„Ne a póz miatt legyél filmes, hanem azért, mert van mondanivalód” – interjú Turán Eszter rendező-producerrel

2021. július 06. |

Turán Eszter huszonnégy éves volt, amikor megalapította filmgyártó cégét, a Moviebar Productionst. 2018-ban megnyitotta Los Angeles-i irodáját is, így járványmentes időkben az USA és Budapest között ingázva dolgozik egyre több magyar és nemzetközi produkción. Márciusban jelent meg Koltay Annával közösen rendezett, a kilencvenes és kétezres évek eleji Budapestjének underground zenei szubkultúráit bemutató dokumentumfilm-sorozatuk negyedik része, a BP Underground – Rock. A filmeket rangos zenei filmfesztiválokra, a Los Angeles-i SEE (South Eastern European Film Festival)-ra, a Los Angeles-i 2019-es magyar filmfesztiválra, és több európai filmhétre is beválogatták, emellett pedig olyan díjakat nyertek, mint a Highlights of Hungary kreatív közönségdíj második helye, az International Independent Film Awards fődíja, valamint az LA Underground Film Forum különdíja. Eszterrel sok minden más mellett a filmes lét kihívásairól, Los Angelesről és a BP Underground kulisszatitkairól beszélgettünk.

„Ne a póz miatt legyél filmes, hanem azért, mert van mondanivalód” – interjú Turán Eszter rendező-producerrel

Három hónappal ezelőtt jelent meg a Cinegón megtekinthető, budapesti underground zenei életet bemutató dokumentumfilm-sorozatotok negyedik része – a fővárosi rockszcénát bemutatva. Most már beszélhetünk a fogadtatásról.

Egy szubjektív időutazást és korlenyomatot szerettünk volna adni. Megpróbáltunk a kilencvenes évekre és a kétezres évek elejére fókuszálni, amiről eddig nem nagyon készített senki átfogó anyagot. Egy misszió lett, és szeretik az emberek. Azok is, akik valamelyik közeghez tartoztak, és azok is, akik csupán megismerni szerették volna ezt az időszakot. Fantasztikus érzés, ha olyan e-mailt vagy üzenetet kapunk, amikor valaki megköszöni, hogy visszaröpítettük őt az időben. Ezért volt érdemes csinálni, ez volt a cél.

Annával egy koncerten találkoztatok. Hogyan lett egy zenei programból most már négy film?

Ha Anna nem tévés szerkesztő-műsorvezető lenne, én pedig nem TV rendező szakon végzett kreatív producer lennék egy saját filmgyártó céggel a hátam mögött, akkor lehet, hogy nem lett volna a találkozásból négy film. Nagyon felületesen ismertük egymást, de a kíváncsiság és a közös metszéspontok mentén hirtelen egy mélyebb beszélgetésben találtuk magunkat. Ő kíváncsi volt rám, én pedig rá – szakmailag is. Rezonáltunk, jó időben és jó helyen találkoztunk, amikor mindkettőnkben mocorgott már egy saját film utáni vágy. Már másnap ráírtam Annára, hogy nagyon jó volt beszélgetni, és mi lenne, ha elindulnánk a dokumentumfilmmel kapcsolatban.

Mindkettőtöknek nagyon erős kötődése van a budapesti underground szubkultúrákhoz. Mit jelentett számodra ebben a világban mozogni?

Az a zene, amit tizenévesen szívsz magadba, egy életre meghatároz. Fiatal, értelmiségi szülők gyerekeként nálunk mindenféle magyar és külföldi zene szólt. A szüleim rendszeresen például az A. E. Bizottság Kalandra fel című lemezét hallgatták, ami akkor egy nagyon forradalmi, progresszív dolog volt. Az apukám színházi ember, én ebben a bohém művész közegben nőttem fel. Ehhez jött az óbudaiság, ami a belváros és a külváros határán van. Amikor ötödikes és hatodikos voltam, nem az aktuális popot, hanem az óbudai punk, vagy épp dark, goth-rock zenekarokat hallgattuk. Elég depresszív tinédzser voltam, és komoly világfájdalmam volt, ezért nagyon hamar betaláltak az érzelmesebb, Seattleből jövő, melankolikus zenekarok és ezek magyar megfelelői. A világfájdalmamat együtt üvöltöttem ki az énekesekkel, és a boldogságomat is velük éltem meg. Az élő zene és a rockkoncertek közösségteremtő ereje a mai napig nagyon meghatározó.

