Van egy általánosan elfogadott elképzelés, mely szerint 21 nap kell az új szokások beépüléséhez. Vannak, akik ezt cáfolják, és inkább 60 nap körülire teszik ezt a számot, de lényegtelen, mert 14 hónapnál biztosan kevesebb. Szóval már jól megszoktuk az új életritmusunkat, új szokásaink, rituáléink lettek, hiszen ezek elengedhetetlenek a túléléshez, alkalmazkodáshoz. Már normálisnak érezzük, hogy reggel felkelünk, kávét készítünk, pizsiből mackóba öltözünk, dolgozunk, közben koordináljuk az online oktatást, főzünk, maximum ebédre összetalálkozunk egy fél órára a velünk együtt élőkkel, majd tovább dolgozunk addig, amíg bírunk. Aztán jó esetben elmegyünk egy egészségügyi sétára, játszótérre vagy bevásárolni, sorozatozunk, takarítgatunk egy kicsit, és lefekszünk aludni. Nincs éttermezés, kollégákkal kávézás, koncertezés, mozizás. Hátrálunk, ha valaki közelít, alaposan megmosakodunk hazatérés után, ha mégis emberek közé kell mennünk, gyorsan elvégezzük a dolgunkat, és rohanunk is ki szabadtérre. Ha valaki 14 hónappal ezelőtt azt mondja, hogy ez lesz az életünk, és még meg is fogjuk szokni, meg is fogjuk tudni látni benne esetenként még a szépet is, biztosan körberöhögjük az illetőt.
De megszoktuk. És most ismét jön egy váltás, amihez szintén nincs útmutatónk. Nem tudom, a Deák téren vonatozók vagy a Madách téren heringpartizók hogyan éltek az elmúlt 14 hónapban, de úgy tűnik, nem mindenkinek kell 21-60 nap ahhoz, hogy visszatérjen a Covid előtti normalitáshoz. (Az már egy egészen más kérdés, hogy jó-e, ha a Covid előtti normalitáshoz térünk vissza.) A történelemből tudjuk, hogy nagy kollektív tragédiák, háborúk, járványok után mindig jön egy semmihez nem hasonlítható, hatalmas erővel feltörő életörömgejzír (akár bébibumm is), ami akár hasonló karneváljeleneteket is hozhat. De még nincs vége a „háborúnak”, még mindig százával halnak meg emberek itthon is, India az összeomlás szélén áll, nem ismerjük, a vakcinák mennyire hatásosak a mutánsokkal szemben, de azt biztosan tudjuk, hogy egy vakcina sem véd 100 százalékban minket. Attól, hogy be vagyunk oltva, még lehetünk betegek, és pont azoknak, a legvédtelenebbeknek adhatjuk át a vírust, akik valamiért nem olthatók, vagy egyszerűen még nem kerültek sorra.
Nagyon megértem, hogy nem lehet ilyen sokáig konstans rettegni, kell néha engedni a szelepen, és hogy a fiatalok úgy érzik, a legszebb éveik mennek a levesbe, illetve hogy sokan inkább a vírust választanák, mint a pszichés terhelést, amit a távolságtartás okozhat,
de nem lehetne ezt egy fokkal logikusabban csinálni?
Mármint van különbség a Deák téri vonatozás és a fokozatos nadrágszíjeresztés között. Nem kérdés, hogy több zárvatartást nem bírnának ki a vendéglátóhelyek, de lehet 1-2 barátunkkal elmenni egy jó kávéért, péksütiért valahova, majd a Duna-parton meginni, esetleg biciklitúrázni egyet a családdal, közben fagyizni a kedvenc helyünket támogatva, vagy a kollégáinkkal, szűk körben kivételesen városligeti piknikezést szervezni Zoom-meeting helyett. Persze, hogy elegünk van az online világból, de az offline programok között is vannak potenciálisan kevésbé veszélyesek, miért nem koncentrálunk azokra?
És ott a másik véglet is, a post-pandemic reopening anxiety (pandémia utáni újranyitás-szorongás) tünetegyüttestől szenvedők. Az elmúlt évben megtanultuk, hogy hogyan kell biztonságban tudni magunkat, és ha a tanult viselkedésektől megpróbálunk most eltérni, akkor a testünk összezavarodik, veszélyt érzékel, így szorongásérzettel, pánikkal jelezhet. Szakértők szerint, ha ilyen típusú szorongással küzdünk, sokat segíthet, ha először kinézünk egy üres kávézóteraszt, és oda ülünk le, csak akkor vesszük le a maszkot, ha fogyasztunk, majd hónapról hónapra egy kicsivel meredekebb szituációba helyezzük magunkat. Teljesen normális, ha úgy érezzük, nem akarunk a városban pörögni, ha még nem érezzük biztonságosnak a távolságtartás eddig kialakult szabályaitól való eltérést.
Mindannyian félünk. Mindannyiunknak új lesz a posztpandémiás világ, csak abban van különbség, hogy ki hogyan küzd meg ezzel a lelki teherrel: egyesek teraszoznak, éttermeznek és moziznak, másoknak komoly erőfeszítést jelent elmenni egy közeli kávézóba az elviteles kávéért is, vagy rendelés helyett újra boltba járni. A különbség csak az, hogy az előbbi hozzájárulhat ahhoz, hogy később legyen vége a koronavírus nevű rémálomnak, az utóbbi pedig ráébreszthet minket arra, hogy ha a vírus maga el is tűnik, az ezerféle tünetegyüttes, amit okozott – a szorongástól a gazdasági krízisen át az egzisztenciális problémákig –, még sokáig velünk fog maradni.
Fotó: Getty Images
