Tényleg szégyen, ha egy 35 éves nő szeret videójátékozni?

2022. január 13. |

Játszom PC-n, konzolon, és ha nagyon unatkozom, a telefonomat is nyomkodni kezdem. Oké, ebben így elsőre nincs is semmi különös. De ha azt is hozzáteszem, hogy egyébként 35 éves vagyok, ráadásul pedig nő?

Minden a Commodore 64-gyel kezdődött. Talán 4 vagy 5 éves lehetettem, amikor édesapám valamikor a ’90-es évek legelején hazaállított ezzel a géppel. Emlékszem, ahogy a gyerekszoba apró, még távirányító nélküli színes tévéjére rácsatlakoztattuk, ahogy ott ültünk izgatottan az íróasztalnál, kicsit túlságosan is közel a képernyőhöz, és vártuk, hogy megtörténjen a csoda. Szégyen, nem szégyen, én már gyerekként beleszerettem a videójátékokba. Persze ez a gyerekkori gamerkedés inkább csak egy hobbi volt nálam a sok közül. Egy vidéki kisvárosban nőttem fel, ahol a szabadidőm nagy részét a szabadban, a mai szemmel nem túl biztonságos, posztszocialista fém és beton játszótereken, a púpos macskáról lelógva töltöttem, a videójátékok pedig általában akkor kerültek sorra, ha semmi mást nem lehetett csinálni. Szóval még mielőtt bárki arra a következtetésre jutna, nem, nem lettem 5 évesen videójáték-függő. Igaz, akkoriban valószínűleg még nem is ismertük ezt a kifejezést.

gamer-lany-videojatek

Az első Commodore 64-et aztán az évek során több másik gép követte: a legendás Atari 2600-hoz tartozó játékokra a mai napig emlékszem; de nem maradhatott ki a sorból a piacokon kapható sárga kazettás NES clone sem, és a fekete, egészen letisztult dizájnt kapó SEGA Mega Drive II.

Számomra gyerekként a videójátékozás egy teljesen normális, hétköznapi elfoglaltság volt. Nem gondoltam, hogy lány létemre bármi furcsa lenne abban, hogy a monitor előtt ülve western banditákra lövöldözöm, és a környezetemben sem nézett rám a videójátékozás miatt soha senki rosszallóan. De ugyanígy az sem okozott soha megütközést, ha „fiús” játékokkal játszottam. Ha úgy alakult, a legjobb fiú barátom jött át hozzánk Tankozni egy kicsit, de ha ő nem ért rá, akkor az egyik barátnőmmel bújtunk Mario és Luigi bőrébe. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy gyerekként – legalábbis ezen a területen – nem próbálták meg rám kényszeríteni a nyomasztó gender sztereotípiákat.

Aztán, ahogy a ’90-es évek végén, és a 2000-es évek elején a betárcsázós internet berobbant a háztartásokba, végre én is megkaphattam az első számítógépemet. A PC-s játékok addig soha nem látott 3D-s grafikája egy egészen új világot nyitott meg előttem – tisztán emlékszem, mennyire el voltam ájulva, az első PC-s játékom, a Harry Potter és a titkok kamrája látványától. Olyan érzés volt Harry Potter bőrébe bújni, mintha én is a film egyik szereplőjévé válnék. És valamikor ebben az időben ismerkedtem meg az életem egyik legmeghatározóbb játékával, a The Simsszel is. Talán 13 éves lehettem, amikor az egyik barátnőmnél először kipróbálhattam ezt a játékot, először alkothattam meg a saját virtuális alteregómat, és a varázsa azonnal magával ragadott. Amint meglett az első saját PC-m, azonnal nekem is be kellett szereznem a játékot. (Természetesen letöltve és megcrackelve.)