Milyen kérdések mozgattak titeket leginkább a forgatások során?

Engem nagyon érdekelt, hogyan éltük meg, hogy mi már a szabad világba születtünk. Nekem a szocializmus már csak kisgyerekkori emlékfoszlányokban van meg. Alsós általános iskolás voltam, amikor lezajlott a rendszerváltás és kíváncsi voltam arra, hogy mik voltak a pozitív és negatív lenyomatai, hogyan emlékeznek vissza a kortársaim és az idősebbek erre az időszakra. Arra is kerestünk a választ, hogy miben rejlik a budapestiség, milyen volt a kölcsönhatás egy adott közeg és a város között. Az is érdekelt minket, hogy ezek az angolszász gyökerű szubkultúrák hogyan tudtak egy érdekes budapesti, magyar ízt magukra szedni, és mivé lettek itthon. Előttünk még senki nem vizsgálta, hogy milyen volt a kilencvenes és kétezres években tizenévesnek lenni, és ezekhez a közegekhez csapódni.

Neked mi a legkedvesebb emléked a forgatásokról?

Rengeteg klassz pillanat van, amit a BP Underground okozott. Talán a legutolsó részt ragadnám ki, mert az a legszemélyesebb mindkettőnk számára. Nekem az egyik legmeghatóbb élmény az volt, amikor a gyerekkori ikonjaimmal visszamehettünk Óbudára forgatni. Kicsiként csodáltam őket, akik akkor huszonéves underground sztárok voltak. Megfizethetetlen élmény volt velük visszamenni, és a Flórián téren forgatni. Ebben a részben én is beszélek a saját gyerekkoromról, és alig várom, hogy a kisfiamnak is megmutassam.

Turán Eszter rendezőtársával, Koltay Annával

Úgy tudom, hogy most, a BP Underground negyedik része után olyan dolgokkal szeretnél foglalkozni, amiket még nem mondtál el, de szerettél volna. Miről szeretnél mesélni?

Nagyon érdekelnek az erős női sorsok például. Többek között egy nemzetközi tévésorozatot fejlesztek, ahol egy nemzetközileg elismert, magyar női karakter van a központban, aki példamutató és izgalmas személyiség volt. Dolgozom egy történelmi sorozaton, egy osztrák–magyar koprodukción. Ez egy nagyon szívbemarkoló és kemény történet. Nagyon brutális, néhol kriminek tűnő, elképesztő sztori. Azért nagyon érdekes, mert osztrák és magyar szempontból is mást mond a történet, de mégis kapcsolódik a közös múltunkhoz. Én érzelmi alapon döntök, mert ha valamihez hozzányúlok, hónapok vagy évek mennek el az életemből. Túl sok olyan dologgal foglalkoztam már, ami nem volt a szívügyem, és eljött az a pont, hogy mást akarok. Tervben van egy másik dokumentumfilm-sorozat is, amiről szintén csak egy-két dolgot árulhatok el: a szocializmusba röptet vissza, női szempontból. Ez is nagyon izgalmas, szociológiai, szórakoztató topik, több országgal együttműködve.

Női rendezőként és producerként milyen nehézségekkel néztél szembe a karriered során?

Szerintem óriási változás van folyamatban a filmes világban, mert egyre több a női rendező és producer. Amikor elkezdtem producerként dolgozni, akkor kevesebben voltunk. Én nemcsak azért éltem át nehézségeket, mert nő vagyok, hanem azért is, mert nagyon fiatal voltam, amikor elkezdtem a szakmám. Rengeteg kérdés feszített, egészen onnantól kezdve, hogy azon kellett morfondíroznom, hogy hogyan öltözzek fel egy tárgyalásra, hogy komolyan vegyenek. Évekig ezzel küzdöttem. Amikor elkezdtem rendezni, akkor megint azt éreztem, hogy bizonyítanom kell, de nem biztos, hogy csak azért, mert nő vagyok. Folyamatosan bizonyítani kellett, hogy eléggé értek a témához. Egyszer kitettünk egy fotót, amin egy fesztiválon bulizunk Annával, a rendezőtársammal, és rajtam egy ikonikus amerikai zenekar baseballsapkája volt. Egy ismeretlen ember odaírta, hogy „jaj maradjál már, ez a kiscsaj még életében nem hallotta ezt a zenekart”. Valahol jólesett, hogy valaki kiscsajnak néz, az viszont kiverte nálam a biztosítékot, hogy miért gondolja, hogy én még sosem hallottam róluk. Mindig vannak olyan emberek, főleg férfiak, akik belekötnek abba, hogy lányok vagyunk, így nyilván nincs elég tudásunk szerintük…

Ezt olvastad már?

