Itt a szeptember, elkezdődött végre az iskola. A szülők felsóhajthatnak, hiszen végre nem nekik kell kitalálni, hogy mihez is kezdjenek az unatkozó csemetével, akit vagy nagyszülőkhöz, napközis táborokba kell delegálni az okból, hogy a munkahely megtartható legyen, vagy ha a gyerek már egyedül hagyható korú, akkor lehet körmöt rágni, hogy mit csinál otthon naphosszat, mit fog enni, elkallódik-e, vagy megmarad a számítógép előtt, hogy azután fél ötkor, mikor az anyja hazaér, kábultan nézzen fel az Elvenarból, amivel maga is letolt egy nyolc órás műszakot.
Ehhez képest felüdülés tudni, hogy ugyanez a gyerek fél nyolckor belép egy kapun, ahol – ha valódi tudást nem is, de – legalább felügyeletet, elfoglaltságot, és nem mellesleg élő, beszélő, hús-vér emberekből álló társaságot kap. Ez manapság, egy évnyi online oktatás után különösen nagy értékkel bír. A közösség. A barátok.
Elkezdődött tehát az iskola, de hogy ne legyen annyira felszabadító az érzés, máris lehet aggódni, hogy az új tanév milyen új és eszement tankönyveket tartogat. Milyen irányban folytatódik a kormányzati agymosás, a történelemhamisítás, a gyűlölködés, rasszizmus, homofóbia gyerekeinkbe nevelése ott, az iskolában. Még csak szeptember eleje van, és már naponta jönnek cikkek, hírek a központi agymosás tananyagba emelésének példáiról. Amint a gyermek iskolába lép, jön a tömény, kendőzetlen, irányított butítás.
Nyilván a matematikát nem lehet különösebben elhazudni, kihagyni sem belőle részeket úgy, ahogy a történelemkönyvekből kimarad az őskor, és az ókor jelentős része. Az sem azért, hogy a diákok túlterheltsége csökkenjen, hanem azért, hogy a kieső részek helyét még több nemzetieskedő, szenteskedő tartalommal töltsék fel, valamint helyet és időt teremtsenek olyan rendkívül fontos tantárgyaknak, mint a hittan és a helyette kötelezően választható erkölcstan, mely alig különbözik az előzőtől. Gyakorlatilag egyik is, másik is jó nagy részben meghaladott, elavult genderidomítás arról, mi a dolga nőnek és férfinek, hogyan KELL majd élniük ahhoz, hogy az istennek kedvére legyenek. A felső tagozatos etika könyvek egészen elképesztő logikai csavarokkal a válások növekvő számát egyenesen a nők emancipációs törekvéseivel hozzák összefüggésbe, és természetesen nem maradhat el az abortusz ellenesség sem. Nyilván elő kell készíteni a 2022 után feltételezhető további szigorításokat. Puhítják és időről időre tesztelik a népet, hogy majd amikor a folyamatos manipuláció eljuttatja a tömegeket oda, hogy ne tiltakozzanak kiszámíthatatlanul hevesen, akkor egy, a lengyelhez hasonlatos abortusztörvényt sózzanak lányaink nyakába.
Az, hogy az Apáczai Kiadó hatodik osztályos matematika tankönyvén egy nagyjából 20 évesre sminkelt lány vicsorog a matematika miatt érzett kínjai miatt, az csak egy dolog. Hát tudjuk, a lányok összeadni, kivonni még csak-csak megtanulnak, de ami ezen túlmutat, ahhoz már hülyék. Sajnos azonban ezekben a könyvekben a külcsínnél nem különb a belbecs sem. A negyedikes olvasókönyv „vicc” szakaszában azon kacaghatnak a gyermekek, hogy az anyák (a nők) úgy általában mennyire ostobák. A tréfásnak szánt olvasnivaló egészen pontosan így szól:
„Pistike áthívja a barátját a szomszédból. Már egy ideje játszanak, amikor megkérdezi a kis vendég Pistikétől:
– Te, mi ez a nagy kiabálás a másik szobában?
