Egy sportpálya mellett üldögélt a cirmos cica, annyira feltűnően fényes bundával és akkora pocakkal, hogy alig hittük el, hogy nincs gazdája. Néhány próbálkozás után bátortalanul közelített felénk: éppenhogy, de azért meg lehetett simogatni.
Aztán egyre gyakoribb vendégek lettünk Cicerónál. Persze a Ciceró nevet mi adtuk neki, gondoltuk, a C betűk miatt nem lőhetünk mellé. Elkezdtük jutalomfalatokkal és aszpikos eledellel magunkhoz édesgetni, mígnem akkora kötődés alakult ki, hogy már a puszta beszédhangunkra elkezdett futni felénk a cica.
Közben az idő egyre enyhült, nyárillatú lett a város, az emberek egyre türelmetlenebbek lettek a karanténban. Egyre gyakrabban láttunk embereket az utcán, és szép lassan a környéken elterjedt karanténprogrammá vált a cica meglátogatása és etetése. Hol egy biciklis nénit láttunk körülötte, akinek ugyan alapbetegségei miatt nagyon otthon kellett volna maradnia, de nem tudta kiverni a fejéből az éhes kiscicát, hol egy csapat gyerek rollerezett oda hozzá, és versenyeztek a szeretetéért, hol egy kedves pár ücsörgött a cicánál, és adott második vacsorát a kóbor állatnak. Ciceró tehát fogalom lett a környéken, a szomszédok karanténjának fénypontja volt a vele töltött idő, ő pedig szorgalmasan megevett minden falatot, amit hoztak neki.
Aztán a karácsony előtti napon összefutottunk a cicánál egy másik etetőpárral, akik nagy hírekkel vártak minket: a cicának igazából van gazdája! A Covid előtt ugyanis Ciceró karanténszékhelye mellett, a sportpályán üzemelt egy büfé egy kedves házaspár vezetésével, a cica a büfében lakott, a pár gondozta őt, azonban a vírus és a karantén betörésével a büfé bezárt – talán sosem nyit újra –, hazavinni nem tudták kedvenc cicájukat a pár férfi tagjának durva macskaallergiája miatt, Ciceró pedig kvázi utcára került. A csupaszív házaspár viszont szakadatlan járt a korlátozások ellenére is a cicához nap mint nap, és könnyek között simogatták, etették a sportpályánál hagyott állatot. Majd hónapok után úgy döntöttek, nehéz szívvel, de a jobb sorsot érdemlő Cicerót gazdásítani szeretnék, hogy végre ismét tetőt kapjon a feje fölé. Ezen a ponton azt hiszem, már sejteni lehet a történet befejezését… Ekkor viszont még csak annyit mondtunk, elgondolkozunk a gazdásításon.
És gondolkoztunk is, egészen február közepéig, amikor meglehetősen későn, de beköszöntött a hamisítatlan tél a kemény éjszakai fagyokkal, mi pedig növekvő aggódalommal gondoltunk szegény védtelen állatra. Az időjárás-előrejelzés brutális mínuszokat jósolt, ezért gyorsan felhívtuk a büfés párt, hogy akkor mi hazahoznánk a cicát, mert ezt már nem tudjuk idegileg tovább kezelni. Újabb könnyek között arra kértek minket, minél hamarabb hozzuk fűtött lakásba a cicát, mert csak arra tudnak gondolni, hogy előbb-utóbb meg fog fagyni szegény. És rengeteget meséltek a cicáról is, hogy mennyire kivételesen okos, és hogy fantasztikus mama volt az ivartalanítása előtt. Még aznap este, a 19 órás boltzárás előtt alig fél órával, lóhalálában eltaxiztam egy kisállatüzletbe, megvásároltam mindent, ami egy szenior, exkóbor cicának kellhet (meg ami nem), és mentünk befogni az új családtagot.
Első nap: macskaágyba gyógyulva
Ciceróval hazaérkezve egy új korszak kezdődött az életünkben. Az első napját az újdonsült fekhelyébe belegyógyulva, hangosan dorombolva, jó magasra csavart konvektor előtt töltötte, és szerintünk azt hihette, ez már a mennyország maga. Ez volt a „honeymoon”, a beetetés, hogy minden simán fog menni. De aztán gyorsan rájöttünk, hogy egy nyolcéves cicát nem olyan könnyű új szokásokra tanítani, mint egy kölyökmacskát. Az első napján például annyira izgult, hogy még pisilni is elfelejtett, mi meg persze mint egy elsőgyermekes szülőpár, hívtuk az állatorvost, hogy ez normális-e. (Egyébként az állatorvos azt mondta, ilyet még életében nem látott, inkább az a jellemző, hogy össze-vissza pisilnek ilyenkor a cicák.)
Ciceró azonban nagyon meg akart felelni nekünk, és kiderült, hogy tényleg kivételesen okos cica, és egyre ügyesebben próbálkozott alkalmazkodni az új élethelyzetéhez. Sosem használt almot ezelőtt, mindig az ajtónál jelzett, ha ki kellett mennie, így sok pisilős-kakilós baleset és textilfertőtlenítés várt ránk, de most már úgy néz ki, kezdi megszokni az almot. (Gazdik, ha az exkóbor cicátok notórikus alomkerülő, ruházzatok be egy alomra szoktató spray-re, és próbáljátok ki a hörcsögalmot, ami kukoricahéjból van, nekünk egyelőre ez vált be!) Egyre bátrabban fedezi fel a lakást, és végre már nem kell mellette állnunk vagy lábujjhegyen járnunk, amikor eszik. És az is kiderült, hogy a macskánk tévéfüggő. Nemcsak a macskatévét képes órákig, szinte pislogás nélkül nézni, de szinte bármilyen filmet végigül velünk, és feszülten figyel…
Mindenhol van már pihenőhelye a cicának, például az ebédlő ablakpárkányán, ezen a csinos párnán is
Szóval lett egy macskánk, egy különösen intelligens és aktív szenior macskánk. Akár el is keseredhetnénk, hogy az élete felét, harmadát, ki tudja, nem velünk töltötte, de inkább arra koncentrálunk, hogy mennyi örömet fog még okozni nekünk.
Fotó: a szerző sajátja
