András huszonöt éves, egyedül él a saját lakásában Budán. Amikor beütött a koronavírus, a munkahelye azonnal átállt online munkavégzésre, így a fiú lassan egy éve – kis túlzással – a lakásába zárva él. A munkaidő és a szabadidő fogalmai gyakorlatilag értelmezhetetlenné váltak, a napok összefolynak, és András azt mondja, egyre csüggedtebbnek, motiválatlanabbnak érzi magát. A szórakozóhelyek zárva, a kijárási tilalom mellett pedig gyakorlatilag 1-2 órája marad, amit a munkaidő lejárta után házon kívül tölthet. Miközben tisztában van vele, hogy a korlátozások jó célt szolgálnak, és ő maga is fontosnak tartja a betartásukat, András úgy érzi, a járvány a fiatalsága legszebb időszakából rabolja el a hónapokat, talán éveket is. „Van 1-2 haverom, akivel találkozgatunk, átjárunk egymáshoz, de a kijárási tilalmat komolyan vesszük, mindig hazaérünk nyolc előtt – meséli. – Így viszont általában annyi történik, hogy ülünk egymásnál, playstationözünk vagy iszogatunk. Borzasztóan unjuk már. Persze lehet, hogy normális körülmények között is ugyanezt tennénk, de a tudat, hogy korlátozva van a szabadságunk, hogy csak lakásokban lehet ücsörögni, nagyon fojtogató.”
András alapvetően szerencsésnek érzi magát a munkája miatt, a telekommunikációs cégnél, ahol dolgozik, nem voltak leépítések, bár azt kikötötték, hogy 2020-ban senki nem lép előbbre, és a fizetések sem emelkednek. Mindeközben látja maga körül, mennyire szenvednek azok a barátai, akik a mesterszakot frissen befejezve léptek a munkaerőpiacra, és arctalan kollégák között, otthonról kezdték meg a munkát – már ha egyáltalán el tudtak helyezkedni. András egyik ismerőse, Balázs például még sosem találkozott a munkatársaival. Tavaly májusban kezdett dolgozni, és tudja, hogy így is szerencséje volt, hogy sikerült megcsípnie egy állást. Az viszont sok nehézséget okoz neki, hogy nincs kihez fordulnia, nincs kitől segítséget kérnie, ha elakad valamiben. Ő még így is jobban járt, mint András másik barátja, akivel tavasszal közölték, hogy megkapott egy munkát, majd a korlátozások kihirdetésével visszahívták, hogy sajnos mégsem tudják alkalmazni.
András számára azonban nem a karrierje megtorpanása a legfájdalmasabb. Leginkább az bántja, hogy a legszebb, legizgalmasabb éveiből maradt ki egy – és most már abban reménykedik, hogy tényleg „csak” egy évről van szó. „Ez az elmúlt év nekem gyakorlatilag kuka. Most kellene utazni, fesztiválokra járni, spontán kalandokba keveredni egy hétköznap este. Ehelyett otthon ültem, és dolgoztam. Ha visszatekintek az elmúlt évemre, úgy érzem, nem történt velem semmi.”
Szorongások és harag
Bár a fertőzéstől kevésbé tartanak, a járványhelyzettel járó szorongások megfertőzték a fiatalok életét is. András számára például rendszeres stresszforrást jelentett, hogy egy baráti találkozó után találkozzon-e szüleivel. „Ha összejöttünk többen, nem igazán tudtuk élvezni, mert mindenkiben ott volt, hogy nem akarja hazavinni a vírust. Az is macerás volt, hogy mindig összeegyeztessük a járvánnyal kapcsolatos elveinket, hogy kinek mi fér bele. Van olyan barátom, aki az apjával él, ő például nem szívesen jött el, ha távolabbi ismerősöket is meghívtunk.”
Hasonló szorongásokról számol be a 24 éves Hanna is. A tavaszi karantén idején a lány még örült a felszabadult időnek: mivel amúgy is a szakdolgozatát írta, könnyen beletemetkezett a munkába, és szinte „kapóra jött”, hogy nem szólítják el más programok a feladata mellől. Az őszi karantén azonban már sokkal rosszabbul érintette. „Könyvtárak híján szinte semennyit nem tudok haladni a doktori kutatásommal, nem merek külföldi ösztöndíjakra pályázni, nincs olyan inspiráló szellemi közeg most számomra, ami biztosítaná a lendületet. Közben végig ott a szorongás, hogy felvettek doktorira, de én mégsem teszem a dolgom, naponta szorít a mellkasom, sokszor csak sírni tudnék, és azt kívánom, hogy ne szóljon hozzám senki.” Mivel Hanna komolyan veszi a járványügyi szabályokat, legfeljebb szabadtéri sétákon találkozik a barátaival, ahol elmondása szerint hasonló érzésekről számolnak be a kortársai. „Nincs olyan barátom, aki kibújt volna a pizsamájából az előző évben, a legtöbben lemondtak a Tinderezésről is, mert hát minek” – teszi hozzá Hanna. Ő egyébként jó ideje tartós párkapcsolatban él, így a párkeresés nem jelentett neki gondot, a szingli fiatalok jó részének azonban ez jelenti a legnagyobb problémát.