– Ja nem érdekes, csak az apám próbálja megértetni anyámmal a házi feladatomat.”
Tehát a hatodikban elszenvedett szellemi hátrányt anyakorba lépve sem sikerült legyűrni, ami egyébként nem is csoda, hiszen – mint azt megtudjuk a természetismeret tankönyvből – „a fiúk és lányok bizonyos testi adottságokban és szellemi képességekben különbözőek.” Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy a lányok állítólag (igen, oda van írva, hogy állítólag) könnyebben tanulnak meg olvasni, a fiúk viszont – nem állítólag – matematikából ügyesebbek (ami viszont tényszerűen, kutatásokkal alátámaszthatóan nem igaz).
Mindannyian emlékszünk 2021 egyik legnagyobb tankönyvbotrányára, mikor is a 11. osztályosok egy online nyelvtankönyvének kvízkérdései szántották fel a jobb érzésű netes olvasók lelkét. A kvíz arról szólt, hogy a kommunikációs szokások alapján el kellett dönteni, hogy egy-egy állítás nőre vagy férfire igaz. A „játékban” akkor tudott előre haladni a kitöltő, ha a feladat szerinti helyesnek ítélt választ adta, azt, amit a feladat elkészítői valósnak és tanítandónak gondoltak. A készítők pedig – a válaszok tanúsága szerint – leginkább a nemi szerepek egyszerű és káros sztereotípiái szerint gondolkodtak. Mire végigjutunk a kvízen, a következő információkat tudjuk meg a férfiakról és a nőkről:
- míg a férfiaknál az „igen, nem, hm, ühüm, aha” egyetértést jelent, addig a nőknél csak azt, hogy „figyelemmel kísérik a beszélgetést”, de nem feltétlenül értenek egyet,
- míg a férfiak csak azért kérdeznek, hogy információt kapjanak, addig a nők a kommunikációt magát akarják fenntartani,
- a nők szívesen utalnak vissza egy beszélgetésben a korábban elhangzottakra, a férfiak viszont szívesen „ugrálnak” egyik témáról a másikra,
- amikor megosztják egymással a problémáikat, akkor a nők a kapcsolatuk bizalmát építik, de „nem adnak érdemleges tanácsot”, a férfiak viszont „azonnal megoldási javaslatokon törik a fejüket és tanácsot adnak”, mert iránymutatást, megoldást várnak a másiktól,
- a férfiak gondolatmenete szerint „nem mondom neki sokszor, hogy »szeretlek«, mert megunja”, a női gondolatmenet szerint pedig „nem mondja elégszer, hogy »szeretlek«, már biztosan megunt engem”,
- míg a nők nem tanácsot kérnek egy beszélgetés során, hanem támogatást kérnek a partnerüktől, addig a férfiak a női tanácsadást úgy értelmezik, mintha partnerük meg akarná változtatni őket,
- amikor a nők gondoskodni akarnak a párjukról, azt a férfiak uralkodási vágynak veszik: „Mit babusgat, miért nem hagy már békén? Nem az anyám”,
- ha egy férfi egy stresszes nap után leül otthon a gépe elé, akkor a nő ezt úgy veszi, hogy nem beszél a problémáiról, és már nem is szereti,
- míg ha egy férfi állásajánlatot kap külföldön, akkor úgy gondolja, társa automatikusan megy vele együtt – addig a nők előbb megkérdezik a partnerüket egy ilyen ajánlatról.
