A mentális és fizikai túlélés érdekében már egy éve az a feladatunk, hogy adaptálódjunk az új élethelyzethez. És én szorgalmasan alkalmazkodom is: amikor csak tudom, kerülöm az embereket, a puzzle-özés és a növénynevelgetés lett az új hobbim, és a napi rutinom részévé vált a Covid-hírfigyelés. Támogatom a hazai kis márkákat a vásárlásommal, rendszeresen rendelek a kedvenc éttermeimből, és busás borravalót is hagyok nekik. Szép lassan, hónapok alatt kialakult az új életem, az új normáimmal. Az új én nem hord melltartót, nem ingázik a munkahelye és az otthona között, nem költ körülbelül semennyit új ruhákra, és nincs túl nagy különbség a munkaideje és a szabadideje között sem.
Az »új én« mentális állapota piszkosul ingadozó, minden nap stresszkezelő légzésgyakorlatokat végez, sokkal többször eszébe jut a halál, mint eddig bármikor, és van, hogy fel sem akar kelni az ágyból, nem hogy átöltözni és dolgozni.
Bármennyire is furcsán hangzik, ezt is meg lehet szokni, ebben is meg lehet találni a szépséget. Ott vannak a lassú, reggeli verandás kávézások, a monoton munkaórák megszakítása néhány gerinctorna-gyakorlat kedvéért, a nap közepébe beékelt csendes ebédszünet fecsegő kollégák nélkül, a folyamatosan doromboló cica és az esti filmmaratonok…
Aztán végre megérkezett az oltás az újranyitás, a szabad nyár reményével és a fokozatosan rendeződő globális helyzettel. Persze jelenleg még tele vannak a Covid-osztályok, nap mit nap távolabbi, közelebbi ismerőseink halálhíre érkezik, és forgatja meg a tőrt a szívünkben, de valahogy most már látni véljük az egész végét is, ez pedig reményre és várakozásra ad okot. Szinte már felfoghatatlan ennyi idő távlatából, nem? Ugyanakkor… egy kicsit bizonytalan is vagyok, mi lesz most.
Félreértés ne essék, alig várom, hogy megkapjam az oltást, és megölelhessem végre a barátaimat, a családomat, és hogy ne kelljen azon aggódnom, hogy potenciálisan hány embert ölhetek meg csupán azzal, ha elhagyom a lakóhelyemet. És persze borzasztóan várom az első csoportos, élő jógaórámat, hogy végre visszamehessek a tangókurzusra, amit másfél éve hagytam abba, sőt, hogy végre új emberekkel is megismerkedhessek.
De azért félek is. Tudjuk még egyáltalán, hogy mit csináltunk a Covid előtti időkben? Lehet-e úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna? Lehet csak úgy felszínesen, beszélgetésindítóként megkérdezni a másiktól majd, hogy „hogy vagy”? Mennyi ideig lesz még mindig a pandémia minden egyes beszélgetés témája? Kicsit úgy érzem, elvesztettem azt az alapérzékemet, hogy hogyan kell egy másik emberrel felvenni természetesen a beszélgetés fonalát, és értelmes dolgokról, fesztelenül beszélgetni. Meg hát ott van az a sok ismerős, akit több mint egy éve egyáltalán nem láttam. Mindenki hónapokig meséli majd, hogy mi volt vele?
És hogyan lesz a tragédiák kibeszélése? Lesz majd hibáztatás, hogy ki hogyan nem tartotta be a karantént, és ki kinek adhatta át a vírust, amitől súlyosabb vagy kevésbé súlyos tünetei voltak?
El fog tűnni végleg az organikus intimitás, és engedélyt kell kérni a másiktól az öleléshez, puszihoz? Csak úgy bele lehet-e majd még egyszer nyalni a másik fagyijába?
És basszus, vissza fognak térni azok a bosszantó mindennapi nyűgök is, amitől a koronavírus miatt megszabadultunk? Újra fel fogunk majd nyomódni a reggeli buszra, ami munkába visz? Újra el fogunk tölteni napi két órát ingázással? Újra le fogjuk porolni a kényelmetlen melltartókat, és visszavesszük a ceruzaszoknyát? El fogunk járni azokra az inkább fárasztó, mint feltöltő programokra, amikhez hasonlón biztosan nem voltunk az elmúlt évben? És újra üvölteni fogunk minden este a gyerekkel a lefekvés miatt?
Vajon el fog múlni minden rossz és minden jó, ami az elmúlt évben történt?
Fotó: Unsplash
Olvass tovább!
