A nevem Brcsity Szilvia, a Vajdaságban, azon belül Királyhalmon élek egy kis faluban. Itt, Szerbiában fejeztem be az általános iskolát, majd később Szentesen, a Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán folytattam a tanulmányaimat. Azt hittem, színészettel akarok majd foglalkozni, mint sokan mások, akik oda jelentkeztek. A szüleimnek már akkor rossz volt a kapcsolatuk egymással, de még nem voltak válófélben. Együtt maradtak az egyetlen közös gyerekük miatt, aki én voltam/vagyok.
Sokáig azt hittem, csak ezért vagyok problémás. Folyamatosan lázadtam, beteg voltam, kicsapongtam. A lelkemben óriási űrt, hatalmas semmit éreztem, vagy ha épp nem semmit, akkor csak fájdalmat. Meg voltam győződve róla, hogy ez normális. Hogy ezzel jár a tinédzser kor, plusz a rossz családi háttér. Tizennégy évesen kezdtem el észrevenni magamon, hogy teljesen elönt a nihil, a mizantrópia, és, hogy az átlagosnál komolyabb kötődési gondjaim és az elhagyatottságtól való félelmem van. Tényleg azt hittem, hogy ez normális.
Lefelé a lejtőn
A 12. osztályban másfél hónapnyi álmatlan éjszaka és az iskolában történt összeomlás után elkerültem a pszichiátriára, ahol megállapították, hogy depressziós vagyok, felírtak antidepresszánst, amitől tudtam aludni is, és ennyi. Volt, amikor nem tudtam felkelni a gyógyszerek miatt a nulladik órában tartott matek előkészítőre… Nem tudtam megszokni, nem tudtam kibékülni vele. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy valami problémám van, és ha ez nem lett volna elég, egy hónap alatt 15 kilót híztam. Sosem volt önbizalmam, soha nem szerettem a testem, így ez sem segített.
Miután leérettségiztem, hazaköltöztem… Itthon elkezdtem a tanítóképző egyetemet, de nem azért, mert én akartam. A csoda 9 hónapig tartott. Ez alatt a 9 hónap alatt folyamatosan ittam, az alkohollal akartam mindent elnyomni magamban. Mire kiiratkoztam az egyetemről, a szüleim külön költöztek, aminek nagyon örültem. Úgy éreztem, végre fellélegezhetek, végre vége lesz a „rossz családi háttér miatt vagyok ilyen, amilyen” érzésnek.
Nem így történt. Még többet híztam. Egyre jobban utáltam magam. Az eddigieknél is jobban. Vagy ütöttem, vagy vágtam magam. Úgy éreztem, csak így tudok szabadulni a komoly lelki fájdalmaktól. Utána mindig megkönnyebbülést éreztem. Mindent túlreagáltam. Ha egy átlagember egy tízes skálán mozog érzelmileg, én egy tízezres skálán éltem az életem.
Megismerkedtem a jelenlegi férjemmel, és azt hittem, ez a kapcsolat majd segít rajtam, de egy idő után mindig visszaestem, ha nem is ugyanoda, még mélyebbre.
Még egyszer pszichiáter, még egyszer gyógyszer, ráadásul a pszichiáter megjegyzést tett a túlsúlyomra. 2018 tavaszán meg akartam ölni magam… Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább a folyamatos belső feszültséget. A férjem mentett meg. Újabb kör pszichiáter. A diagnózis: enyhe depresszió, pánikbetegség, szorongás, kényszerbetegség. Pozitív fejlődés? Semmi.
Rengeteget olvastam mentális betegségekről, meg akartam tudni, mi a válasz velem kapcsolatban. A szüleim is mindvégig segítettek, „intézkedtek” helyettem is, amikor én bepánikoltam egy újabb szakember és egy újabb időpont előtt. Ők nem adták fel…
2020 novemberében derült ki, hogy borderline személyiségzavarban szenvedek enyhe mániás depresszióval – és persze az ezzel együtt járó evészavarral. Egyszerre volt óriási megkönnyebbülés és hatalmas teher. Minden összeállt a fejemben, szinte hihetetlen módon. Ezzel meg kell tanulnom együttélni! De legalább már tudtam, hogy miért érzem folyamatosan azt, amit.
Amikor felhoz valaki egy mentális betegséggel kapcsolatos témát, mindenki megijed. Mert ijesztően hangzik. Személyiségzavar. Mentális betegség. Nem beszélve arról, hogy egy kis faluban élek, ami mind tudjuk, hogy mivel jár: beszélnek… A legtöbben, akik hasonló vagy más jellegű mentális problémával küzdenek, nem mernek róla nyíltan beszélni, és egyre jobban szenvednek. Attól félnek, hogy megbélyegzik őket.