Nincs lehetőség vitára, beszélgetésre a témáról. A rendszer egy jó választ fogad el, a diák akkor léphet tovább, ha azt jelöli. Ezt tanulja magáról a fiú és ezt a lány. Ha egy fiú ennél azért empatikusabb, érzelmesebb, akkor most megtudhatja, hogy ő már nem is férfi, jobb lesz tehát elrejteni az ilyesféle hajlamait, ha netán bizonytalan, hirtelen nem tudja egy helyzetre a megoldást, akkor inkább mondania kell valami hülyeséget, csak nehogy határozatlannak tűnjék. Nőként megtanulhatják a lányok, hogy őket a komoly témák nem érdeklik, evésről, családról, szépítkezésről szeretnek csevegni. Üzlet és politika a férfiaknak való. A kérdéseik valójában nem komolyak, nem választ, nem tudást akarnak, csupán az érzelmi szál fenntartását. Érzelmeket, gyengédséget ne is várjanak egy férfitól, az akármilyen hideg és bántó, ez csupán a férfiasságából adódik. Amúgy szeret az, csak hát…
Mindezt az iskolában tanítják! Mi ez, ha nem tudatos elbutítása, beprogramozása az embereknek? Aztán meg sírunk kórusban, hogy nem működnek a párkapcsolatok. Most komolyan, ha ilyen módszeresen választjuk szét egymástól a két nemet, akkor milyen alapon képzeljük azt, hogy ők majd egy ponton mégis találkozni fognak, és még meg is értik egymást?
Murinai Angéla: „A nők is utálnak, amikor azt mondom, hogy a gyerekszülés ebben a világban felelőtlenség”
Határozott véleménye és karakán kiállása miatt nem egyszer megkapta már a femináci bélyeget, de mint mondja, ő leginkább csak nevet a sértegetéseken, és még véletlenül sem riad meg tőlük. Olyannyira nem, hogy a blogjából Tíz okom a haragra címmel egy könyvet is írt.Végeláthatatlanul sorolhatnánk a hibákat, ferdítéseket, hamisításokat, tárgyi tévedéseket, melyektől ez a siralmasan tönkretett oktatási rendszer most, 2021 őszén leginkább a nevetséges és a felháborító jelzőkkel illethető, s amelyeket ilyen töménységben már egyetlen felvilágosult, okos és a rendszer ellen tiltakozó szülő sem tud ellensúlyozni. A gyerekeink az ébrenléti idejük hetven százalékát intézményekben töltik, majd onnan hazatérve intézmények által előírt leckékkel bíbelődnek. Ezután megeszik a vacsorát és elmennek aludni. A szülővel töltött idő minimális, és talán nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, az ekkor folytatott csevej sem az iskolai tananyag átbeszéléséről folyik.
Na, kicsikém, ma milyen baromságot próbáltak a fejedbe erőszakolni? Mit kell holnap mondani, hogy megfelelő osztályzatot kapjál?
És a szavak hatnak. Amit elég sokszor látunk és hallunk, az előbb-utóbb beépül, és a gondolkodásunk része lesz. Nem véletlen, hogy a kormány a felnőttek idomítására is végletekig leegyszerűsített, már-már debil kommunikációs paneleket használ, melyekkel elárasztja médiát, a közösségi tereket, óriásplakátok formájában a köztereket, és egy ideje már az oktatást is. Így neveli magának egyik generációt a másik után. Lebutított, előre programozott kis szülőgépeket, házi zsarnok apácskákat, akik majd ugyanez ostobaságokat nyomatják a saját gyerekeik fejébe. Így süllyed évről évre mélyebb sötétségbe a magyar társadalom itt, Európa közepén. Szép lassan elvész a szabad választás lehetősége, és egymást váltják a minden újtól rettegő, szűklátókörű, egyszerű hazugságokkal manipulálható és irányítható tömegek, akik egymásnak örökítik a boldogtalanságot és a haragot, melyet saját boldogtalanságuk miatt éreznek. Az efféle „tanítások” mérhetetlen károkat okoznak a lelkekben és a fejekben. Hogy hogyan?
