Kielemeztük az És egyszer csak… sorozatot: annyira PC akart lenni, hogy egyáltalán nem lett az

2022. február 02. |

Csütörtökön került fel a HBO GO streamingszolgáltató felületére a Szex és New York folytatássorozatának utolsó, 10. része. Az És egyszer csak… lehetett volna az 50-es, 60-es nők szexuális életét és az öregedést tabudöntögető módon bemutató sorozat – ahogyan az előző évadok a 2000-es években fordulatot hoztak a női szexualitás ábrázolása terén, de ehelyett valami egészen más lett. 

Az És egyszer csak… hónapok óta lázban tartja nemcsak a sorozatfüggőket, hanem a kritikusokat is. A HBO a Netflix-szel ellentétben hetente csepegteti a részeket, ezzel pedig azt is eléri, hogy az amúgy is nagy visszhangot kapó sorozat minden egyes új része után valami eseményfoszlányt vagy jelenséget kiemelve szétcincálja a sajtó. 

szex-es-new-york-kritika

És van is mit szétcincálni: az eredetileg 30-as, New York-i nőket bemutató sorozat szereplői 2022-ben már az 50-es éveiket tapossák, ezzel pedig szócsövei lehetnének néhány nagyon is a levegőben lévő témának, mint például a változókor és a változókori szexualitás kendőzetlen bemutatása vagy akár a koronavírus okozta mentális nyomás és gazdasági megreccsenés képernyőre vitele. 

A 2000-es években a Szex és New York úttörő volt a 21. század nőképének sorozatba emelésében. Szókimondóan, hangosan beszélt a női szexualitás számos problémájáról és öröméről. Húsz év távlatából már bántóan nyersnek, sematikusnak, sok helyen kifejezetten problematikusnak érezzük a sorozat karaktereit és párbeszédeit, de az tagadhatatlan, hogy a Szex és New York köpönyegéből bújtak ki azok a zsánerek és narratívák, amelyek ma már szinte kötelező elemei a női témákról szóló sorozatoknak. A sorozatot az elmúlt években számos alkalommal nevezték szexistának, kirekesztőnek, sztereotipikusnak, és nagyon úgy tűnik, a sorozat folytatását a sérelmekre való reakció mozgatja, mintha egy kvótalista alapján pakolták volna össze az epizódokat. A kevesebb tényleg több lett volna az És egyszer csak… esetében – különösen a görcsös politikai korrektségre törekvés tekintetében. A sorozat cselekményvezetése, jelenetei, karakterei mind alá vannak rendelve annak, hogy legyen a sorozatban minél több nem ciszheteró, non-bináris, bevándorló hátterű stb. karakter. 

2022-ből nézve a Szex és New York sorozat (és a filmek) tényleg zavaróan csak a heteroszexuális, tehetős, fehér manhattani nők problémáit tematizálja, de mennyivel fontosabb és előremutatóbb lett volna, ha az új részek a megváltozott New Yorkot legalább egy kicsit teljesebben, nem csak egy, éppen a többi közül kiemelt szubkultúra előtérbe helyezésével mutatja be.

szex-es-new-york-kritika

Leugrik a képernyőről, hogy Samantha hiányát csupa nem fehér karakterrel próbálták pótolni, vagy hogy az egyetlen szexualitással kapcsolatos történés (ami ugye elvileg a sorozat középpontjában kellene, hogy álljon) Miranda és a non-bináris Che közötti kapcsolat, ami az évad vége felé (minden előzetes kifejtés nélkül) már Miranda házasságába is kerül. De ott vannak még Charlotte lányai is: az örökbefogadott Lily és a Rose-ról Rock-ra nevet változtató tini is.

Természetesen nem az a gond, hogy a szexuális és etnikai sokszínűség bemutatása fontossá vált a sorozat készítőinek, hanem az, hogy a nem heteroszexuális, fehér stb. karakterek beemelése még mindig a szexualitásuk vagy a bőrszínük kiemelése mentén történik, ezzel pedig szinte ugyanazt a hatást érik el, mintha egyáltalán nem lennének bemutatva a sorozatban. Charlotte karaktere az egyetlen, aki a woke culture mozgatta sorozatból néha kiszól, és jelzi, hogy nem tud lépést tartani azzal, hogy éppen melyik kifejezést nem politikailag korrekt már használni vagy hogy nehézséget jelent számára elfogadni, hogy a kistini gyereke, Rose egyik napról a másikra Rockra változtatta a nevét. 

Szomorúan kevés olyan cselekményszál van, ami tényleg tabudöntögető volna. Mégis ilyen például Carrie őszülő és Miranda teljes egészében ősz frizurája vagy az egyetemi tanár Nya és Andre küzdelme a szülővé válásért. Diskurzusindító lehet az is, hogy Carrie nagyon sajátos módon gyászol, nem hord feketét, nem sír vagy tombol, ahogy azt annyiszor látjuk hasonló témájú filmekben. Üdítő látni, hogy végre egy sorozat tematizálja, hogy nem ugyanúgy gyászolunk mindannyian, és hogy az is lehet szomorú, aki éppen nem sírta vörösre a szemét. 

Nagyon adná magát – még akkor is, ha ennek az évadnak a címében már nem szerepel a szex szó, hogy az ’50-es nők szexualitása mélyebben, több szempontból terítékre kerüljön. Azonban nincsen szó klimaxról, hüvelyszárazságról, megereszkedő mellekről vagy éppen az ellenkezőjéről sem, hogy a szex nem csak 30 évesen lehet mindent felforgató, katartikus erejű élmény. Pedig ez egy olyan probléma, ami életformától, szexuális identitásról, anyagi helyzettől függetlenül minden változókorba lépő nőt érint. Nagyon hiányzik az is, hogy a sorozat beszéljen a hosszú házasságok problémáiról és szépségeiről is, de ez leginkább csak Miranda és Steve válásakor kerül szóba, akkor is csak egy hosszabb jelenet erejéig.

Ráadásul a hallássérült Steve karaktere méltatlanul sematikus és karikaturisztikus ebben az évadban. Az időskori hallásromlást rendszerszinten tabusítja a társadalom, és gyakran úgy kezelik őket, mintha értelmi fogyatékkal élők lennének. Ezt a sztereotípiát a sorozat nem hogy megcáfolja, de tovább erősíti. Úgy tűnik, a halláskárosultak méltóságáért az És egyszer csak… nem akar szót emelni, csak olyan kisebbségekért, akikért most egyébként is trendi kiállni. Ugyanígy a kulturális diverzitás bemutatása is csak addig fontos a sorozatnak, amíg az integrálható a manhattani életérzésbe. Az indiai hátterű Seema Patel szülei például pontosan úgy vannak bemutatva, mint minden más indiai szülő az amerikai sorozatokban: természetesen ők azok, akik nem tudják elfogadni, hogy lányuk szingli és nem tartja az indiai hagyományokat.

Ezekkel a sztereotipikus kisebbségábrázolással éppenhogy lerombolja a sorozat azt a diverzitást ünneplő szobrot, amit állítani kíván.

Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter