Kóti Réka jogászcsaládból származik, és a hagyomány rövid időre sínre is tette őt: elvégezte a jogi egyetemet, sőt, tanult Milánóban és dolgozott emberi jogi területen is. Ez volt a kötelesség, de más kérdés a szerelem: egyre többet fotózott. De nem ám úgy, mint más, aki szíre-szóra előkapja a mobilját, és lődöz bele a virtuális világba. IGAZI fényképezőgépet vett a kezébe, régi, aztán egyre profibb darabokat. Nem digitális képeket készített, hanem analógot. Igen, azokat, amiket egy felületre csak egyszer lehet megcsinálni, nem lehet kitörölni és újra kattintani. Ahol előre mindent át kell gondolni, filmtekercset kell venni, folyadékokat öntögetni, sötétkamrázni, kézműveskedni. Hosszas, elmélyült munka. A végeredmény is egészen más. Ahhoz persze már művésznek kell lenni, hogy olyan álomszerű, lebegő, meseszerű képek készüljenek, mint Réka fotói.
Farkas Franciska Gyöngyösön született, az ő értelmiségi léte nem volt determinált, ahogyan az édesanyjáé sem, ám két női generáció ereje és akarása elég volt ahhoz, hogy ő már önmaga lehessen, hogy ne csak lássa saját lehetőségeit, de éljen is velük. Szociális munkás diplomát és jeltolmács végzettséget szerzett, majd újságírást és drámapedagógiát tanult. Modellkedett Király Tamás csapatában, volt vendéglátós, dolgozott szobalányként és állatkertben is, ma mégis leginkább így beszélünk róla: színésznő. Bár mindig érdekelte a színészet, első főszerepére félig-meddig véletlenül hívták meg, végül a Hungarian Film Festival of Los Angeles legjobb színésznőnek járó díját nyerte el a Viktória – A zürichi expressz című film főszerepéért. Innen nem volt megállás: színházi és rövidfilmes munkák, Aranyélet, Brazilok, Besúgók, Örök tél… és újabb díjak.
A két nő az idő egy pillanatában egyszerre volt a budapesti Gödör nevű helyen. Egyikük asztalnál ült, barátokkal, a másikuk ment fel (vagy jött le) a lépcsőn. A szőke ránézett a barnára, és azt érezte: dolguk van egymással. Ez a dolog már több mint tíz éve tart, ők úgy mondják: barátság.
De más is ez, mint barátság. Egymás értése, motiválása, inspirálása. Két alkotó emberről beszélünk, egyértelmű hát, hogy időnként alkotnak is. Időről időre megörökítik a pillanatot, a korszakot, aktuális állapotukat. Franciska a lakmuszpapír, az ő arca, egyénisége mondja el a történeteket, Réka pedig fénnyel megírja. A fotózásokat többnyire átbeszélgetett órák, napok, éjszakák előzik meg. „Franci valahogy érzi, mikor érkezik olyan fázisba az élete, amit érdemes képben is megőrizni – magyarázza Réka, aki szerint mindenkinek érdemes lenne így, fotóban is lekísérni az életét. – Ezek a képek egyszer kincsek lesznek” – mondja.
Sejtelmes képsorozat
A legutóbbi kincsek Balatonszéplakon készültek, ahol Rékáéknak van egy kis nyaralójuk, Franciska pedig kutyájával, Szaffival meglátogatta őt.
A képek ezúttal is fátyolosak, sejtelmesek lettek. Persze valaki egyszerűen csak így fogalmazná meg: szépek. „Misztikusak, nőiesek… ilyesmiket szoktak mondani a fotóimra – mondja Réka. – Meg hogy van bennük egyfajta kortalanság. Célom is, hogy ne lehessen megmondani egy-egy képről, hogy mikor készült. Ezért is szeretek Francival dolgozni; az ő szépsége igazán kortalan. A képei készülhettek volna évtizedekkel ezelőtt vagy évtizedek múlva is. Az univerzális szépséget jelenítik meg.”
De mi a szép, mi a szépség Rékának? Egészen biztosan nem az úgynevezett glamour beauty, amelyben minden részlet tökéletes. „Hétköznapi mozdulatokban, pillanatokban, arcokban megtalálni, amitől hirtelen kivételessé, elemeltté válik a pillanat” – magyarázza.
Ez persze nemcsak látásmód, de technika kérdése is. Manapság, amikor a fél világ lelkesen bevilágít és retusál, Réka nem használ semmiféle rásegítést. Többnyire szabad téren, természetes fényekkel dolgozik, és nem végez javító utómunkát. „Nagyon bízom az analóg technikában, amivel Stalter György fotóművész kurzusán találkoztam – mondja. – Amikor kezdtem, még kevesen használták, mert itt a véletlennek nagy szerepe van, de nekem épp ez tetszik, ez adja a flowt. Nem túl nehéz, nem túl könnyű, mindig várni kell ahhoz, hogy a célt elérd. És valahogy még a hiba is előnyére válik a képnek.”
A végeredmény kicsit festményszerű, mivel itt nem pixelek adják ki a teljes egészt, hanem szemcsék. „Nem állítom, hogy ez jobb, mint a digitális technika, vagy hogy adott esetben ne volna indokolt Photoshopot használni. Érvényes lehet az is, ahogy az érintetlen analóg is.”
Réka képein erősen van jelen a nőiség, nőiesség, de nem tolakodóan, nem önmagáért valón, még akkor sem, ha kevesebb a ruha a modellen. „Fontos kérdés nekem, hogy hogyan lehet egy nőt, egy női testet úgy ábrázolni, hogy abban ne legyen felesleges szexuális töltés, hanem mint emberre, személyre tekintsünk, hogy elfogadjuk őt a hétköznapi valóságában.”