Az egyik legfontosabb társadalmi tanítás, hogy az ember társas lény, neki párkapcsolatra van szüksége. A házasság, a család az az egység, az a sejt, amely mindennek az origója. Ezt a férfiak is eleget hallják, a nőknek pedig egyenesen beleverik a fejébe. Az volna tehát a cél, hogy ilyen egységeket alkossunk, melyeket azután az idők végezetéig, de legalábbis saját halálunkig békésen és szeretetben működtetünk. Megegyezhetünk abban, hogy ahhoz, hogy a társadalom ilyen irányú kívánsága teljesüljön az volna a cél, hogy a két nemet egymáshoz minél közelebb hozzuk. Hogyan is tudna jól működni egy kapcsolat két olyan ember között, akik egész életükben azt tanulták, hogy ők különbözőek, különböző dolgok iránt érdeklődnek, más módon kommunikálnak, nem egyformák a képességeik, sőt, az egyik félnek egyenesen jobbak, mint a másiknak. Ha ezt tanulják magukról és egymásról a gyerekek, akkor miért is akarnának barátkozni, együttműködni, egymás felé nyitottan közeledni? Jó, hát később szexelni már akarnak, meg tudják, hogy meg kell házasodniuk, és a szerelem egy csoda, de nagy kérdés, hogy még az előtt, hogy az elérkezne tudnak-e barátok, szellemi társak, jó kollégák, kirándulótársak, kártyapartnerek, beszélgető társak lenni? Mindazok, amik majd akkor, mikor szerelem szövődik közöttük hosszútávon összetarthatják a kapcsolatukat. Azért az elég furcsa, hogy miután folyamatosan azt tanítja nekik a társadalom, hogy ők nagyon-nagyon különbözőek, miután ivaréretté válnak hirtelen elvárjuk tőlük, hogy ettől kezdve teljes harmóniában és egyetértésben éljenek hosszú évtizedeken át. Mégis hogyan, ha eddig még barátok sem voltak?
Álmaimban egy olyan társadalom él, amelyben minden emberek közötti kapcsolatnak az origója az a szó: ember. A tudás arról, hogy emberek a nők és emberek a férfiak. Egy fajhoz tartozunk, egyaránt van szívünk, van agyunk, tehát mindannyian tudunk érezni és gondolkodni. Ha egy olyan világban nőnénk fel, ahol senki nem tanítja meg nekünk, mit kell éreznünk, szeretnünk, milyenek a fiúk és milyenek a lányok, hanem csupán élnénk egymás mellett, akkor feltételezéseim szerint sokkal nagyobb szeretetben, barátságban és harmóniában élhetne egymással a két nem, mint így, hogy az ún. konzervatív értékek ránk erőszakolásával eltávolítanak minket. Bármily furcsán hangzik, de mindaz, amit ez a fajta nevelés a fiúkba és a lányokba ültet nem a nemek közötti harmóniát hivatott szolgálni, hanem éppen arra jó, hogy a két nem között állandó feszültséget és rejtett haragot szítson. Harmónia akkor lenne, ha már a kezdetektől együttműködésre, egymás megismerésére, nyitott kommunikációra tanítanánk a gyerekeinket. Ha lányok és fiúk szabadon lehetnének barátok, bandázhatnának együtt, megvitatnák a világ dolgait, közös projektekben vennének részt az oktatás során, azt tanulnák, hogy a világot az együttműködésük és egymás gondolatainak, akaratának tisztelete viszi előre, akkor addigra, mire elérnek oda, hogy a szerelem érdekelje őket, tudnák egymásról, hogy fejben és szívben valójában semmilyen jelentős különbség nincsen közöttük.
Mindaz, ami most zajlik az iskolákban olyan elképesztően káros, és hosszútávon oly mértékben fogja megmérgezni az emberek önmagukról és egymásról kialakított képét valamint az egymáshoz való viszonyulásukat, ami fényévekkel fogja visszavetni az életet. A rég elavult és meghaladott nézetek bebetonozzák a nők és a férfiak társadalomban elfoglalt szerepét, az alá-, fölérendeltségi viszonyokat. Várhatóan tovább fog nőni a családon belüli erőszak, és az emberek egyre boldogtalanabbak lesznek. És talán ez is a cél. Egyenembereket létrehozni, szítani a belső feszültségeket, uszítani a nők ellen, az egyenlőségre törekvő nők ellen, a nem szülő nők ellen, a hangos nők ellen, a lázadó nők ellen, a másképp gondolkodó nők ellen. Szétválasztani ezen a tengelyen is a társadalmat, és a hatalmi viszonyok konzerválásával a társadalom egyik felét bent tartani a hallgatásban és a konyhában.