Szerinted van olyan plusz szemléletmód, amit te nőként adni tudsz a szakmádnak?

Nem gondolom azt, hogy attól, hogy valaki nő, ő jobb lesz, vagy, hogy valakinek csak azért kellene filmet készítenie, mert nő. Ez a vesszőparipám. Gendertől függetlenül ne a póz miatt legyél filmes, hanem azért, mert van tehetséged, mondanivalód és közlésvágyad! Én egyfajta érzékenységet, empátiát tudok adni, nem elégszem meg a felszínnel, hanem szeretném megérteni a mélyét valaminek, az alkotásaimban is felvállalom az érzelmeket.

A családodban több tehetséges, ismert személyiség is van, és te sem álltál meg Budapesttől Los Angelesig. Mennyire volt számodra tudatos a pályaválasztás?

Színházi emberek között nőttem fel, először a színészet érdekelt. A középiskola előtt kacérkodtam vele, és jártam is egy komoly színiiskolába, de aztán rájöttem, hogy ennél önzőbb vagyok, és én szeretném irányítani a sorsomat. Egy magyar színésznő különösen ki van szolgáltatva trendeknek, hangulatoknak, rendezőknek, társulatoknak. Én ennél kontrollmániásabb vagyok. Az tudatos volt, hogy az SZFE-re szeretnék járni, mert semmi más nem érdekelt komolyan, csak a színház, a film, és az, hogy a kamera előtt vagy mögött legyek. Az nem volt tudatos, hogy producer lettem, így alakult. Az SZFE-n csomó mindenbe belekóstoltam, végigjártam az összes pozíciót a filmes ranglétrán. A producerségben az alkotás érdekel, elsősorban kreatív producernek tartom magam.

24 évesen alapítottad a saját cégedet, a Moviebar Productionst, aminek 2018-ban nyílt meg a Los Angeles-i irodája. Gondolom, hogy ezekhez a nagy lépésekhez nem kevés bátorság kellett…

Az életfilozófiám az, hogy bátraké a világ. Aki nem bátor, azzal semmi nem fog történni. Nem tudom, hogy bennem pontosan honnan van bátorság, de hál’ istennek van. Ebben biztos szerepe van annak, hogy a szüleim hittek bennem, én nem tudom, hogyan lehet ezt máshogy csinálni. Nem az a fajta ember vagyok, aki alkalmazott típus: őrsvezető voltam, mindig volt bennem egy bandavezérség. Ha valamit elérek, akkor emelem a lécet, keresek egy újabb kihívást. Los Angeles is így jött, mert úgy éreztem, hogy filmesként itthon limitáltak a lehetőségek. A hollywoodi létemhez úgy álltam hozzá, hogy megpróbálok mindent megtenni a legjobb tudásom szerint, de akkor sincsen semmi baj, ha ezután nem jön a siker.

És mindemellett még édesanya is vagy. Mi a kulcsa annak, hogy mindenhol helyt tudsz állni?

Nagyon sok kétely van magammal szemben, hogy jól állok-e helyt. Amikor a fiammal vagyok, akkor megpróbálok minőségi időt tölteni vele, és jobban odafigyelni rá. A mi világunkban tényleg nehéz a karrier és a család között egyensúlyozni, de azért ki lehet találni, hogyan lehet csinálni. Kellenek olyan emberek, akik segítenek és melletted vannak. Én sem vagyok egyedül: segít a kisfiam apukája, a férjem, a környezetem, van egy nagyon aranyos pótnagymamánk.

Los Angelesben mit jelentett az, hogy kelet-európai, magyar nő vagy?

Los Angeles egy olyan hely, ahol nagyon sokan tobzódnak az egész világból. Úgy utaztam ki, hogy nagyon sok nemzetközi dolgot csináltam már, tehát nem vaktába mentem. Tudtam, hogy először azokkal fogok találkozni, akikkel dolgoztam már együtt. Inkább azon gondolkodtam, hogy mi az, amitől én ott értékes vagyok és labdába tudnék rúgni: Turán Eszterből egy van, más nem úgy gondolkodik a világról, ahogy én. Hozok valami speciálisat azzal, hogy honnan jövök, és aki vagyok. Ennek a része a budapesti underground közeg is. Másfajta filmes szemléletet hozok, részben másféle filmeken nőttem fel és sokkal szerteágazóbb a gondolkodásom, az ízlésem nem egy sémára megy. Korábban, amikor kevésbé voltam magabiztos, azt gondoltam, hogy hátrány, hogy nem vagyok amerikai, ma már nem így látom.

