1892 januárjában jelent meg Charlotte Perkins Gilman amerikai írónő A sárga tapéta című rövid, de annál súlyosabb novellája, ami pillanatok alatt a korai feminista írások egy kiemelkedő darabjává vált – nem véletlenül. A novella kitűnően, egyben húsba vágóan szemléltetni, mennyire méltatlanul viszonyult a társadalom évszázadokon át a nők mentális és fizikai egészségéhez, valamint értelmi képességeihez.
A sárga tapéta egy fiatal írónő naplóbejegyzéseiből áll, akinek a férje kibérelt egy kúriát a nyárra azzal a céllal, hogy az ideggyengeséggel és hisztérikus hajlamokkal diagnosztizált feleség kicsit regenerálódni tudjon. A gyógyulás érdekében a nőnek tilos bármiféle intellektuális tevékenységet végeznie, nem szabad dolgoznia, írnia vagy olvasnia; a férje, aki egyben orvosa, azt írja elő a számára, hogy ne csináljon semmit, egyszerűen legyen a friss levegőn és étkezzen rendszeresen. Ez a kezelési módszer a 19. században teljesen általánosnak számított, ahogy az is, hogy a nőkre tömegesen sütötték rá a „hisztériás” bélyeget gyakorlatilag bármilyen mentális vagy hangulati probléma esetén. A „gyógyulás érdekében” aztán eltiltották őket minden intellektuális tevékenységtől, a teljes lelki-szellemi leépülésre kárhoztatva őket. Ezt a folyamatot követhetjük nyomon Gilman novellájában is: a főhősnőnek addig mondogatják, hogy bolond, amíg végül tényleg azzá nem válik.
A hisztéria és a nyughatatlan méh
A hisztéria története nagyjából 4000 évre nyúlik vissza, maga a szó a görög hysteria kifejezésből ered, ami pedig méhet jelent. A hisztéria diagnózisa már az ókori Egyiptomban és a Távol-, valamint Közel-Keleten sem volt ismeretlen, de persze a nyugati világban is egy rendkívül gyakori női kórkép volt egészen az 1950-es évekig. A hisztéria szó tehát az anyaméhre utal, amiről a régi időkben az orvosok meglepően hosszú ideig komolyan úgy gondolták, hogy mint egy vadállat, a nők testében folyamatosan vándorol, miközben spermára vadászik. Ha rossz irányba megy, és a nők torkánál köt ki, akkor köhögést, fulladást, hangvesztést okozhat, ha pedig elakad a bordáknál, annak mellkasi fájdalom és légszomj lesz a következménye. Egy időben gyakorlatilag a női test minden fizikai vagy pszichológiai tünetét a vándorló méh számlájára írták. A gyógyulás érdekében ezt a folyamatosan úton lévő méhet különféle keserű főzetekkel, hüvelyi fertőtlenítéssel, balzsamokkal és gyapjúból készült pesszáriummal próbálták meg visszajuttatni a megfelelő helyére. Ezenkívül az orvosi írásokban gyakran emlegették még a „nemi szervek masszázsát” is mint kezelési módot, amit mindig egy képzett orvosnak vagy bábának kellett végeznie. A vaginális stimuláció az ókortól egészen az 1920-as évekig az orvosi gyakorlat része maradt, a kezelést nem tekintették szexuális jellegűnek, olyan normális orvosi eljárásként fogták fel, mint egy rossz fog kihúzását.
A különféle kísérleti praktikák mellett azonban volt egy olyan gyógymód, ami az orvosok elgondolása szerint azonnal megzabolázta a nők örökmozgó, spermára vadászó méhét: ez nem volt más, mint a házasság és a vele együtt járó gyereknemzés és terhesség. Évszázadokon át úgy hitték, hogy a nők méhe egy igazi bajkeverő, ami kizárólag terhesség esetén működik megfelelően.
A sárga tapétát a több ezer évvel az egyiptomiak után, a viktoriánus korban írta meg Charlotte Perkins Gilman, amikor is a hisztéria diagnózisa gyakorlatilag a fénykorát élte. Ha nem tudták eldönteni, hogy mi lehet az oka egy nő „furcsa” viselkedésének, akkor szinte biztos, hogy egyszerűen hisztériát állapítottak meg nála.
Ekkor azonban már a spermára éhes méhről a nők „gyengébb idegrendszerére” terelődött a figyelem. Úgy gondolták, hogy a hisztériát, vagy más néven neuraszténiát (idegességet) a nők rossz szokásai váltják ki. Ilyen rossz szokásnak kiáltották ki például a regényolvasást (amitől a nőknek erotikus fantáziáik lesznek), a maszturbálást, vagy éppen a homoszexuális és biszexuális hajlamokat is. De nemcsak a kiváltó okok, hanem maga a hisztéria tünetei is igen széles skálán mozogtak: az orvosok szerint okozhatott akár végtagbénulást, izomgörcsöt is, de a nők csábító viselkedését, a kiszámíthatatlanságukat és úgy általában a „nem megfelelő magatartást” is a hisztéria számlájára írták. Hosszú-hosszú oldalakon keresztül számoltak be a korabeli orvosi cikkek arról is, hogy a hisztériás nők valójában krónikus hazudozók, akik direkt tévesztik meg a környezetüket.
A betegség ellen továbbra is ajánlották az olyan régi, „jól bevált” gyógymódokat, mint a vaginamasszász, a házasság és gyereknemzés, de mellette bevetettek néhány egészen újfajta megoldást is. Ilyen volt a petefészek-eltávolítás és a csiklócsonkítás.
Egy diagnózis a nők fegyelmezésére
Egyáltalán nem véletlen, hogy a feljegyzések szerint éppen abban az időben diagnosztizálták a legtöbb hisztériás esetet, amikor a nők Európában és az Egyesült Államokban azért kezdtek küzdeni, hogy ők is részt vehessenek a felsőoktatásban, hogy jelen lehessenek a tudományos életben. Évszázadok elnyomása után a 19. században végre eljött az idő, hogy megpróbáljanak kitörni a privát szféra fogságából, hogy a férfiak által nekik rendelt háziasszony- és anyaszerep helyett – vagy éppen mellett – a saját intellektuális törekvéseikre, az önmegvalósításra kezdjenek el egyre jobban fókuszálni. Ebben a korban a nőket tömegével diagnosztizálták hisztériával, ami ha jobban belegondolunk, gyakorlatilag egy kegyetlen válasz volt az új nőkép megjelenésére, és vele együtt a házasságok és a születések számának a csökkenésére. A hisztéria diagnózisát gyakorlatilag a nők fegyelmezésére használták.
A 19. században rengeteg orvos volt, aki kifejezetten a hisztériára specializálódott. Közéjük tartozott S. Weir Mitchell philadelphiai szakember is, aki az úgynevezett „pihenő kúrával” gyógyította pácienseit. A beteg nőknek ágyban kellett feküdni, megparancsolta nekik, hogy egyetlen izmukat se mozdítsák, és eltiltotta őket mindenféle szellemi vagy kreatív munkától. Kétóránként fél deciliter tejet itattak velük, és a vizeletüket, valamint székletüket is az ágyban fekve egy ágytálba kellett üríteniük.
S. Weir Mitchell volt A sárga tapéta írónőjének, Charlotte Perkins Gilman is az orvosa – Gilman híres novelláját ugyanis részben az írónő saját élményei ihlették. De ezt a bizonyos pihenő kúrát írta elő Mitchell doktor például a novellaíró Edith Whartonnak és a világhírű Virginia Woolfnak is. Ebben az időszakban rengeteg más női írót és művészt diagnosztizáltak még hisztériával, az orvosok szerint mindannyiuknál az ambiciózus viselkedés, a túledukáltság és a lázadásra való hajlam okozta a betegséget. Elméletük szerint a hisztérikus nőknek túl sok energia jutott fel az agyába, holott ennek az energiának a reproduktív szervekben lenne a helye, hogy segítse a női testet a gyerekszülésben. Ahogy Mitchell is írta: „Biztos vagyok benne, hogy csak bajt okoz a nőknek azon vágya, hogy versenyre kelljenek a férfiakkal, és szerepet vállaljanak az ő világukban. Meggyőződésem, hogy a női lélek, a nők életének célja sohasem fog megváltozni, hiába az oktatás vagy a férfias viselkedés.”
Ma már tudni lehet, hogy A sárga tapéta írónője, Charlotte Perkins Gilman valószínűleg szülés utáni depressziótól szenvedett, ám a betegség fogalma akkoriban még ismeretlen volt az orvosok számára, ezért egyszerűen hisztériának bélyegezték. Orvosa, S. Weir Mitchell azt tanácsolta Gilmannak, hogy a gyógyulás érdekében maradjon mindig a gyereke közelébe, viselkedjen jó feleséggént, és eszébe se jusson az életben többé tollat, ecsetet vagy ceruzát fogni, valamint, hogy napi két óránál ne töltsön többet szellemi élettel. Gilman néhány hónapig tényleg megpróbálta tartani magát az orvosa utasításaihoz, ám állapota csak romlott. Mint írja, olyan közel került a teljes mentális összeomláshoz, hogy nem bírta tovább. Visszatért az íráshoz, a munkájához, „minden ember normális életéhez; ami örömet ad, és ami által fejlődni lehet”. Végül vissza is nyerte az irányítást saját elméje felett. 1888-ban Gilman úgy döntött, hogy elválik a férjétől, mert úgy érezte, ez az egyetlen módja annak, hogy valamiféle függetlenséget szerezzen, valamint hogy mentális egészségét végleg visszanyerje.
Forrás: lithub.com
Fotó: Getty Images, wikimedia