A gimis és egyetemi éveim simsezéssel, majd később Nintendo Wiizéssel teltek, mígnem valamikor a húszas éveim elején szembesülnöm kellett egy addig soha nem tapasztalt dologgal: furcsa lettem. Legalábbis az emberek szemében. Amikor az egyik expasim – aki nagy gamer volt – barátai megtudták, hogy én is játszom és még egy saját konzolom is van, teljesen odáig meg vissza lettek értem. Ott voltam én, a nem mindennapi csaj, aki nemcsak, hogy szeretett játszani, de a pasijára sem volt mérges, ha Fifa-estéket tartott a haverjaival, és mindennek a tetejébe, még csinos, nőies is volt. Tiszta főnyeremény. Persze nem fogok hazudni, jólesett a lelkesedésük, de azt hiszem, ez volt az a pont, amikor én is másként kezdtem el nézni magamra. Megértettem, hogy az, hogy én huszonéves nőként rendszeresen videójátékozom, valójában nem egy átlagos, nem egy normális dolog. A legtöbb lány nem csinál ilyet. Ez a gondolat pedig szépen lassan bele is ette magát a fejembe. Ha éppen olyan társaságban voltam, mint amilyen az expasim baráti köre is volt, ott én, a gamer lány kifejezetten menőnek számítottam, miközben a játékosoktól mentes, átlagos hétköznapokban egyre inkább szégyellni kezdtem magam a videójátékozás miatt. Hiszen hogyan is töltheti egy csinos, huszonéves nő a képernyő előtt, a kontrollelt nyomkodva a szabadidejét, ahelyett hogy… Sminkelne? Főzne? Takarítana? Ahelyett, hogy valami sokkal „nőiesebb” dolgot csinálna.

Ez a furcsa, megmagyarázhatatlan szégyenérzet aztán az évek múlásával egyre csak erősödött bennem. Hiába élek együtt évek óta egy olyan pasival, aki – ha nem is annyira mint én, de – szintén szeret játszani, harmincéves koromra végképp internalizáltam azt a sztereotip gondolatot, hogy a videójáték nem a lányoknak való. Ha pedig ez nem lett volna elég, ahogy idősödtem, úgy kezdett el az ageizmus is dolgozni a fejemben.

Már nemcsak azért éreztem rosszul magam, mert nőként játszottam, hanem egyre inkább azért, mert 30 éves felnőtt nő létemre játszottam.

„Videójátékozni gyerekes dolog, egy felnőtt nőnek pedig nem illik gyerekesen viselkednie” – mondogatta a kis hang a fejemben. Nagyon nehéz megmagyarázni ezt az érzést, de sokszor, amikor játszottam, konkrétan a bűntudat is elfogott, amiért ilyen hasztalan, gyerekes dologgal töltöm az időmet. Ezek miatt az érzések miatt az utóbbi években többször és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy vajon normális-e, ha engem harminc x évesen is ugyanúgy le tud kötni a simsezés, mint 14 éves koromban, és hogy nem lenne-e jobb, ha végleg búcsút intenék a videójátékoknak, hogy helyette valami sokkal komolyabb, „felnőttes” dologgal tudjam elütni a szabadidőmet.

A popokultúrának, különösen a filmeknek köszönhetően ma már senki nem rökönyödik meg rajta, ha egy felnőtt, meglett, többgyerekes apuka a haverok és néhány üveg sör társaságában PS-estét tart. Ugyanezért egy női társaság biztosan kapna néhány értetlen, akár megvető pillantást. Mondjuk a férfiaknak egyébként is sokkal jobban elnézik az emberek, ha gyerekesen viselkednek – a társadalom szemében az is teljesen rendben van például, ha egy egészséges, életerős felnőtt férfira a felesége mos, főz, takarít, és kiszolgálja minden kívánságát. A férfiaknak elnézzük, ha úgy viselkednek, mint a nagyra nőtt gyerekek, míg a nőktől elvárjuk, hogy mindig komolyak, felelősségteljesek legyenek.

Pedig, ha belegondolunk, az ég világon semmi különbség nincs a között, hogy egy férfi vagy egy nő videjóátékozik-e. Mindkét nemnek ugyanolyan szórakozást tud nyújtani, és ugyanúgy problémákat tud okozni a túlzásba vitt játék egy nőnél is, mint egy férfinél.

Nem ment könnyen, de mostanra azt hiszem, végre tudatosítani tudtam magamban, hogy a kétségeimet és kételyeimet valójában csak a társadalom által közvetített, nőket nyomasztó elvásárok ültették a fejemben – amiknek valamilyen furcsa oknál fogva én szerettem volna megfelelni. Pedig miért is kellene? Ha a társadalmi konvenciókkal az élet sokkal fontosabb területin is szembe mertem menni, akkor egy ilyen triviális dologban, mint a videójátékozás, mégis miért kellene, hogy érdekeljenek?

35 éves nő vagyok, dolgozom, párkapcsolatban élek, és szeretek videójátékozni. Ma már tudom, hogy ezzel az égvilágon semmi probléma nincs.

Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter