Azok a boldog ’90-es és ’00-es évek – Amikor a nőalázás nemcsak elfogadott, de trendi is volt

2021. május 28. |

Body shaming, slut shaming, gúnyolódás és megalázás – a '90-es és '00-es évek női hírességeinek egy olyan közegben kellett élniük, amit ma már elképzelni sem lehet.

A néhány hónapja bemutatott Framing Britney Spears című dokut valószínűleg minden jóérzésű ember csak egy enyhe gyomorgörccsel tudta végignézni. A filmben egészen a gyerekkorától a napjainkig követhettük nyomon az énekesnő életét, miközben tanúi lehettünk annak a dühítő és ma már teljességgel elfogadhatatlan kettős mércének, amivel a média évekkel ezelőtt a női előadókat, és kifejezetten Britney Spearst kezelte. A filmben rengeteg kellemetlen és bicskanyitogató pillanat kapott helyet, ám az egyik legborzalmasabb kétségkívül az volt, amikor bejátszottak egy részletet a Családi Viszály (Family Feud) című amerikai vetélkedő egyik 2008-as adásából. A műsorban a házigazda arra kérte a versenyzőket, hogy nevezzenek meg valamit, amit Britney Spears elveszített az elmúlt évben. A játékosok ekkor nevetgélve sorolni kezdték: „a férjét”, „a haját” (utalva ezzel arra a 2007-es pillanatra, amikor Britney a lesifotósok szeme előtt leborotválta a saját haját), majd mikor a hangulat már a tetőfokára hágott, a közönség tombolt és mindenki jól kinevette magát, bedobták a következő megfejtést is: „elvesztette az eszét”.

2008-ban ez az adás semmilyen fennakadást nem okozott. Addigra már az emberek számára teljesen normálissá és megszokottá vált, hogy a média nyilvánosan alázza és gúnyolja a női sztárokat, akik a szexualitásuktól kezdve a mentális problémáikon át az esetleges függőségükig bármi miatt felkerülhettek a céltáblára. A nők megszégyenítése és lebecsülése természetesen a korábbi évtizedekben is közkedvelt téma volt a médiában, a ’90-es és 00′-es évek a lesifotósok térnyerésével azonban egy egészen új korszakot hozott el. Soha olyan kegyetlenül nem bánt a nyilvánosság a női hírességekkel, mint abban az időszakban.

britney-spears-paris-hilton

Allison Yarrow a 90s Bitch: Media, Culture, and the Failed Promise of Gender Equality című könyvében részletesen is elemezte ezt az időszakot és megállapította, hogy a médiában túltengő nőellenességet annak idején a 24 órás hírciklus megszületése indította el. A korábbi évtizedekben más volt a hírciklus üteme, az újságíróknak határidőkre kellett dolgozniuk, amit ha lekéstek, a cikküknek is annyi lett. A ’90-es években aztán, amikor Amerikában elindultak a 0–24 órában híreket sugárzó kereskedelmi csatornák, már nem a hírek minőség, hanem a mennyisége lett a lényeg. Ki kellett valamivel tölteniük a folyamatos adásidőt, fenn kellett tartaniuk a nézők érdeklődését.

„A csatornáknak megvolt az infrastruktúrájuk a történetmeséléshez, és ott volt a hírekre éhező közönségük, és hamarosan arra is rájöttek, hogy sokkal olcsóbban és könnyebben tudnak hollywoodi és politikai botrányokról tudósítani, mint más komolyabb témákról, például háborúkról. Ezek a topikok pedig népszerűbbnek is bizonyultak, mint a háborúk. A nők lealacsonyítása és meghurcolása mindig is szerves része volt az emberiség történelmének, de az 1990-es évek lehetővé tették, hogy mindez még nagyobb teret kaphasson, méghozzá úgy, hogy mindannyian, mi nézők is részt vehessünk benne” – írta a könyvében Yarrow.