Címkék és bélyegek
A túlsúllyal kapcsolatban sincs ez másképp. Furcsán néznek rád, ha nem felelsz meg a társadalom által előírt szépségstandardnak. Idén januárban kezdtem el magamra figyelni, a mentális egészségemre és a saját magam által látott/alkotott testképemre. Ekkor ismerkedtem meg a testpozitív közösséggel. Sokan azt gondolják, hogy a testpozitív mozgalom csupán arról szól, hogy duci lányok harcolnak azért, hogy ők is ugyanolyan szépek, mint a nem ducik. A testpozitivitás nem a súlyról/túlsúlyról szól, annál sokkal többről. Elfogadni a tested, és szeretni úgy, ahogy van. Túl kicsi? Túl nagy? Túl rövid? Túl hosszú? Túl vastag? Túl vékony? Akné? Hegek? Striák? Pattanások? Minden, amitől úgy érzed kevesebb vagy, kevésbé értékes, kevésbé szép, sőt – egyenesen csúnya és értéktelen.
Pontosan ezeket a felesleges negatív gondolatokat kell megtanulnunk kizárni a fejünkből, hogy elindulhassunk az elfogadás útján. Meg kell tanulnunk nem utálni, amit eddig utáltunk magunkon. Meg kell tanulunk szeretni magunkat a kisebb-nagyobb hibáinkkal együtt. Hogy minden nap büszkén ébredjünk és járjunk-keljünk a bőrünkben. Erről szól testpozitívnak lenni.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Lentek és fentek
A diagnózist követően mi volt a legnehezebb? Hogy meg kell tanulnom vele együttélni. A borderosokkal nem igazán szeretnek „foglalkozni”, a szakemberek sem tudnak velünk mit kezdeni, hiszen az életünk egy hullámvasút, óriási lentekkel és fentekkel.
Kezelni a lenteket még mindig nagyon nehéz. Az én megküzdési módszerem korábban az volt, hogy ártottam magamnak, mert akkor éreztem, hogy élek. Fizikai fájdalommal tompítottam a lelki fájdalmamat. Mára a férjem is tudja, hogy mikor milyen a helyzet, így ő ki tud rángatni néha abból a mély és sötét gödörből. Még mindig tanulok. Még mindig vannak újdonságok, de próbálok tudatos lenni.
Sokat segít, ha kimegyek a kertbe, elmegyek sétálni, vagy ha játszom a kutyáinkkal, vagy ok nélkül nagytakarítok az egész házban. Ha ihletem van, jót tesz a rajzolás, a kreatív dolgok – de persze nem mindig működnek. Sokszor megesik, hogy csak a sötét szobára és nyugalomra vágyom. Vagy csak felülnék egy buszra, és elszöknék magam elől. Tényleg, mint egy hullámvasút. Sokat segít (ha képes vagyok rávenni magam, és nem utasítok el mindenkit és mindent) a kommunikáció. A férjemmel, a szüleimmel vagy a legközelebbi barátaimmal. Nehéz elmagyarázni.
Hogyan lehet együtt élni azzal, hogy borderline vagyok? Nem tudom megválaszolni. Folyamatosan figyelnünk kell magunkra, és tanulni, próbálni minél tudatosabban cselekedni.
Hallatni a hangom
Szeretnék egy közösséget létrehozni olyan emberek számára, akik hasonló cipőben járnak. Hogy ne érezzék magukat egyedül, mint egészen eddig én. Az, hogy megtanuld szeretni és elfogadni magad olyannak amilyen vagy, nem cél. Sokkal inkább egy hosszú, nagyon hosszú út, amit végig kell járjunk. Egy olyan út, aminek sosincs vége, és borzalmasan nehéz – de egy nagyszerű és gyönyörű út is egyben. Megtalálni, elfogadni önmagad – egy állandó folyamat, aminek nincs vége. Amióta Instagramon ezekre a témákra fókuszálok, talán kicsit könnyebb. Olyan, mintha naplót írnék, és tudom, hogy segíthetek másokon, akik olvassák, mert lehet, hogy épp arra a pár mondatra van valakinek szüksége. Vagy arra, hogy megismerje a történetemet, és elinduljon a saját útján. Tudva, hogy nincs egyedül. Ezért akartam hallatni a hangom.
Kövesd Szilvit az Instagramon vagy miniblogján!
Szöveg: Brcsity Szilvia Fotó: Instagram
Olvass tovább!