Olvastad már?
A 27 éves Flóra például már 3 éve egyedülálló. Miután ötéves kapcsolata véget ért, sokáig nem tudta elképzelni, hogy újra randizzon, egy ideje azonban már úgy érzi, készen állna egy újabb szerelemre. Mivel a vírus kitörése óta ő is otthonról dolgozik, egyedül a randialkalmazásokban bízhat, de a megváltozott körülmények mellett még a szokásosnál is nehezebb összehozni egy épkézláb találkozót. „Azt hiszem, soha nem éreztem még ennyire magányosnak magam. Valamelyik nap ültem otthon, és az jutott eszembe, hogy hónapok óta nem ölelt meg senki. Hogy hónapok óta nem ért hozzám más ember. Ettől a gondolattól teljesen kiborultam.” Flóra szülei idősek, ezért a lány óvatosan, főleg szabadtéren, vagy beltérben csak maszkban találkozik velük, az ölelés és a puszi szigorúan tilos – ezt ő akarta így, a szülők védelmében. A legtöbb barátnője kapcsolatban él, és bár néha találkozik a szingli barátaival, Flóra szerint ezek az alkalmak többnyire a kölcsönös panaszkodásról szólnak. „Próbálok naponta sétálni, hogy kicsit kiszakadjak a lakásból, levegőzzek. De az utcán nyilván nem lehet ismerkedni… Voltam egy-két randin is az elmúlt hónapokban, mindkétszer kirándulást szerveztem. Ezek egyébként nem sikerültek rosszul, de végül nem lett belőlük semmi. Nem is tudom, milyen lenne most »továbblépni«, mennyire kéne bíznom egy fiúban ahhoz, hogy beengedjem a lakásomba.” Flóra most reménykedik benne, hogy nyáron már tud utazni, esetleg lesznek bulik, fesztiválok, vagy legalább nyitva lesznek a szórakozóhelyek. „Nagyon furcsa elképzelni, hogy milyen lesz, amikor minden visszaáll… Biztos vagyok benne, hogy az első néhány találkozó, buli rettentő furcsa lesz, újra meg kell szokni a tömeget, az egymáshoz érő testeket egy koncerten. De én már nagyon várom.”
Nem jó, nem tragikus
„Ha a vírus előtt megkérdeztek volna, hogy hogyan fogok bírni egy ilyen évet, biztosan rosszabbra tippeltem volna – kezdi a 24 éves Bence, aki úgy érzi, viszonylag jól viseli a vírushelyzettel járó nehézségeket. – Az első időszakban, március-április környékén sokat gondolkodtam azon, hogy ez milyen kulturális és gazdasági hatásokkal jár majd. Kicsit reménykedtem, hátha a vírus megroppanthatja a kapitalizmus hegemóniáját. Volt némi félelmem is attól, hogy a globális ellátórendszer összeomlik. Aztán amikor ez nem történt meg, volt bennem egy olyan érzés, hogy semmi nem változott, és semmit nem tanultunk.”
Bence több szempontból is szerencsésnek vallja magát: mivel épp a vírus előtt jött haza az Erasmus programról, sok barátjával tudott találkozni a korlátozások bevezetése előtt, ez a feltöltődés pedig – mivel társasági embernek vallja magát – jól jött neki utólag. „Félig viccesen az is eszembe jutott, mennyiszer gondoltam, hogy bárcsak lenne időm olvasni és feküdni, és tessék, a világ megadta nekem, amit kértem.” Bence aztán befogadott egy idegent a lakásába, akit kilakoltattak a kollégiumából a vírus miatt, így végül mindennapos társasága is lett – bár barátság nem alakult ki köztük, azért „érdekes élményként” gondol vissza rá. A randizás-párkeresés neki is sokszor okozott gondokat: még az Erasmus programon ismerkedett meg egy lengyel lánnyal, aki kétszer is megpróbált Magyarországra látogatni, végül nem jött össze a dolog.
Szerencsére a fiatalok nagy része eléggé tudatosan kezeli a saját válságát, és az eszközeik is megvannak ahhoz, hogy kicsit jobban érezhessék magukat. Hanna meditációs alkalmazásokkal, főzéssel próbál kikapcsolódni, András új sportágakat próbált ki, Flóra a pszichológusával beszéli meg a problémáit az online terápiás alkalmakon. Tisztában vannak vele, hogy ez a helyzet mindenkitől áldozatokat kíván, és bár egy percig sem kérdőjelezik meg a korlátozások indokoltságát, nehezen viselik. Egyelőre még reménykednek az előttük álló nyárban, és abban, hogy az oltásnak köszönhetően hamarosan minden újra a régi lehet.
Fotó: Unsplash.com