Ebben az értelmezésben a nem akár le is fosztható ezekről a képekről, ahogyan a sablonok is leválnak. „Van egy gendersorozatom a nemi sztereotípiákról, ami nem a klasszikus identitások mentén értelmezi az embereket. Az én világomban egy nő lehet erős úgy, hogy közben megőrzi a törékenységét. Törekszem arra, hogy a teljes személyiséget lássuk. Ez még akkor is így van, ha profi modellekkel dolgozom: nem felcserélhető arcokat keresek. Ha ránézel Franciskára, azt látod, hogy van egy története.”
A képeknek pedig adott esetben pluszüzenetük azon túl, hogy szépek. „Miután az ember túl van azon az örömön, hogy tud szép képet készíteni, törekszik rá, hogy vizuálisan kommunikáljon az őket foglalkoztató kérdésekben – mondja Réka, aki szerint mostanában a nők egészen új dimenziókat nyernek a kamera mindkét oldalán. – Teljesen elrugaszkodtunk attól a szépség- és nőideáltól, ami tíz éve uralkodott. Ma már számít egy női alkotói véleménye, szabadsága. Fontos, hogy beszélhessen a problémáiról, szorongásairól. Én olyan női karaktereket szeretek fotózni, akiknek van üzenetük, és Franciska ilyen. Különleges jelenség. Energikus lány, de amikor fotózom, ősnyugalmat érzek rajta.”
Itt nincs üresjárat
„Gyönyörű volt a helyszín – emlékszik vissza a fotózás körülményeire Franciska. – Érdekes volt olyan időpontban lenni a Balatonnál, amikor már lement a szezon, különlegesen békés volt. Szeretek Rékával dolgozni, nemcsak azért, mert a barátom, hanem azért is, mert mindig nagyon pontosan tudja, mit szeretne. És mivel kevés kockánk van, nem lehetnek üresjáratok. Először nem is ismertem ezt a technikát, és meglepődtem a végeredményen. Kezdetben csak elmosódott képeket látsz, de aztán nagy meglepetések jönnek ki, és valahogy mindig visszaköszön a hangulat. Nála mindig érzem, hogy a végén nagyon szép lesz.”
Vajon aki szereti, ha fotózzák, az exhibicionista? Egy színész mindenképp az lenne? Több önbizalommal az átlagnál? Igaz, azt nem könnyű meghaladni, hiszen sajnos tipikus női „betegség” az önbizalomhiány… „Igen, van önbizalmam – erősíti meg Franciska. – Ami körülbelül annyit jelent, hogy tisztában vagyok a képességeimmel és a korlátaimmal is. De azt hiszem, ez a magabiztosság nálam inkább onnan fakad, hogy tudom, hogy nem vagyok fontos. A színpadon is, ha izgulni kezdenék, egyszerűen elképzelem, hogy kiszállok a testemből, egészen a naprendszerig, és onnan tekintek le az egészre. A drámapedagógiában is ezt tanítom. Onnan nézve tulajdonképp egy villanás vagy. De ha már itt vagy, akkor rajtad múlik, hogy mit kezdesz az idővel. A mi szakmánkban tudni kell, hogy a néző bármit elfogad, csak a bizonytalanságot nem. Régebben volt, hogy nagyon vártam a visszajelzést, de most már nyugodtabb vagyok, nem görcsölök rá annyira, már nem kifelé akarok megfelelni. Szeretem a jó képeket, a kamerát, érzem a fényt, érzem, mit szeretne tőlem az operatőr. Beleállok.”
Kérdezem, szeret-e nőnek lenni.
„Nagyon szeretek amellett, hogy rettenetesen elfogadó vagyok minden másság tekintetében. Ezzel együtt örülök annak, hogy bináris heteroszexuális nőnek születtem, és szeretek kiteljesedni is ebben. A divat, a ruha komoly önkifejezési forma számomra, örülök, ha végre vannak esték, amikor szépen felöltözhetek, de a hétköznapokban fontosabb nekem a praktikum. A tanítás, a színház is megterhelő pszichikailag és fizikailag, úgyhogy ha kutyát sétáltatok, melegítőben érzem magam a legjobban.”
Ahogy Franciska, úgy Réka sem foglya tehát szerepeknek. Mint megállapítjuk, mindketten kicsit kívülállók abban, amit csinálnak, hiszen nem ezt tanulták. A tehetség azonban papír nélkül is utat talál. Réka nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy tagja lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének és a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának. Már több mint húsz kiállítása volt, vagyis befogadta a közeg. Nagy nemzetközi versenyeket zsűriz, rengeteg fotósnak nézi át a munkáit napi szinten. „Nagyon izgalmas. Sokat elárul az emberről az, hogy hogyan kommunikál képeken keresztül” – mondja.
Nézd meg a teljes sorozatot, kattints a képre!
Franciska munkái egy időre félbe maradtak a járványhelyzetben, így másfél évre egy gyermekotthonban helyezkedett el gyermekfelügyelőként. Azt mondja, traumatikusak voltak számára az ott tapasztaltak, amiket még fel kell dolgoznia. „Talán majd kiírom, kijátszom magamból” – mondja. Sokat tanult kapcsolódásról, kommunikációról, türelemről, de rosszul bírta a gyerekek kiszolgáltatottságát. Így amikor újra lehetősége nyílt a szakmájában dolgozni, azt választotta. Glória című önálló estjét játssza a META Művészeti Központban, egy egyszemélyes darabot a fájdalomfeldolgozásról. De a közelmúltban forgatott nagyjátékfilmet Sopsits Árpáddal, magyar és amerikai sorozatokat, tévéjátékot… érezni, hogy hazatalált: ez az ő közege, itt van a leginkább otthon. A mozgó- és állóképekben.