A bulvármédia nem sokat hezitált, célba is vette a korszak legfelkapottabb női hírességeit. Ott volt például Diana hercegnő, akit a válása után kezdtek el könyörtelenül zaklatni a lesifotósok, és akit végül szó szerint a halálba kergetett a bulvámédia. De máig nem felejtettük el Bill Clinton világra szóló botrányát sem a gyakornokával, Monica Lewinskyval. Tévéműsorokban boncolgatták a 21 éves Lewinsky szexuális szokásait, kigúnyolták a külsejét, miközben, a jóval idősebb, hatalmával nyilvánvalóan visszaélő Clintont igyekeztek minden módon felmenteni. Az egyik korabeli interjúban például ez volt a riporter első kérdése Lewinskyhoz: „Milyen érzés Amerika első számú szopáskirálynőjének lenni?” A lány erre csak ennyit tudott kinyögni döbbenetében: „Fájdalmas és sértő.” Később, a 2000-es években Amy Winehouse és Lindsay Lohan is sorra került, mindkettőjük a függőségük miatt vált a média gúnyolódásának céltáblájává – és mint tudjuk, Winehouse végül túl is adagolta magát.

Az embereknek nem tűnt fel, mennyire degradáló volt, amikor az riporterek arról faggatták a tizenéves Britney Spearst, hogy szűz-e vagy sem, vagy amikor később a már expasija, Justin Timberlake azzal haknizott, hogy megvolt neki az énekesnő. Míg Britney-t megalázták és megszégyenítették a szexualitásáért, Timberlake-kel összepacsiztak és gratuláltak neki, amiért szexelt az énekesnővel. Az egész világ Monika Lewinskyn röhögött, ahelyett, hogy észrevették volna, hogy a Lewinsky-botrányban valójában egy jóval idősebb és nagyobb hatalommal bíró férfi élt vissza a pozíciójával. Mentális betegségekkel viccelődtek, a függőséget pedig kigúnyolták. Amikor a valószínűleg szülés utáni depressziótól szenvedő Britney Spears a paparazzók előtt kopaszra borotválta a fejét, az emberek a hasukat fogták a röhögéstől. 2008-ban, a bulvárpápa Perez Hilton még saját pólókat is árulni kezdett ezzel a felirattal: „Miért nem Britney-vel történt?” Utalva ezzel Heath Ledger halálára.

Visszanézve talán az a legszomorúbb, hogy az ebben a korszakban felnővő nők, tehát mi magunk is ugyanúgy részesei voltunk a gépezetnek. Tedd a szívedre a kezed: annak idején valószínűleg te is jót röhögtél a kopasz Britney-ről készült gúnyos cikkeken, ahogy arról is megvoltál győződve, hogy Monica Lewinsky csak egy törtető szajha, aki ráerőszakolta magát az amerikai elnökre. De lehet, hogy még Paris Hilton hírhedt házi szexvideóját is láttad. A női hírességeket addig ütötték, amíg arra kereslet volt – vagy, amíg végül halálba nem hajszolták őket. Úgy, mint Diana hercegnőt, Amy Winehouse-t vagy éppen Whitney Houstont. És mindez számunkra teljesen normális volt, nem vettük észre, hogy valójában mi is történik.

monica-lewinsky

„A nőgyűlölet és a rasszizmus annyira általánossá vált, hogy már fel sem tűnt senkinek, senki nem kérdőjelezte meg ezt a hozzáállást. Nagyon érdekes, hogy azok, akik akkoriban voltak fiatal lányok, ma már gyakran éreznek szégyent és megbánást a korábbi hozzáállásuk miatt. De valójában nem tudtunk volna tenni ellene semmit. Nem volt rá módunk, mi is internalizáltuk a nőgyűlöletet” – írja Yarrow a könyvében, és azt is hozzáteszi, hogy a legjobb, amit most tehetünk, ha átértékeljük a korabeli személetünket és a korszakot meghatározó női hírességek történeteit.

Ez az átértékelés néhány éve már globálisan is elkezdődött. A #MeToo mozgalom lehetővé tette, hogy a nők szabadon elmondhassák traumatikus élményeiket, akik most először érezhették úgy, hogy a nyilvánosság végre valahára az ő pártjukon áll. 2018-ban maga Monica Lewinsky is újra megszólalt a Vanity Fair hasábjain, és elmondhatta, hogy annak idején véleménye szerint Clinton nagyon is visszaélt a hatalmával. A 2020-ban megjelent This Is Paris című dokumentumfilmben pedig Paris Hilton mesélt őszintén arról, milyen érzés volt, amikor az akkori barátja kiszivárogtatta a sajtónak a házi szexvideójukat. „Ez volt az első igazi kapcsolatom. Ez egy olyan tizenéves lány privát pillanata volt, aki akkoriban nem volt teljesen rendben fejben. És láttam, ahogy mindenki azt nézi és nevet rajta, mintha bármi vicces lenne benne. Visszatekintve egyáltalán nem tűnik viccesnek” – mondta a dokuban Hilton.

A változás tehát, ha csak fokozatosan is, de végre elindult, ebben pedig a #metoo mozgalom mellett nagy szerepe volt a közösségi médiának is.  A ’90-es és ’00-es években minden sztár a hírügynökségektől függött, ki voltak szolgáltatva a bulvádmédiának. Ma már a közösségi profiljuknak hála nincsenek rákényszerítve arra, hogy interjúkat adjanak, helyette a saját csatornájukon keresztül, közvetlenül tudják megszólítani a közönséget és maguk tudják alakítani a nyilvános képüket.

Ma már az is elképzelhetetlennek tűnik, hogy valakit kinevessünk és kigúnyoljunk a mentális betegsége miatt. Amikor Selena Gomez 2020-ban nyilvánosságra hozta, hogy bipoláris zavarral diagnosztizálták, vagy amikor Gwyneth Paltrow és Adele őszintén beszélt a szülés utáni depressziójáról, az emberek megértően, segítőkészen viszonyultak hozzájuk. És a hírességek őszintesége még a társdalomnak is jót tesz, hiszen azzal, hogy nyíltan fel merik vállalni a mentális problémáikat, azt üzenik az embereknek, hogy ezeket a betegségeket nem kell szégyellni, nem szabad rejtegetni.

Justin Timberlake nemrég bocsánatot kért Britney Spearsről, amiért annak idején az énekesnő slut shamingelésén nyerészkedett, és Janet Jacksontól is, akinek a hírhedt 2004-es Superbowl félidei show-jában letépte a melltartóját. (A show után Jacksont kitiltották a Grammy-díjátadóról, és betiltotta a zenéjét az MTV – Timberlake-kel viszont semmi nem történt.) De Perez Hilton is kifejezte a megbánását, mint mondta, sajnálja, hogy az emberek szórakoztatása érdekében részt vett a bulvármédia nőgyűlöletében. Ezek a bocsánatkérések nagyon fontosak, de azt is látni kell, hogy nem helyettesítik az igazi kulturális számvetést.

Most, hogy végre felismertük azt a strukturális nőgyűlöletet, ami a ’90-es és ’00-es években a női hírességeket körbevette, és lehetőségünk van róla nyíltan beszélni, minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a fejlődés folytatódjon és hogy még véletlenül se ismételje meg magát a történelem.

„Ma már nem lepődünk meg a nőgyűlöleten, hiszen tudjuk jól, hogy a magjait évtizedekkel ezelőtt vetették el. Azokban az időkben, amikor bármelyik nőt, sőt, minden nőt le lehetett szajházni, bármiféle probléma nélkül. Ezeknek az eseményeknek ismerete segíthet abban, hogy megakadályozzuk, hogy a történelem újra megismételje magát” – írta Allison Yarrow a könyve zárásában.

Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter