Magyar youtuber Japánban – interjú a Tokióban élő Fehér Fruzsinával

Hogyan kerültél Japánba, és mit csinálsz kint pontosan?

A mesterszak elvégzésekor döntöttem el, hogy a diploma megszerzése után Japánba szeretnék költözni. A Working Holiday vízumprogrammal jöttem ki, ami egy évre szól. Itt Tokió legrégebbi esküvő- és rendezvényszervező vállalatának dolgozom guest relation/concierge pozícióban. Ez azt jelenti, hogy külföldi és japán vendégeket irányítok el, beszélek velük, összekötöm őket az adott eseménnyel. Mielőtt a vízumom lejárt volna, a cég úgy döntött, ha nekem is van kedvem hozzá, maradjak. Kaptam egy öt évre szóló munkavállalói vízumot, és maradtam.

Miért pont Japán?

Gyerekkorom óta elbűvölt ez az ország. Általános iskolás koromban hirtelen lett egy japán–magyar osztálytársam, majd egy magyar is, aki a családjával Japánba költözött egy évre, majd vissza Magyarországra. Gyerekként nem tudtam értelmezni, hogy ez mennyire messzi ország és kultúra, csak összekötöttem azzal, hogy valamiért két osztálytársam, akinek kötődése van Japánhoz, másképp viselkedett, mint mi, a többiek. A szüleim is sokszor emlegették, hogy milyen csodálatos ország lehet, mert rend, egymás iránti tisztelet és tisztaság van – ők egyébként még sosem jártak Japánban. Akkor is éreztem már, hogy valami nagyon más lehet itt, és nekem ez a másság nagyon tetszik. Később a gésa- és teakultúra kezdett mélyebben érdekelni, majd szép lassan a nyelv is, így rávettem magam, hogy egyedül megtanuljam.

Hogyan sikerült beilleszkedned?

Anyukám szokta mondani, hogy kaméleonnak lát engem. Alapvetően azt gondolom magamról, hogy könnyen tudok alkalmazkodni, így nem volt nehéz beilleszkedni, bár minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön. Amint a nyelvet sikerült rendesen megtanulnom, úgy éreztem, hogy befogadtak. Rengeteg japán van, aki még soha nem járt külföldön és soha nem fog minket, európaiakat ugyanolyan embernek látni, de a közvetlen környezetem, a munkahelyem, az itt megismert emberek soha nem éreztették velem, hogy más lennék. Sőt sokszor kaptam és kapom meg tőlük, hogy „neked japán lelked van” vagy „japánabb vagy, mint én”. Szerintem ezt azért mondják, mert nagyon érzékeny vagyok, és bizonyos dolgokban nagyon aprólékos is. Az első hónapokban idegennek éreztem magam, de most már egy cseppet sem. Sosem félek beszélgetni, legyen szó idősekről vagy kisgyerekekről. Sokszor mondják, hogy Japánban mindig idegen maradsz a kultúra mássága miatt. Ez szerintem inkább lelkület, személyiség kérdése, mintsem kultúráé. Ami a magyarságomat illeti, vagy fogalmuk sincs arról, milyen Magyarország, vagy nagyon is ismernek és szeretnek minket.

Milyen kulturális különbséggel találkoztál?

Nagyon jól tudják kontrollálni magukat és az érzelmeiket. Nehezen háborodnak fel, és ha mégis, nem csapnak nagy zajt. Nem pánikolnak, és ha valamivel nem értenek egyet, akkor sem bosszankodnak. Ha valaki udvariatlan, azzal még udvariasabbak. Japánban a harmónia fenntartása a legfontosabb, még idegenekkel szemben is. Konfliktuskerülő nép, néha túlságosan is. Nem hibáztatnak másokat a saját szerencsétlenségükért, és nagyon könnyen kérnek bocsánatot. Teljes összhangban élnek az évszakokkal: minden évszaknak saját ünnepei, szokásai, ételei vannak.

Minek a hatására merült fel benned, hogy elindítsd a YouTube-csatornádat?

Japán földrajzilag és kulturálisan is elég elszigetelt ország. A külföld fogalma sokszor kimerül Amerikában, Oroszországban és néhány nyugat-európai országban. Szeretném jobban megismertetni Magyarországot Japánnal, mert úgy érzem, van valami hasonlóság közöttünk. Másrészt szerettem volna dokumentálni az itteni életemet, és megmutatni egy szeletet Japánból, kicsit eltérve a kliséktől azoknak is, akik szeretik ezt az országot, vagy tanulják a nyelvet. Bizonytalan voltam, de a párom vett rá, akivel később közös csatornát is indítottunk.

Mi az, amit mindenképpen meg szerettél volna mutatni a magyaroknak Japánból?

Hogy milyenek a hétköznapok. Az országot bemutató videók sokszor meglepő dolgokról vagy a nagy különbségekről szólnak. Ez persze érthető, mert tényleg sok minden más, de attól még az emberek itt is ugyanúgy működnek, mint nálunk – leszámítva mondjuk a munkához való hozzáállásukat, de ezt nem kell bemutatni.

Más youtuberek kiemelnek egy-egy témát, és arról beszélnek, te viszont naplószerűen vlogolsz. Miért ezt a formát választottad?

Olyan típusú csatornát akartam csinálni, amit én magam is szívesen néznék. Vannak bizonyos témák, amiket hangzatos címekkel biztosan rengetegen megnéznének, de mindig úgy érzem, hogy realisztikusabb, ha a saját ötleteimre hagyatkozom. Számomra ez olyan, mint egy napló. Persze rengeteg témaötletem van, valószínűleg idővel meg is osztom ezeket. Ilyen például az is, hogy milyen egy japán cégnél dolgozni. Jobban szeretem a nyugis, mindennapos, lassabb vlogokat, mert így önmagamat tudom adni, és nem kell egy adott sémát követnem. Én magam is jobban szeretek egyszerű dolgokat nézni és hallgatni, élethűbb számomra. Ha például arról beszélnék, hogy mit nem szeretek Japánban, tuti rengeteg kattintást kapnék, de egyelőre nem érzem magamhoz hűnek az ilyesmit. A legtöbb vlogom a mindennapi élet mozzanatait mutatja be, miközben megfogalmazok mélyebb gondolatokat is, például arról, hogy milyen könnyű magányossá válni, ha egyedül élsz külföldön. Időnként előfordul, hogy többen kíváncsiak valamire, olyankor csinálok egy videót az adott témáról. Eddig főleg a nyelvtanulással kapcsolatban kaptam sok kérdést.

Az egyik videód arról szól, hogyan tanultál meg öt nyelven beszélni. De tényleg, hogyan?

Minden nyelvnél más motivált: az angolra a legjobb barátnőm, aki már tizenéves korunkban nagyon profi volt. Engem sokáig nem érdekelt az angol, mindig franciául akartam tudni, aztán elkezdtem cikinek érezni, hogy nem tudok sorozatot nézni angolul, úgyhogy rávettem magam a tanulásra. A francia volt az a nyelv, amibe gyerekként beleszerettem, a hangzása és az eleganciája miatt: van benne valami nagyon mély intellektualitás, a mai napig ez a kedvenc nyelvem. Francia irodalmat franciául olvasni teljesen más élmény. Itt, Japánban is van egy francia barátnőm, akivel órákig tudunk filozofálni az érzelmekről. Az olaszra egy régi szerelem motivált, és az olasz életvidámságot is át akartam érezni. A japánnal pedig úgy indult a kapcsolatom, hogy az egyik írásrendszere, a hiragana nagyon megtetszett, és úgy éreztem, egy ilyen különleges országot csak úgy érthetek meg, ha megtanulom a nyelvüket. A nyelvtanulás szerintem függőséget okoz. Két idegen nyelv után szerintem szinte mindig kedve támad az embernek a harmadikhoz, és nehéz megállni, mert minél több nyelvet beszélsz, annál könnyebben tanulsz meg egy újat. Mindig úgy éreztem, ha valakivel a saját nyelvén beszélhetek, akkor annak az embernek a világa is közelebb kerül hozzám. Olasz kisgyerekekkel vagy japán nagymamákkal beszélgetni életre szóló élmény.

Kamera előtt beszélni a saját anyanyelvünkön is nehéz. Miért japánul kezdtél vlogolni?

Amióta van YouTube-csatornám, sokat fejlődött a japánom is, hiszen ezzel is rengeteget gyakorlom. Az elején annyira ijesztő volt kamerába beszélni japánul, hogy vannak olyan videóim, amiken csak egy helyben ülök, mert nem mertem megszólalni, annyira furcsa volt az egész – ez a legnagyobb nehézsége az új részek gyors legyártásának. Korlátozva érzem magam, és sokszor ettől nincs meg a lendület, hogy heti kétszer tegyek fel videót, pedig a visszajelzések alapján a nézőimnek nem tűnik úgy, mintha megerőltetném magam beszéd közben. Pedig de, és sokszor inkább magyarul beszélnék, mert annyi mondanivalóm lenne még.

Hogyhogy két külön csatornát is indítottatok a pároddal?

A közös csatorna lazább, humorosabb, amit főleg a párom készít. A saját csatornámon viszont szabadon engedem a fantáziámat azokban a témákban, amik engem foglalkoztatnak.

Mennyi munka és idő egy rész elkészítése?

Elég időigényes, mert mindent egyedül csinálok és szigorú vagyok magammal. A videó típusától is függ, de perc-óra viszonylatban elképzelve egy kétperces vlog általában két óra, egy hét-tíz perces vlog hét-tíz óra alatt készül el az elejétől a végéig. Amikor elkezdtem, nem sejtettem, hogy mennyi macera lehet vele, de sokkal időigényesebb, mint ahogy az ember gondolná.

Olvass tovább

Japán kokeshi babák a magyar tervezők kollekciójában

Kétségtelenül az őszi szezon egyik legizgalmasabb együttműködéséből született meg Fehér Beatrix és Tóth-Vásárhelyi Réka bájos kokeshi babákat vagány városi öltözékein megjelenítő közös kollekciója. A hatalmas figurák és élénk színek mindenkit játékra hívnak, a kényelmes anyagok és praktikus szabás pedig biztosítja viselőjük számára a határtalan szabadságot.

Egy japán kokeshi babákat gyártó magyar művész, Tóth-Vásárhelyi Réka kiállításáról és a Tokiói Magyar Kulturális Intézet Rubik-kocka kiállításáról is készítettél videót. Hogyan kezdődtek ezek az együttműködések?

Még akkor ismertem meg Tóth-Vásárhelyi Réka babáit, amikor Budapesten éltem. Márciusban láttam az interneten, hogy a Kulturális Intézetnek lesz kokeshi baba kiállítása, ezért mindenképpen el akartam menni megnézni. Ekkoriban már YouTube-oztam és sokszor kaptam olyan kommentárt, hogy mutassak több Magyarországgal kapcsolatos témát, ezért úgy döntöttem, hogy filmezni fogok azon a napon. Amikor odaértem hatalmas meglepetésben volt részem, mert Tóth-Vásárhelyi Réka is kijött Japánba a kiállításra. Sokat beszélgettünk és megengedte, hogy publikáljam a videót a csatornámon, mert alapvetően nem lehetett volna felvételt készíteni. Pár hónappal később kaptam egy üzenetet az Intézet egyik dolgozójától, hogy szeretne velem találkozni és beszélni – így indult el ez a kis kapocs a Magyar Kulturális Intézet és köztem. Nekik jól jött valaki, aki tud japánul, van egy kisebb közössége és szeretné bemutatni a magyar kultúrát, nekem pedig az, hogy témákat is kaptam a videókhoz. A Rubik 40 projektet már együtt terveztük meg, és további két videótervünk is van, amit még nem mondhatok el.

Milyen visszajelzéseket kaptál a videóidra?

A videóimat 95%-ban japánok nézik. Szinte mindig pozitív visszajelzéseket kapok, és érdeklődni kezdenek Magyarország iránt. Mivel magamat kezdőnek tartom a YouTube-on, sokszor kapok tanácsot is, hogy mi az, ami érdekelné őket és szólnak, ha túl halkan beszélek, esetleg túl gyors a felirat. Van, aki kikapcsolódni szeret, van, aki azért néz, mert hasonló gondolatai vannak, mint nekem. Ezek esnek a legjobban. Sokszor kapok olyan visszajelzést is, hogy „köszönöm, hogy szereted Japánt”. Mindig jókat mosolygok ezen, mert szerintem ez is olyan japános. Magyaroktól sajnos kevés visszajelzést kaptam eddig, főleg japánul tanulók írtak az itteni élettel kapcsolatban. Bár a videókban japánul beszélek, és legtöbbször angol felirattal látom el őket, nagyon örülnék, ha otthon is jobban megismernének.

Meddig maradsz Japánban?

Az idei évben hazajövök, aminek több oka is van. A párom szeretne újra Európába költözni, a családommal pedig két éve nem tudtam találkozni. A csatorna szempontjából is pozitívum lenne, mert több japán nézőt is érdekelnek a budapesti hétköznapok. Mindenképpen szeretném folytatni, nagyon sok ötletem van. Azt is tervezem, hogy többet beszélek majd magyarul a videóimban, és inkább japánul feliratozom őket. Olyan témákról szeretnék videókat készíteni, amelyek másoknak is segíthetnek, például abban, hogy lelkileg meg tudjanak élni egy külföldre költözést, mik azok a japán bölcsességek, amiket megtanultam, és segítettek az életemben sok dologhoz másképpen viszonyulni.

Mi a legfontosabb, amit Japán tanított neked?

Nem tudok egyetlen dolgot kiemelni. Önállóságot, önfegyelmet, önuralmat magammal és másokkal szemben is. Azt, hogy ne essek pánikba rögtön és ne kapjam fel a vizet akkor sem, ha egyértelműen nekem van igazam. Megtanultam elengedni helyzeteket, nehéz embereket és főleg a saját egómat. Az európai és nyugati kultúra szerintem nagyon individualista. Mindig azt halljuk, hogy egyszer élünk, ezért magunkra kell koncentrálnunk és nem azzal törődnünk, hogy mit szólnak mások. Ez Japánban lehetetlen: mindenki arra törekszik, hogy minél kevesebbet ártson a környezetének. Mindez olyan apróságokban nyilvánul meg például, hogy tilos telefonálni a közlekedési eszközökön, sőt hangosan beszélgetni sem illik. Azt remélem, hogy valahol a szívünk mélyén mind érezzük a budapesti villamoson is, hogy senkit sem érdekel a privát beszélgetésünk, ahogy minket sem másé. Otthon úgy gondolkodnunk, hogy „azt csinálok, amit akarok, mert ez egy szabad ország” – szerintem ez nagyon nem jó. Az apró illemszabályok betartásával sokkal könnyebbé válik az emberek élete. Azt már meg sem említem, hogy ha itt leteszed a pénztárcádat egy padra vagy otthagyod valahol, biztosan visszatalál majd hozzád, benne minden irattal, pénzzel.

Mi hiányzik leginkább Magyarországról?

Természetesen a szüleim és a barátaim. Szerencsére otthon igazán jó emberek vettek körül, akik inspirálnak, támogatnak és borzasztó jó humoruk van. A családom csak a szüleimből és belőlem áll, de nagy baráti kör vesz minket körül. Hiányzik az európai intellektualitás és humorérzék is. Japánban nagyon kevés ember van, akivel jóízűen lehet nevetni, vagy hirtelen gondolni egyet, és beülni valahova. Természetesen az otthoni ízek is nagyon hiányoznak: ennék egy zsíros kenyeret és egy kacsasültet lilakáposztával.