Az egyetemen is dolgoztál filmforgatásokon, elég hamar belecsöppentél a nagy filmesek világába. Mekkora ugrás volt ehhez képest Los Angeles?

Az európai filmek sokszor szerzői filmek, művészfilmek, teljesen másfajta attitűdből és perspektívából. Itt szerző- és rendezőközpontú a filmkészítés, Amerikában pedig filmbizniszről beszélünk, az ott egy üzletág. Profittermelés van. De Hollywood is nagyon sokféle, úgyhogy ott is abszolút van érték. Arról nem is beszélve, hogy onnan jön az a trend, hogy a tévé az új film. Rengeteg olyan tévésorozat van, amik nagyon igényesek és rendkívül komoly művészi színvonalat ütnek meg – ezt is szerettem volna jobban megtanulni. Los Angelesben eltátod a szád, mert minden onnan jön, és annyi mindent kell befogadni és megtanulni.

Az elmúlt időszakban beütött a járvány, így minden, amit át lehetett menteni, online formára állt át. Neked hogyan változott meg a munkád?

Bizonyos dolgokban jobban el tudtam mélyedni. Van egy novelláskötetem, amit régóta írok, és folytattam, hátha lesz majd belőle egyszer film is. Van bennem egy elég nagy érzelmi ingadozás a bizonytalanság miatt, amiben még nem volt részünk korábban. Ez rányomta a bélyegét a hangulatomra, és lecsapódik a munkámban is. Sokszor visszajött bennem egy nihil érzés, ami korábban ennyire nem volt jellemző. Az biztos, hogy ez egy nagy pofon volt az emberiségnek azzal kapcsolatban, hogy jó irányba megyünk-e. Én személy szerint sokkal jobban tudok értékelni kisebb dolgokat az életemben. Például, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy a saját tárgyaim között lehetek Budapesten, és nem egy bérelt lakásban ülök Los Angelesben. Ki tudunk menni egy erdőbe közel az otthonunkhoz. Los Angelesben voltam a Covid kitörése utáni első 3-4 hónapban. Ott minden le volt zárva, még az óceán partján sem lehetett sétálni. Értéke lett számomra a szabadságomnak, sok baráti kapcsolatom elmélyült.

Nemzetközi produkciókon dolgozol és dolgoztál. Melyikre vagy a legbüszkébb?

Nagyon büszke vagyok a legutolsó pár munkámra. Ilyen a The Reckoning című amerikai horrorfilm, amit Neil Marshall rendezett, aki a Trónok Harca legfontosabb részeit és a Hellboy második részét jegyzi. Jó egy hollywoodi csapat tagjának lenni teljesjogú producerként, de abba nem sok beleszólásom volt, hogy kik legyenek a szereplők, így nem feltétlenül az én ízlésemet tükrözi. Büszke vagyok a Swoon című svéd nagyjátékfilmre is, amit A híd című tévésorozat alkotóival csinálhattam. Remélem, hogy most jönnek majd azok a nemzetközi dolgok, amikben jobban benne vagyok, és jobban érződik az én lenyomatom is. Majd ezekre leszek igazán büszke.

Fotó: Martin Wanda, Barta Imre

Olvass tovább!

„Úgy szerettünk volna ránézni ezekre az emberekre, hogy az értékeiket lássák vissza” –  interjú Visky Ábel rendezővel

„Úgy szerettünk volna ránézni ezekre az emberekre, hogy az értékeiket lássák vissza” – interjú Visky Ábel rendezővel

Visky Ábel első egész estés dokumentumfilmje szívbemarkoló jeleneteken keresztül mutatja meg, hogy ezekben a társadalom által egydimenziósra egyszerűsített alakokban mennyivel több van, mint a bűnelkövetés, hogy az apai érzéseknek a börtön falai közt is van helyük, és azt is, hogyan vezet a transzgenerációs örökség újra és újra kisiklott életekhez és szétzúzódott kapcsolatokhoz.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter