek például azok a felmérések, amelyek annak idején a Trumpra szavazó nőket vizsgálták: sok nő azért szavazott a nyíltan szexista Trumpra, mert az elnök sokkal inkább megfelelt az általuk személyesen is ismert férfiképnek, míg Hillary Clintonnal kapcsolatban úgy érezték, nehéz, számukra teljesíthetetlennek tűnő elvárásokat közvetít feléjük (például hogy legyenek keményebbek, okosabbak, harciasabbak, emancipáltak) miközben megveti azokat a nőket, akik a háztartásban, hagyományos nemi szerepekben találták meg (vagy vélték megtalálni) a helyüket. Ezek a finom, gyakran láthatatlan mechanizmusok mind a női politikusok sikere ellen dolgoznak, de persze nyílt szexizmussal is szembe kell nézniük a politikusnőknek.
Szexizmus és kompetencia
Miután befejezte kampányát az idei ciklusban, megkérdezték Elizabeth Warrent, szerinte hogyan hatottak a genderszempontok az idei választásokra. A szenátor azt felelte: „Nézze, ez a kérdés minden nőnek egy csapda. Ha azt mondom, igen, jelen volt a szexizmus, akkor mindenki azt gondolja majd, hogy csak nyafogok. Ha azt mondom, a szexizmusnak nem volt köze hozzá, egy csilliárd nő teszi majd fel a kérdést »te mégis melyik bolygón élsz?«”
Hillary Clinton kampányára reagálva Bernie Sanders annak idején azt mondta, „nem elég annyit mondani, hogy nő vagyok, szavazzatok rám!”. Végül is, ha a fenti előnyöket nézzük, akár elég is lehetne, de a valóságban ez pont fordítva működik: hiába ugyanolyan felkészült és kompetens egy női jelölt, sokkal nehezebb helyzetben van. Arról nem is beszélve, hogy a női politikusok életét saját (férfi) kollégáik is megnehezítik: nem is kell messzire mennünk, ha az a kérdés, mennyire van jelen a szexizmus, sőt, a verbális erőszak a parlamentben, nyugodtan gondolhatunk néhány magyar országgyűlési képviselőre. „Azért, mert szép, még nem biztos, hogy okos is” – kapta meg Szél Bernadett, és ez tényleg csak a jéghegy csúcsa. Az sem ritka, hogy a női politikusokat zaklatják vagy (akár halálosan) megfenyegetik. Ez egyébként önmagában elegendő ahhoz, hogy rengeteg okos és tehetséges nőt elriasszon a pályától, vagy hogy kiszorítsa a politikai élet női résztvevőit.
Öt nő, akik nagy hatással voltak az Egyesült Államok politikai életére
Kamala Harrisnek, az USA első színesbőrű női alelnök-jelöltjének megválasztásával egy új korszakot köszönthetünk az Egyesült Államok politikájában. Az érdem azonban nemcsak Joe Bident és partnerét illeti, hanem azokat a nőket is, akik a történelem során megállás nélkül küzdöttek azért, hogy ne csak a férfiak szava határozza meg a közéletet.Az amerikai helyzetet az is tovább nehezíti, hogy nincs igazán történelmi példa a női vezetésre. Az Egyesült Királyságban például valószínűleg könnyebben került hatalomra női miniszterelnök, mert már megszokták, hogy királynők vezetik az országot. Néhány ország időközben úgy alakította választási rendszerét, hogy egyenlő(bb) esélyeket biztosítson a nőknek. 1993-ban a svéd Szociáldemokrata párt bevezette az úgynevezett cipzárkvótát: ennek lényege, hogy két külön lista készül férfi és női jelöltekkel, amiket aztán „összecipzáraznak” úgy, hogy váltakozzanak a férfi és női jelöltek, így javítva a női politikusok reprezentációját. Mára már sok országban működnek ehhez hasonló genderkvóták, amik segítenek „mesterségesen” kiegyenlíteni a rendszert. Hogy ez a világszerte tapasztalható tendencia mikor érkezik meg Amerikába, egyelőre még nem lehet tudni. Az biztos, hogy az egyre feltűnőbb állapotnak pozitív hozadéka is van, ugyanis láthatóan aktivizálja a nőket: Clinton veresége után rengeteg nő vállalkozott politikai tisztségre, és a médiában egyre többet olvashatunk ígéretes női politikusokról – gondoljunk csak Alexandria Ocasio-Cortezre –, akiknek sikerült bekerülniük az amerikai kongresszusba. Idén Joe Biden végül Kamala Harrist választotta alelnök-jelöltjének, vagyis elméletileg lehetséges, hogy legalább az alelnöki pozíciót nő fogja betölteni. Ha így lenne, az fontos, és előremutató lépés volna, ami valószínűleg ahhoz is közelebb vinné az országot, hogy megválaszthassák első női vezetőjüket.
Fotó: GettyImages
Olvass tovább!
