Az első modern, 1896-ban Athénban megrendezett olimpiai játékokon nők még nem vehettek részt. A modern játékok alapítója, Pierre de Coubertin báró szerint ugyanis az esemény célja a férfiak sporteredményének ünneplése és a férfi agresszió egyik levezetési formája. Mivel sem a versenyszellem, sem az agresszió nem tartozott a nőies karakterjegyek közé, a szervezők úgy gondolták, jobb, ha a nők olimpián való jelenléte a nézőtérre korlátozódik. Ahogy a báró fogalmazott, „a nőknek egy feladata van: a győztesek koszorújának átadása. Nyilvános versenyeken a nők részvételét teljesen be kell tiltani. Illetlen volna, ha a nézők ki lennének téve annak, hogy egy nő teste megsérül a szemük előtt.”
Megjelennek a nők
Az 1900-as olimpiai játékok helyszíne Pierre de Coubertin tevékenységének elismerése nevében a francia főváros lett. Ekkor – a feminista lobbik munkájának köszönhetően – a versenyzők 2 százaléka volt nő. Az összesen 997 sportoló közül 22 nő volt, akik öt különböző sportágban indultak: teniszben, vitorlázásban, krikettben, lovaglásban és golfban. A játékok éremtáblázatában is látszódik a nemek részvételi aránya: míg egyéni sportágakban férfiak összesen 59, addig a nők 2 alkalommal állhattak a dobogóra.
Charlotte Cooper lett az első női olimpiai bajnok, aki teniszben egyéni és páros versenyben is aranyérmet szerzett. A másik női egyéni aranyérmes Margaret Abbott lett golfteljesítményéért, ő az első amerikai aranyérmes nő az olimpia történetében.
A párizsi részvételi arányok után várt katartikus változás azonban elmaradt: az 1904-es Saint Louis-i játékokon csupán 6 nő vett részt.
A játék hivatalossá válik
Az 1908-as londoni játékok törvényesítették jogilag is a nők olimpián való részvételét. Minden nemzet saját sportszervezetei dönthettek arról, hogy nemtől függetlenül kiket küldenek az olimpiára. Az Amerikai Olimpiai Bizottság nem indított női versenyzőket, ellenben több európai ország színeiben versenyeztek nők teniszben, íjászatban és műkorcsolyában. A Nemzetközi Úszószövetség először 1910-ben tette lehetővé a női úszók versenyzését, ezzel megnyitva a lehetőséget a nők előtt az 1912-es stockholmi játékokon való részvételre. Amerikai nők ekkor még továbbra sem vehettek részt a versenyeken, mivel az Amerikai Atlétikai Egyesület csak 1914-ben engedélyezte indulásukat.
Az első világháború miatt megváltozott női szerepek mellett a nők sporthoz való viszonya is átalakult, melyet jól szemléltetnek az Angliában végbemenő változások: 1918 és 1939 között több mint 150 női futballcsapat alakult az országban. És, ami korábban még elképzelhetetlenebbnek tűnt: a női csapatokat megvetés helyett hatalmas rajongás övezte. Ennek ellenére, a háború után rendezett 1920-as antwerpeni játékokon induló 2626 versenyzőből csupán 65 volt nő. Az eseményen Aileen Riggin, az amerikai csapat legfiatalabb sportolója 14 évesen búvárteljesítményéért állhatott dobogóra, Ethelda Bleibtrey amerikai úszó szintén ekkor állított rekordot, három aranyérmet is hazavihetett a játékokról.
Az angol nők választójogának megszavazása után kevesebb mint egy hónappal került megrendezésre az 1928-as amszterdami olimpia, amin 5 női atléta debütált. A 16 éves Betty Robinson nyerte a 100 méteres gyorsfutást, így az első aranyérmes női futóként állhatott dobogóra. Az olimpián elért számos női sikerről a sajtó ekkor még igen kevés elismeréssel cikkezett. A Daily Mail borzalmas látványt nyújtó, érzelmi összeroppanásuk miatt fékezhetetlenül zokogó sportolókként hivatkozott az ünneplő női győztesekre.
A második világháború utáni sportesemény kiemelkedő női alakját, a 30 éves kétgyermekes holland Fanny Blankers-Koent is rendszeresen támadta a sajtó. Az 1942 és 1944 között hat világrekordot állító futó londoni játékokra való érkezését a sajtó családanyai feladatainak elhanyagolásaként írta le. A kritikusok hangneme azonban megváltozott a „repülő családanyával” kapcsolatban, miután kilencből négy versenyszámban aranyérmet szerzett.
A nők egészségének védelmére hivatkozva az 1960-as római olimpiáig nők nem vehettek részt 200 méternél hosszabb futóversenyen. Utólagos értelmezések szerint azonban a valódi ok az volt, hogy a hosszabb távú sportokban való részvételt nem ítélte az akkor főleg arisztokrata férfiakból álló Olimpiai Bizottság a nőiességgel összeegyeztethető aktivitásnak.
A nőiesség és a sport kapcsolatának megítélése sokat változott a ’60-as években. A 64-es játékokon távugró világrekordot állító Mary Rand hatalmas népszerűségnek örvendett, különösen, miután egy 1965-ös interjúban Mick Jagger azt nyilatkozta, hogy ha bárkit választhatna, legszívesebben vele randizna a világon.
1973-ban Billie Jean King a „nemek csatájaként” elhíresült Bobby Riggs elleni győztes teniszmeccsét 50 millió ember követte a tévékészülékek előtt. A 80-as évekre egyes felmérések szerint a női sportolók népszerűbbek voltak a férfiaknál, ezt a szakértők a közéletben megjelenő, szintén hatalmas népszerűségnek örvendő Diana hercegnő és Margaret Thatcher kultúrára gyakorolt hatásával magyarázzák.
Hivatalos lépések az egyenlőség érdekében
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) az Olimpiai Chartában található 2014-es stratégia mentén hozott szabálya alapján elkötelezett sport világán belüli nemi egyenlőség iránt. A Charta kimondja, hogy a bizottság feladata: „ösztönözni, támogatni és népszerűsíteni a nők sportban való részvételét minden szinten és sportágban a férfiak és a nők közötti egyenlőség elvének megvalósulása érdekében.” 1991 óta minden, az olimpiai programhoz csatlakozó sportágnak kötelező női versenyszámmal is rendelkeznie. Miután 2012-ben a női boksz is bekerült az olimpia programjába, a londoni játékokon a nők már az összes sportágban versenyeztek. A 2016-os riói játékokon a résztvevők 45%-a volt nő, ez a szám idén 49%. Az idei játékokon debütáló 5 új sportágban (szörf, gördeszkázás, sportmászás, karate, baseball és softball) majdnem egyenlő az összesített férfi és női versenyzők száma.
Források: nytimes.com, womenshistory.org, olympics.com, BBC: History of women at the Olympic Games Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
